A gyakorlottabb nézőnek vélhetőleg már nem kell bemutatni a Resident Evil-franchise-t, hiszen az elmúlt másfél évtizedben nem kevesebb, mint hat részből álló filmszériát kapott, eddig mindet a hollywoodi „A-listás B-filmek” királya, Paul W. S. Anderson (többek között Aliens vs. Predator, Mortal Kombat, Event Horizon-Halálhajó) írásában-rendezésében, és feleségével, Milla Jovovich-csal a főszerepben. A most Netflixre dobott sorozatért azonban már nem ő felel, ami lehetne jó és rossz is – de végül inkább rossz lesz.
Anderson ugyanis egész jól érzékeli, hogy az épp aktuális rendezésének mennyire kell komolyan vennie magát. Így például az Alien vs. Predator teljesen tűrhető lett (főleg a későbbi folytatásokat elnézve), de azért érezzük, hogy ez nem az az Alien, és nem is gondolja magát annak; a Mortal Kombat (az 1995-ös) totál marhaságnak tűnik, és az is, de legalább szórakoztató; az Event Horizon pedig akár még jó is lehetett volna, és ehhez mérten komolyan is veszi a sztorit. Az más kérdés, hogy nem lett az, és pont ettől lesz Anderson egy „nagyköltségvetésű B-rendező”: képes a szórakoztatóra, de ennél magasabb esztétikai szintet nem igazán képes (vagy akar) megütni.
Pontosan azért is volt ideális választás annak idején a Resident Evil (hazájában, Japánban Biohazard) néven ismert zombis, túlélős-videójáték adaptálására, mert a feldolgozandó alapanyag sem épp shakespeari magasságokba emelt sztori, de pont eleget kínál egy szórakoztató akció-horrorfilmhez. Ennek meg is felelt A kaptár (2002) első része, és igazából nem véletlen, hogy máig az anyagilag legsikeresebb videójáték-adaptáció-sorozatnak számít (emiatt még a Guiness Rekordok Könyvébe is belefért), több mint 1 milliárd dolláros összbevétellel, amit ráadásul úgy ért el, hogy minden folytatás többet hozott, mint elődje. Igazán jó része nincs, viszont majdnem mindegyik nézhető, koherens és szórakoztató, egy viszonylag egységes színvonalat szállítva.
Ennek ellenére hamarosan egy élőszereplős reboot is vár a Kaptár-szériára, azonban addig is, amíg megérkezik a novemberre időzített Resident Evil: Welcome to Racoon City, a Kaptár-rajongók megnézhetik a Netflix kurta-furcsa sorozatát, a Végtelen sötétség alcímre hallgató, mindössze négy, egyenként 25 perces CGI-animációs részt. Azt talán mindenképp pozitívumként értékelhetik a játék rajongói, hogy ez a széria része az eredeti „kánonnak”, a Resident Evil 2 főszereplőit, Leon S. Kennedyt és Claire Redfieldet követhetjük végig a nagyjából fél filmre elengedő sztoriban. Az Anderson-filmeket kedvelőknek viszont ez pont rossz hír, hiszen ennek a szériának semmi köze nincs A kaptárhoz és folytatásaihoz.
Azt is el kell mondani, hogy ez egyáltalán nem az első, teljesen számítógépes grafikával készült animációs feldolgozás, sőt, 2008-tól kezdve három, ebben a világban játszódó, egészestés sztorit is láthattak az érdeklődők, a „hangzatos” Bioterror (Damnation, 2008), Kárhozat (Degeneration, 2012), és Vendetta (2017) alcímekkel. A Netflix sorozata pedig leginkább ebbe a sorba illeszthető be, mind a visszatérő szereplők, mind pedig a CGI-animáció szempontjából.
Leon S. Kennedy (Nick Apostolides hangja) ezúttal a Fehér Házban felbukkanó zombik ellen harcol, három partnerével, a veterán Maddoggal (Bill Butts), Shen May-jel (Jona Xiao) és a kezdő Patrickkel (Billy Kametz) pedig egyúttal azt is igyekszik kideríteni, hogy ki állhat a zombiságot okozó T-vírus becsempészése és a védett szervereket érintő hackertámadások mögött. A négy rész folyamán aztán kibontakozik egy összeesküvés, amit természetesen egy sok pénzre áhítozó főgonosz szervez a háttérből, és egyúttal többet megtudunk a (fiktív) Panemisztánban lezajlott háborúról is, egyúttal pedig azért is lehet izgulni, már a zombi-apokalipszis esetleges eljövetelén kívül, hogy Kína és Amerika háborúba vonul-e egymás ellen.
A számítógépes animációs technika rengeteget fejlődött az elmúlt években, elég ha csak a Pixar bármelyik filmjére gondolunk, de adja magát az összehasonlítás a most már 11 éves, első CGI-animált Kaptár-filmmel is, épp csak ebből az összehasonlításból nem jön ki jól a Végtelen sötétség. A textúrák és díszletek például nagyon szépen megcsináltak, az asztaloknak és bútoroknak szép a felülete, a víz és sav szépen csillog, és ha nem lennének emberek a képben, könnyen azt gondolhatnánk, hogy „rendes” filmet nézünk éppen. Az emberi szereplők tekintetében viszont mintha teljesen visszafejlődött volna a technika, a 2017-es Vendettához képest is sokkal zavaróbb például a szereplők szájmozgása, ami annyira rosszul eltalált, hogy ha épp totálban beszélgetnek szereplőink, nagyon nehéz beazonosítani, hogy egyáltalán ki is beszél a jelenlévők közül. Amikor pedig (az utolsó részben) tömegjelentben tapsoló embereket látunk, az egész pontosan olyan színvonalú, mint egy 2000-es évek eleji sportjátékban a szinkrontapsoló nézők tömegének megvalósítása: ha jó erősen hunyorítunk, majdnem elhisszük.
A másik gyenge pontja a Végtelen sötétségnek pedig a sztori, ami zombifilm-rajongóknak untig ismert lehet, ráadásul meg van keverve egy adag külpolitikai maszlaggal és szövevényesnek szánt kémkedési történettel, de nagyon érződik rajta, hogy csak valamiképpen megpróbálja egy órásra kihúzni az amúgy félórányi sztorit. Ezért rengeteg ismétlést és indokolatlan történetszál-szétvagdosást kapunk, úgyhogy valóban csak az utolsó részre értjük meg, mi miért történik, csakhogy semmi igazán meglepő vagy izgalmas fordulatot nem hoz, ettől pedig ez a megoldás teljesen öncélúvá válik. Új nézőknek emellett túlságosan keveset magyaráz, régieknek pedig semmi újat nem ad.
Ez most nem jött össze a Netflixnek, sem a Kaptár-játékok, sem a filmek rajongóinak nem tudom igazán ajánlani a Végtelen sötétséget, érdemes inkább megvárni az ősszel érkező rebootot, vagy akár csak simán a már meglévő játékokat újrajátszani, az összekötő animációkból sokkal jobb történeteket kapunk, mint ebből az egy órányi négy részből. És ott még legalább izgulni és lövöldözni is lehet.
