A Toy Story óta, mely az első volt a kompjúter animálta rajzfilmek sorában, a CGI, vagyis a számítógép generálta látvány megszokottá vált a mozikban; a technika felhasználásával olyan klasszikus mesefilmek születtek, mint a Z, a hangya, a Dino vagy a Shrek. Jóllehet a technológiát a trükkmesterek nem egy nagyjátékfilm képi világának megteremtésében alkalmazták, az egészestés kompjúter-animációk ez ideáig a mesefilm zsánerén belül maradtak; a számítógép generálta szereplők, ha hordoztak is külsejükben emberi vonásokat, mégiscsak mesefigurák voltak.

A Final fantasy a CGI-filmek történetében formáját és tartalmát tekintve igazi áttörés; az eddig megszokott műfaj, a mese, azzal, hogy a film alapjául egy népszerű kompjúter-játék szolgáltat apropót, elmozdul a hiperreális irányába – a történet sokkal inkább tűnik egy tudományos-fantasztikus film szüzséjének, mint mesefilmnek. A szereplők “valós” színészek benyomását keltik, amin az a tény sem változtat, hogy arcszínük kissé beteges, mozgásuk darabos, lelki életük hullámzásait pedig az animátorok kizárólag legörbített ajkakban, és a tágra nyílt szemekben képesek megfogalmazni.

A film megjelenése ismételten felszínre hozta az avatarok (olyan, a virtuális világban létező virtuális lények, mint Ananova, a zöldhajú bemondónő; virtuális popsztárok, mint E-Cyas, T-Babe, Diki, Kyoko Date; valamint a magukat sztárrá kinövő kompjúterjáték hősök Lara Croft-tal az élen) és a virtuális klónok megjelenésekor fellobbant vitákat a színészek helyettesíthetőségéről. A virtuális klónozás során az animátorok a fennmaradt filmek, fényképek alapján akár halott színészeket is képesek feltámasztani; első lépésben elemzik a klónozandó gesztusait, mimikáját, majd digitális modellt alkotnak róla, amelyet egy élő hasonmás mozdulataira montíroznak. Az alkotók ezzel a módszerrel tudták befejezni Brandon Lee halálát követően a Holló c. filmet, a Forrest Gumpban pedig ezért foghatott egymással kezet Kennedy elnök és a főszereplő, Tom Hanks.

A Final fantasy története meglehetősen sablonos, élvezeti értékét tekintve gyengécske mozi; 2065-re a Föld sokkal inkább egy szemétbányára, mint valamikori önmagára hasonlít, az emberiség a fantomok uralma alatt nyög, akik külsejükre nézve leginkább egy kínai harci sárkány és egy túlméretezett ebola vírus áttetsző mutációira hasonlítanak; a túlélés egyetlen reménye, hogy dr. Aki Ross és szerelme, a Ben Affleck-kel megrázó hasonlóságot mutató Gray kapitány (Alec Baldwin rekedtes szinkronizálásában) oldalán megtalálja az új élethez elengedhetetlen szellemi energiákat. Az idő sürget; nem csupán a fantomok, de a belső ellen is bomlaszt, ráadásként Akit a fantomok megfertőzték, napjai meg vannak számlálva.

A kalandfilmekből ismerős, meglehetősen elkoptatottnak tekinthető élet-halál harcnál, a kompjúter-játékokból átemelt golyószóró akció-jeleneteknél, valamint annál a 3D látványvilágnál, amelybe az Interneten kalandozva nap mint nap mindannyian belebotlunk, a film azzal, hogy szereplőként számítógép generálta színészeket szerepeltet sokkal inkább elméleti, mint esztétikai problémákat érint: a színészek behelyettesíthetőségének kérdését. Nem véletlen, hogy az egészestés mozit nézve Tom Hanks teljes kétségbeesésének adott hangot; a film, amely sokszorosíthatósága folytán a színház egyszeri élményével szemben mindig is a konzerv művészeti ágak közé tartozott, amit a házimozi elterjedése (video, DVD) még inkább kihangsúlyozott, újabb virtuális vonással lett gazdagabb/szegényebb: a felvevőgép helyét a számítógép vette át, melybe úgy tűnik, egy avatar szelleme költözött.