A vietnami háború az amerikai filmben 2. A vietnami háború az amerikai filmben 2.

Welcome to the Jungle

A vietnami háború az amerikai filmben II.

Ahogy az összefoglalónk előző részéből kiderült, nem sokkal a háború után már megjelenik a veterán-tematika az amerikai filmben. A vietnamos filmek évtizede azonban a nyolcvanas évek: ahogyan anno a katonák, most a filmkészítők is ellátogatnak a dzsungelbe, ahol az ellenség mellett szélsőséges időjárás, szúnyogok és költségvetési problémák is rejtőznek.

R. Lee Ermey

Az 1978-as év nemcsak a veteránfilmek Oscar-tarolása miatt volt fontos: maga a hadszíntér is feltűnik kisebb költségvetésű, kisebb port kavaró, díjakra számot sem tartó, de a későbbi „nagy” vietnamos filmeket előrevetítő és fontos filmekben: az egyik ilyen a The Boys in Company C (A fiúk a C századból, r. Sidney J. Furie), amelynek egyik legnagyobb érdekessége az, hogy felfedezi a Vietnam-veterán, ex-kiképzőtiszt, géppuskaszájú R. Lee Ermey-t, aki később Kubrick Acéllövedékében nyűgözi le az újoncokat – és a nézőket. Fiatal tengerészgyalogosok útját követhetjük végig a kiképzéstől Vietnamig, ahol – a filmtörténet sok más katonájához hasonlóan – hamarosan rájönnek, hogy mekkora pokol a háború. Egy reménységük lesz: ha megnyernek egy focimeccset (ismerős, kedves olvasó?) a dél-vietnami csapat ellen, a háború többi részét baráti mérkőzésekben és viszonylagos nyugalomban tölthetik. A többi, apokaliptikus hangulatú vietnamos filmnél helyenként kissé könnyedebb hangvételű és pár sportfilmes klisét is felsorakoztató sztori vége igazán „vietnamos”: a focipályát támadás éri, egy rövid vérengzés után hőseinknek fell kell adniuk álmaikat és visszaállniuk a sorba, így a foci a háború egyfajta metaforája lesz, ahol választani kell győzelem és élet közül.

Sidney J. Furie rendező amúgy veteránnak számít a háborús, és ezen belül is a vietnamos műfajban, a The Boys in Company C után többször visszatért a témához, egyre gyengülő kivitelezésben: az 1984-es Purple Hearts (Lila szívek) egy frissen besorolt sebész története, némi romantikával fűszerezve. A 2001-es Going Back / Visszatérés (más címen Under Heavy Fire / Össztűz alatt) ürügyén tengerészgyalogosok látogatnak vissza egy híradós stábbal tragikus vietnami tapasztalataik helyszínre; a 2006-os The Veteran című tévéfilmben pedig ismét megpendíti ugyanazt az obsitos-témát.

Burt Lancaster a Go Tell the Spartans / Vidd hírül a spártaiaknak című filmben

Szintén 1978-ban került a mozikba a Go Tell the Spartans (Vidd hírül a spártaiaknak, r. Ted Post), az egyik legelső vietnamos film a sok közül, amely haditudósítói élményekből (ez esetben Daniel Ford, a The Nation újságírójának 1967-es regényéből) készült. Ahogy 10 évvel korábban az erősen öregedő John Wayne került a kamerák elé, itt a 65 éves Burt Lancastert szedték ki a tolószékből (szinte szó szerint – végig sántít), hogy eljátssza a főszerepet: Lancaster is magáénak érezte a sztorit, s amikor a büdzsé elfogyott, a saját zsebéből pakolt ki 150 ezer dollárt (ezt a gesztust is fogjuk még látni), hogy a film elkészülhessen. A film a háborúnak abban a korai korszakában játszódik, amikor az amerikai csapatokat még „katonai tanácsadóknak” hívták és egy régi, minden nemzet irodalmában előforduló helyzetet használ fel: a kicsiny erődítményt túlerőben levő vérszomjas támadók ellen védelmező, maroknyi hősies katona dramaturgiáját. Becsületére legyen mondva, nem próbálja eredetiként eladni a sztorit, a film címe is a legendás thermopülai csatát (lásd 300 stb.) megörökítő Szimónidész-epigrammából származik („Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”)

Coppola majdnem belehal

A minden forgatások egyik legnehezebbikeként számon tartott legendás Apokalipszis most (Apocalypse Now, 1979) története sokkal hamarabb kezdődött, mint bármelyik eddig tárgyalt filmé. A Joseph Conrad klasszikus Heart of Darkness (A sötétség mélyén) című kisregényét „adaptáló”, azt a vietnami háború helyszíneire alkalmazó forgatókönyvet a fegyver- és háborúbolond John Milius állítólag már 1970-ben megírta. A filmet George Lucas rendezte volna meg, Francis Ford Coppola producerkedésével, de közbeszólt a Csillagok háborúja, így aztán Coppola maga ült a rendezői székbe is, és régi mentora, Roger Corman tanácsai ellenére is kivonult családostól a Fülöp-szigetekre forgatni. 1976-ban kezdték, mindössze 5 hónaposra tervezték, de közben a Willardot eleinte játszó Harvey Keitel nem tetszett a rendezőnek, így lecserélte őt Martin Sheenre – aki viszont szívinfartust kapott. Az akadályok csak tovább tornyosultak: akkora vihar keletkezett, hogy a forgatás hetekre leállt, díszletek mentek tönkre, sok stábtag visszautazott az Államokba. Ha ez nem lett volna elég, a legendás Marlon Brando legendás összegeket követelve, legendás túlsúllyal és a szöveget nem ismerve érkezett meg a forgatásra. Otthon pletykák kezdtek terjengeni, újságcikkek jelentek meg Coppoláról és reménytelennek tűnő projektjéről: a költségvetést súlyosan túllépő forgatásba végül saját pénzét ölte bele. A forgatást aztán 1977 nyarán fejezték be, de ez korántsem jelentett fellélegzést: mivel alaposan eltértek a forgatókönyvtől, a film érthetetlen lett volna – Michael Herr haditudósítót hívták segítségül, akivel a rendező újraír(at)ta a főhős narrációját. A bemutató dátuma csak tolódott és tolódott, aztán végül – az akkor már rettentő dühös United Artists beleegyezésével – Cannes-ben mutatták be 1979-ben, ahol meg is kapta az Arany Pálmát.

Francis Ford Coppola: Apokalipszis most

Az Apokalipszis most minden bizonnyal egyike annak a kevés filmnek, amely csak nyert a produkciós körülmények káoszából. A színes, erőszakos, eleven téboly, ami létrejön a filmben, utólag igazol minden helyzetet, ami a hosszadalmas forgatás alatt uralkodott a Fülöp-szigeteken (amint az a forgatásról szóló, Hearts of Darkness: A Filmmaker’s Apocalypse című kitűnő dokumentumfilmből kiderül): a filmkészítő rémálom-útja a főszereplő pszichedelikus útjának szinonimája lesz, és egyszer csak nem a vietnami vagy általában a háború borzalmairól kezd szólni, hanem valami sokkal többről. Túllép a zsáner kliséin, ősi ösztönök duzzadnak benne: Martin Sheen passzívan figyelő figurája valami atavisztikus ellenállásban és testvériségben van az őrült, megalomániás, Aguirre-ből inspirálódott Kurtz ezredessel. A civilizáció és a hozzá tartozó háború már csak szép emlék lesz, amint hősünk egyre feljebb halad a folyón, az egyre sűrűsödő dzsungel közepén. A már John Wayne-nél jelenlévő háborús tudósító-figura itt is megjelenik a dilis Dennis Hopper személyében, aki a nyakából lógó fényképezőgépekkel a „igazságot” megmutató, megmutatni akaró újságíró torz mása lesz.

Marlon Brando, az Apokalipszis most Kurtz ezredese

2001-ben Coppola restaurálta saját filmjét, amelyet Apocalypse Now Redux címmel dobott ismét piacra – mozikba és hordozókra egyaránt. Szinte egy órával lett hosszabb, többek közt visszakerült a cselekménybe az addig teljesen kihagyott francia ültetvényesek jelenete, amely egy ritkán emlegetett perspektíváját eleveníti fel az indokínai háborúknak, a gyarmatosításnak – a cannes-i dicsőség ismeretében valószínűleg helyes döntés (?) volt kihagyni az ott vetített változatból. A film azóta alapműnek számít – nemcsak a műfajban, hanem egyáltalán a filmtörténetben is, folyamatos idézgetések és elemzések céltáblája. A szarvasvadászhoz hasonlóan ellentmondásos az „üzenete”: egyesek szerint a háborúellenes filmek mintapéldánya, de a hírhedett, Wagner-nyitányra duruzsoló helikopterek jelenete a legszebb bizonyítéka Godard véleményének, miszerint épp az erős azonosulást magával hozó filmi jelleg miatt lehetetlenség „tiszta” háborúellenes filmet készíteni – a nézőnek sokkal könnyebb az erősebbel azonosulnia.

Francis Ford Coppola: A fájdalom kövei

Talán főszereplőjéhez hasonlóan rendezőnk is teljesen megváltozott a kalandok eredményeképpen: Coppola ezután már sohasem tudta megismételni sikereit, mintha egy teljesen más ember készítette volna nyolcvanas évekbeli zenés-érzelgős-butuska filmjeit, pedig a vietnami háború témájához is visszatért még egy alkalommal, az 1987-es A fájdalom kövei (Gardens of Stone) című filmmel. A James Caan főszereplésével készült érzelgős háborús-szerelmes dráma egy, a harcokat megjárt katona története, akinek legfőbb vágya az újonckiképzés. Ehelyett egy olyan alakulathoz kerül, amelynek legfőbb feladata, hogy hősi halottak temetését kísérjék – innen a film címe. Aztán egy jóbarátja fia csapódik hozzá: benne látja meg a lehetőséget, hogy túlélőképességekkel vértezhesse fel a fiatalt, aki Vietnamba készül harcolni. A film nem lett nagy siker, pláne, hogy két sokkal erősebb alkotással kellett versenyeznie a nézők figyelméért: A szakasszal és az Acéllövedékkel.

Jó filmdömpinget, Vietnam

Robin Williams a Jó reggelt, Vietnam! című filmben

Az évtized közepére már elég sok vietnamos film készül, s ezek hangnemükben is kezdenek változatosabbá válni. Gene Hackman is ellátogat Vietnamba (illetve Laoszba) a Különleges küldetésben (Uncommon Valor, 1983, r. Ted Kotcheff), hogy megkeresse ott maradt tengerészgyalogos fiát; ennek érdekében összeállít egy saját kis speciális alakulatot kiöregedett, hatékonyságukból alaposan vesztett bajtársaiból. Robert Altman kamaradrámával jelentkezik: az 1983-as Streamers (Ejtőernyősök) a mester egy viszonylag (sajnos, joggal) kevéssé ismert filmje, amely négy újoncról szól; Vietnamba való kiküldésükre várva egyikükről kiderül, hogy homoszexuális, így az egy térben játszódó film hamar erről kezd szólni, a háborút mindössze ürügynek használva. Érdekessége, hogy az egyik főszereplő az a Matthew Modine, aki később Kubrick Acéllövedékében alakít hasonló szereplőt. Megjelenik továbbá az addig inkább a második világháború kontextusában ismert háborús vígjáték műfaja is: ez Robin Williams nagy áttörése, a Jó reggelt, Vietnam! (Good Morning, Vietnam, 1987, r. Barry Levinson), amelyben a főhős egy Vietnamban szolgáló, az ottani katonák morálját feljavítani hivatott, robbanékony humorú rádiós lemezlovas. A korszak filmjeihez hasonlóan ez is valós személyiség valós történetein alapul: a legendás Adrian Cronauer műsorvezető-őrmesterén, akinek megformálásáért Williamst Oscarra jelölték (állítólag legtöbb on air-beköpését improvizálta).

John Irvin: Hamburger Hill

Az 1987-es Hamburger Hill ismét visszavisz minket a hadszíntérre: amint a címe is elárulja, az angol John Irvin filmje egy domb 10 napig tartó bevételéről szól, amely fontosságához képest hatalmas áldozatokat követelt, amerikai és észak-vietnami részről egyaránt. A véresen realisztikus és erőszakos jelenetekkel megtűzdelt film érdekessége a harci jeleneteken kívül a Vietnamba helyezett csapatok kapcsolata az amerikai valósággal, értsd: mindenki utálja őket otthon (pl. egy katona szakító levelet kap barátnőjétől, mert otthon nem tartják helyes dolognak, hogy „gyilkosokkal” tartson fenn kapcsolatot). A film merészen tematizálja a csapattestekben uralkodó, fajok közti feszültséget, a parancsnokság inkompetenciáját, döntéseik feleslegességét, valamint – elsők közt – a szexuálisan kihasznált vietnami nők problémáját. Az 1987-es, ironikus című The Hanoi Hiltonban (r. Lionel Chetwynd) a leghírhedtebb észak-vietnami fogolybörtön, a hanoi Hoa Lo borzalmainak lehetünk szemtanúi: amerikai hadifoglyokat kínoznak válogatott brutalitással – nem csoda, hogy a túl nagy vihart nem kavart mozibemutatót követő VHS-forgalmazásban lett igazán sikeres a veteránok között; a Chuck Norris-testvér Aaroon Norris-féle 1988-as Platoon Leader a „friss hadnagy érkezik, és ki kell vívnia a katonái tiszteletét”-sablont újrázza meg igencsak gyengén – csak hogy végre Michael Dudikoffnak is legyen egy vietnamos filmje; a szintén megtörtént eseményeken alapuló BAT*21-ben (r. Peter Markle, 1988) pedig ismét Gene Hackman tűnik fel, ezúttal egy navigátor szerepében, akinek lelőtték repülőjét, de életben maradt és arra vár, hogy megmentsék – noha tudja, hogy ez mennyire költséges mulatság lesz.

(folyt.: harmadik rész)

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Apokalipszis most

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 153 perc, 1979

    Rendező: Francis Ford Coppola

  • A szakasz

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 120 perc, 1986

    Rendező: Oliver Stone

  • Hamburger Hill

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 110 perc, 1987

    Rendező: John Irvin

  • Jó reggelt, Vietnam!

    Színes vígjáték, filmdráma, háborús, 121 perc, 1987

    Rendező: Barry Levinson

  • Acéllövedék

    Színes filmdráma, háborús, 116 perc, 1987

    Rendező: Stanley Kubrick

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg