Picivel több mint egy hét van a 2020-as Oscar-gáláig, s ugyan egy részükről írtunk már mozis premierjük kapcsán, itt az idő, hogy összeszedjük és lajstromozzuk az idei öt darab egész estés animációt, ami az aranyozott szobrocskáért versenyez.

Az időrendben az Oscart megelőző Golden Globe-jelölések rendszerint elég jó bejóslói szoktak lenni az egész estés animációs Oscar-várományosoknak; az előző két évben 100%-os egyezés volt a két lista között, idén azonban az ötből csupán három közös metszet született: az Így neveld a sárkányodat 3. a DreamWorkstől, A hiányzó láncszem a Laikától, valamint a Toy Story 4. a Disney-Pixartól. A másik két Disney-alkotás – a Jégvarázs második része, valamint Az oroszlánkirály „fotorealisztikus” remake-je – ezúttal kiesett a Filmakadémia kegyeiből, átadva helyüket a jóval obskúrusabb, Netflixes Klausnak, illetve a Keresem a testemnek, végeredményében egy sokkal diverzebb, kiegyensúlyozottabb mezőnyt kialakítva. Az Oscar-díjátadó előtti véghajrában szubjektív toplista következik.

5. A negyedik bőr lenyúzása – Josh Cooley: Toy Story 4.

Úgy tűnik, hogy Woodyt és társait nagyon nehezen engedi el a nem kis részben belőlük megtollasodott stúdió; kellett tehát egy utolsó (vagy talán csak egy újabb) nosztalgikus pixelkaland, amibe aztán mindenféle magasztos érzelmet és üzenetet próbáltak belecsöpögtetni a készítők, kisebb-nagyobb sikerrel. És bár a látvány ezúttal is kifogástalan (ami valljuk be, egy Pixar-alkotástól el is várható), a Toy Story 4. mint érzelmileg átélt filmélmény sajnos fölöttébb felejthetőre sikeredett, így sajnálatos módon listánk utolsó helyére került.

Azért ha kicsit mélyebbre ásunk, eszmei síkon a film valóban behoz néhány érdekes gondolatot a játékszoba-univerzumba. Fontos tematika mindenekelőtt a „belső hang” kérdése, amely ebben a részben kimondottan expliciten és izgalmas áthallások formájában kerül elő. Buzz, aki kissé autisztikus módon hajlamos mindent szó szerint értelmezni, a gyárilag belé programozott jelmondatokat érti alatta, ami egyfelől igen találó analógia, másfelől sok komikum forrása. A hátborzongató epizódkarakter, Gabby Gabby számára egy külső donortól elorozott és átműtött hangdoboz képviseli, amelytől azt várja, hogy majd szerethetővé válik. Végül az árnyalt lelkű, sokat tapasztalt Woody számára – hangdobozzal vagy anélkül – a hétköznapi értelemben vett, cselekedeteinket irányító lelkiismeretet jelenti, ehhez képest mintha pont ő cselekedne ezúttal kissé lelkiismeretlen és önző módon, amit valahogy a szerelmi szál sem igazol hatásosan – dacára annak, hogy a Toy Story 4.-et eredendően mint romantikus történetet harangozták be.

Kiemelt szerepet kap továbbá az identitás kérdése: Woody ebben a részben találkozik először olyan játékokkal, akik nem nem tudnak, hanem nem akarnak játékok lenni, és ez a cowboy-sheriff elvekkel merőben ellentétes szemlélet olyan egzisztenciális válságba sodorja, amely végül őt is átformálja. Villiben, az újrahasznosított egyszer használatos műanyag villafigurában még ő ébreszti fel a játék-lét öntudatát (leváltva a morbid módon vicces, paraszuicid tendenciákkal árnyalt szemét-lét identitást), de – a két résszel előbb elvesztett, majd újra megtalált és időközben hobo amazonná cseperedett Bo Peep hatására – ő maga már önként adja fel a „valaki játéka” szerepet, és mintegy jól megérdemelt nyugdíj gyanánt inkább a szabadságot választja kedvese oldalán (bárcsak a hús-vér emberek nyugdíjas évei is így telnének…). Villi és Woody viszonya e tekintetben egyfajta mester és tanítványa kapcsolattá avanzsálódik, az eszmei hagyatékképzés és hagyományátadás gesztusában, miközben a film mintha kissé megfeledkezne a többi hátrahagyott barátról, így Woody napnyugtába ellovagolása valahogy rossz szájízt hagy a nézőben.

4. Valami hiányzik – Chris Butler: Missing Link / A hiányzó láncszem

Nem az első eset a történelem során, amikor rivális filmstúdiók gyanúsan egy időben rukkolnak elő igen hasonló filmötlettel, mégsem egészen világos, hogy mi ez a buzgó jeti- és nagylábmánia manapság az animációs műfajon belül: tavaly a Warner Bros. Aprólába, idén pedig a DreamWorks Jetikölyke is ebben a tematikában mozgott. A tartalmilag ugyanebbe a láncba illeszkedő, A hiányzó láncszem a brit Chris Butler második rendezése a 2012-es ParaNorman után, amiért annak idején szintén Oscar-jelölést kapott, idén pedig az Arany Glóbusz-díjat is besöpörte; fáradozásai mégis csupán a negyedik helyezésig futották ezen a listán.

A stop motion-szakértő Laika Entertainment ötödik önálló filmjében nincs hiány a humorból (még ha az nem is feltétlenül a legkifinomultabb fajtából való), azonkívül az eredeti szinkronhangok is remekelnek; a történet azonban nem igazán áll stabil (nagy)lábakon, és logikája több ponton is megbicsaklik. Érthetetlen például, hogy egy tökéletes angolsággal beszélő, olvasó és író humanoid lény, aki szabadidejében a helyi sámánnal sakkozgat, miért akar feltétlenül elbumlizni a világ túlsó végére, pusztán azért, hogy az állítólagos rokonaival találkozzon? Továbbá mindehhez miért van szüksége éppen a köznevetség tárgya, bár kétségtelenül ízig-vérig stílusos Sir Lionelre, miközben már egy takarót magára borítva sem kérdőjelezi meg valódi kilétét senki sem? Arról nem is beszélve, hogy vörhenyes szőrű hősünk miért nem érti az egyszerű, kollokviális szófordulatokat, ha egyszer kényszeres gyűjtögető módjára egy kisebbfajta közkönyvtárra való könyvet és újságot halmozott fel a barlangjában? De miután mindezen sikeresen felülemelkedtünk, a poénok ülnek, és a cselekmény akciódúsan szövődik tovább a három főszereplő kontinenseken átívelő road movie-jában.

A Laika sohasem a Disney klasszikus cukormázas dramaturgiáját követte, így a többi produkciójukhoz képest relatíve sekélyesebb jetimese fő karakterei sem nélkülözik a jellemhibákat és gyengeségeket, valamint a végkifejlet sem vegytiszta hepiend. A hiányzó láncszem a valahová tartozás elemi vágyáról szól, legyen az vér szerinti rokonság vagy épp szakmai elismerés, és bár eredeti célját végül egyik hős sem éri el, egymás személyében mégis társra és új célokra lelnek. Mondhatni, az egyed szintjén, de kvázi evolúciós értelemben megtanulnak alkalmazkodni a körülményeikhez, ami egy jóval reflektívebb és realisztikusabb életfelfogást tükröz a „mindenáron kövesd az álmaid” jellegű filmes üzeneteknél.

3. A cicasárkány ivarérett lesz – Dean DeBlois: Így neveld a sárkányodat 3.

Az Így neveld a sárkányodat-széria harmadik része egy, a ködből lassan-sejtelmesen kibontakozó hajó képével indít, amelynek fedélzetén sárkányokat tartanak fogva. A rég látott, jól ismert karakterek egy gyéren megvilágított eposzi seregszemle keretében, szándékoltan túltolt teatralitással, egymás után lépnek színre egy nagyszabású állatmentő akció keretében, bevezetve az új honfoglalás típusú történetet. A túlnépesedett sárkányrezervátumot és humán barátaikat menekülésre késztető, új főgonosz tökéletesen sematikus tenyérbemászó manipulátor figura, aki tipikusan azért gonosz, mert csak, ám amit képvisel, nagyon is valóságos. A film szomorú üzenete az, hogy – dacára Hablaty és vikingtársai erőfeszítéseinek – a világ sajnos továbbra sem áll készen arra, hogy békében éljen együtt a sárkányokkal, így azoknak egy, az avatatlan szemek elől teljesen elzárt, „rejtett világba” kell átmenteniük magukat, amely analógia behelyettesíthető bármely olyan megbélyegzett embercsoporttal, akik közvetlen támadások célkeresztjei, vagy pedig rejtőzködni kénytelenek.

A film a sikeres trilógia méltó lezárása (reméljük, a DreamWorks nem próbálja már visszahívni halottaiból), amelynek – egyedülálló módon – minden egyes epizódját megérdemelten jelölték az arany szobrocskára. A sorozat harmadik része is klasszikus, jól bevált sémákat követ, és jó ritmusú történetvezetéssel építkezik. Van benne hősiesség, szerelem, barátság és búcsú, a végén szépia színű visszaemlékezős montázzsal a stáblista alatt; mindeközben bőkezűen osztogatja a lenyűgöző, részletgazdag látványt és a szülői felügyeletes poénokat, mindenekelőtt Fogatlan leplezetlen fickóssága kapcsán, amely alapjaiban változtatja meg a Hablaty és Fogatlan közti dinamikát. A film egyik fő mondanivalója szerint az ember és állat barátsága sosem lehet tökéletes: a természet szava minduntalan közbeszól, és az embernek tudnia kell hátrébb lépni. Ezt képviseli a gazdátlan, szabad életű hófehér éjfúria felbukkanása, aki kizárólag az ösztönei mentén cselekszik.

A film egyszerű, átlátható üzenetekkel ajándékozza meg nézőit, mégsem válik didaktikussá, hiszen közben maximálisan bevonódva együtt sírhatunk-nevethetünk a szereplőkkel: mi más, ha nem ez a lényege egy jól megírt mesének? Innovatívabb szemléletű versenytársai azonban végül a dobogó harmadik fokára parancsolták vissza tűzokádó barátainkat.

2. A postások megdicsőülése – Sergio Pablos: Klaus - A karácsony titkos története

Karácsonyi filmek mindig is voltak és – hacsak a ma ismert keresztény világ valamilyen okból kifolyólag alapjaiban meg nem roppan – valószínűleg mindig is lesznek. Épp ezért karácsonyi filmet forgatni mindig egyfajta biztonsági játék, másfelől ugyanezen logika mentén igen rizikós vállalkozás is, hiszen a konkurencia kíméletlen, és az alkotókon óriási a nyomás, hogy évről évre újítsanak valamit, legyen az romantikus vígjáték, családi melodráma vagy épp karácsony-eredettörténet. A spanyol Sergio Pablos utóbbi alműfajba sorolható első rendezése először a kockázatos skatulyájába hullott, ám a Netflix végül kirántotta onnan, és képzeletbeli dobogónk második helyére emelte.

A Klaus a magá(ny)ba zárkózó, robusztus ezermester archetípusával operál. Az ő, valamint az őt körülvevő, Capulet-Montague polgárháborút folytató falusiak mindentől távol eső világába robban be a szigorú apa által a kiváltságosság porcelán piksziséből kipöccintett önimádó postástanonc, aki alapjaiban forgatja fel mindenki életét. Tipikus gyorstalpaló fejlődéstörténet ez, amelyben a hős előbb kizárólag önös érdekek mentén és a közvetlen haszon reményében cselekszik, mígnem cselekedetei következményei végül a saját motivációit is átfordítják, és közben igaz barátságra, szerelemre és otthonra talál.

A filmnek mind a gyerekek, mind a felnőttek számára élvezhető ironikus-fanyar humora van, kezdve a postáslét mint nagy presztízsű karrier ábrázolásával, amelyhez komplett militarista kiképzés és intézményi struktúra kapcsolódik, a főhős mindennapi küzdelmein át a lakhatásra tökéletesen alkalmatlan postahivatali szálláson és a falubeliek nemtörődöm, rosszindulatú attitűdjével szemben; ám adott esetben nem rest blőd, börleszkes elemekkel játszani sem, finoman hangolva és váltogatva komikum, de egyúttal a dráma regisztereit is. A Klaus címszereplője valódi gyászt, Alva kiégett vidéki tanítónő karaktere pedig valódi szakmai és emberi kiábrándultságot hordoz, még ha figurájuk eltúlzott, karikaturisztikus is; persze a film – megbízható karácsonyi produkció módjára – a játékidő végére minden ellenfelet kibékít és minden konfliktust elsimít.

Nem osztom azokat a nézeteket, miszerint a Klaus akkora úttörő lenne a 2D-animáció újrafelfedezésében, de mindenképpen kimunkált, kissé rémmesés látványvilága és szerethető-mulatságos karakterei igazi kakaóval bevackolós adventi mesévé avatják, amely mindenképp megállja a helyét a műfajon és a mezőnyön belül is.

1. Csak a kezemet figyeld! – Jérémy Clapin: Keresem a testemet

A Keresem a testemet (J'ai perdu mon corps / I Lost My Body) a Netflix legelső, felnőtteknek szóló animációs produkciója, valamint az egyetlen felnőttmese az idei Oscar-jelöltek sorában, egyúttal abszolút személyes kedvencem a mezőnyből. A film a francia Jérémy Clapin első egész estés munkája, amelynek kivitelezésében a 2D- és a 3D-elemeket vegyítették. A képregényes látványt a hétköznapi tárgyak és a rideg urbánus környezet líraisága uralja, szürkés, tompa színekkel, puha fényekkel és visszafogott, atmoszferikus zenékkel kísérve.

A cselekmény két, vagy inkább három szálon fut. A jelenben egy „Izé”-ként bolyongó kézfej bizarr, álomszerű élet-halál harcát kísérhetjük végig, miközben eltökélten igyekszik valahová. A feltételezett közelmúltban egy, a vélhetően a kézhez tartozó esetlen pizzafutárfiú mindennapjait követhetjük nyomon, ahogy egy váratlan szerelem megfordítja a sorsát. Végül, a távoli múltban a fiatal férfi gyermekkori emlékeit idézhetjük fel fekete-fehér, flashback-szerű képsorokon keresztül – a három idősíkot pedig egy irritáló, tolakodó légy, mintegy a leselkedő tragédia és az elkerülhetetlen végzet szimbóluma kapcsolja össze.

A filmben rendkívül hangsúlyos elem az érzékelés változatos tapasztalata: a kéz és a test, akikről kezdettől fogva sejteni lehet, hogy összetartoznak, egymásról levált cselekményszálaikkal éles kontrasztba állítják a belső és külső világ tapintás, illetve hallás útján felfogható ingereit, mindezt egy mindenekelőtt vizuális médiumon keresztül bemutatva. Élményeik, emlékeik, nézőpontjuk lényegileg különböző és egyúttal nagyon személyes: míg a kéz szó szerint a saját bőrén keresztül tapasztalja meg önnön védtelenségét, addig a test mindenekelőtt a hangok bűvöletében él. Ez utóbbi az a csatorna, amelyen keresztül a szerelem érzése is fellobban benne: Naoufel kaputelefonon keresztül folytatott, arctalanul lebegő első beszélgetése Gabriellel akár önálló kisfilmként is megállná a helyét.

Az erőteljes képek és mindenekelőtt a mozaikos cselekményvezetés révén a thrilleres feszültség mindvégig tapintható, amit a lezárás végül nagyrészt felold, mégis valahogy megdöbbentően elemi erejű és megrendítő az egész filmélmény. A bátor produkció nagy eséllyel nem fog Oscart hazavinni, de nekünk mindenképpen a szívünkbe lopta és a retinánkba égette magát.