A Toy Storynak ebben a formában garantáltan vége. Jobb vége pedig nem nagyon lehetne. Csak és kizárólag hálásak lehetünk ennek a filmszériának, melynek pontosan a negyedik rész katartikus végkifejletéhez kellett kifutnia.
Nincs unalmasabb kritikusi fordulat egy önmagában is eseményszámba menő új Toy Story-film kapcsán, mint arról szövegelni, hogy a Pixar első, 1995-ös filmje mekkora filmtörténeti mérföldkő volt. Sokkal érdekesebb a számítógépes animáció filmezés technológiai újdonságának – ma már senkit nem érdeklő – bravúrja helyett arról áradozni, hogy a gyerek- és felnőttszíveknek méltán kedves széria miként tudott látszólag komoly erőlködés nélkül rácáfolni az ítészek és nézők által is rendre viszolyogva megközelített folytatások „elvárt” rákfenéire. Felemelő ugyanis végignézni, ahogy a Pixar és a Toy Story szerzői minden egyes új alkotásukkal végtelenül intelligens és érzékeny módon tartották fel középső ujjukat azoknak, akik filmjeikben a kötelező folytatásokat és a szokásos álomgyári kasszarobbantó harácsolást akarták látni.
A sorozat filmjei önmagukban kerek egészek, együtt ugyanakkor egy meghökkentően magától értetődő kerekebb egésszé válva mesélnek el egy olyan sokrétű, megindító történetet, mely – egyfajta megengedő retrospektív nézőpontból tekintve – ott lapult az első film mára kopottas képsorai között is. A Toy Story 4-gyel pedig ennek a minden epizódjával megújuló, kísérletező, gondolatiságában egyre jobban elmélyülő, minden túlzás nélkül példátlan és meghatározó történetnek feltehetően végleg vége. Ide kellett kilyukadnia. Akármennyire is fázik mindenki a sorozatosodás szülte termékszagú futószalag-folytatásoktól, a film utolsó jelenetei láttán mindezt rohadtul nem nehéz belátni, ahogy azt sem, hogy így kell, így kellene szériákat készíteni. Bármiből.
Ha van gyenge pontja a negyedik Toy Story-filmnek, az talán az, hogy első ránézésre erősen epilógusszerű. Ugyan az Agymanókat íróként jegyző Josh Cooley alkotása 9 évvel a valóban elég határozottan lezárt harmadik film után ott veszi fel a fonalat, ahol a látszattrilógia véget ért, tematikáját, narratíváját és hangvételét tekintve mégis merőben eltér a korábbi epizódoktól. Noha úgy tűnhet, hogy Woody mentális, morális, emocionális és spirituális felnövéstörténetét Cooley filmje mintha csak megtoldaná egy búcsúfejezettel, ennél jóval többről van szó: a Toy Story 4 Woody meg- és felszabadulásának szép nagy pillanata.
Míg az első filmben Woody gazdájának menő új játéka, Buzz Lightyear miatt kellett szembenéznie előítéleteivel, ijesztő féltékenységével, irigységével és kifejezetten agresszív önzőségével, addig a második részben sokkal komolyabb, karakterén túlnyúló érzelmi-intellektuális kihívással kellett megküzdenie: Andyhez való hűsége ingott ekkor meg, megbénította és egzisztenciális szorongásba taszította a tudat, hogy a felcseperedő kisfiú egyszer minden bizonnyal magára hagyja. A „szülőtől való leválás” kettősségében izgalmas allegoriájaként is értelmezhető harmadik részben (Woody egyszerre önjelölt, túlgondskodó apafigura és mindenben a fiútól függő szimbionta) a cowboy-figura emocionális és lelki evolúciója új szintre lépett: félelmét legyőzve értette meg, hogy van élet a görcsösen, minden izomtalan izmával magához ölelt – és valljuk be, kissé beteges – kötöttségen túl is. Útjára engedte a nézőkkel együtt felnövő Andyt (ahogy Andy is Woodyt) és megértette, hogy játékként identitása mindaddig stabil és kikezdhetelen marad, amíg valakinek örömet okozhat. Ez a valaki a harmadik részben megismert röhejesen aranyos Bonnie, akivel Woody és a többiek a legújabb filmben egy – megszokott és elvárt módon – káprázatosan mozgalmas, missziókkal teli utazásra indulnak. Az út természetsen metaforikus út is.
Kifejezetten érdekes, hogy Woody a film első – cselekményvezetését tekintve kissé döcögősre darabolt és túlzóan epizodikus – órájában mintha nem tudna szabadulni a korábbi epizódokban rámászó szorongásos gondolatspiráltól, mintha mégsem tanult volna eleget a trilógia történéseiből. Ez azért lehet, mert az új családi helyzet a három korábbi film szituációjának hibridje: Woody mellőzött játék lett, aki viszont a szekrényben porosodva is baromira gondoskodna a vészesen gyorsan cseperedő kislány boldogságáról. Woody azonban már nem neurotikus kvázi-szülőként viselkedik, hanem nagyszülőként. Ismeri az őt körülvevő szomorú folyamatot, amivel még mindig nehezen tud mit kezdeni. Az elmúlás, a veszteség, a hanyagoltság, a kényszerű továbblépés tucatnyi csodálatosan keserű motívuma tölti meg a filmet, melyekkel párhuzamosan az írók (Cooley és mások mellett az Egy bogár életét, a Némó nyomábant és a Wall-E-t megálmodó Andrew Stanton) mindennemű aránytévesztés nélkül sorakoztatják fel az új életet, új kezdetet, a reményt, az ijesztő másságában is egészséges jövőt vázoló-megelőlegező képsorokat.
A gazdátlan, ugyanakkor szabadságukat élvező, függetlenségükben tobzódó régi (ki kell emelni Woody szerelmét, a renegát pásztorlány Bo Peepet) és új szereplőkkel a szerzők több irányból közelítik meg a Woody számára eleinte kevésbé értelmezhető, vaskos lételméleti felhangokkal nehezített játékvilágképet: egy játék élete igazi, teljes élet a játék, mint cselekvés, valamint a játéklét Woody által rögeszmésen szajkózott szabályainak hiányában is. Woody a trilógiában mindig szolgált valakit és valamit, tiszta szívvel, önzetlenül szeretve, de kényszeresen. A negyedik film szélsőségességében is üdítő állítása az, hogy a játékok alázatos funkcionális altruizmusa nem jelenti létük esszenciáját. A Toy Story 4-ben kitárul a világ Woody előtt, az eddig kizárólag gazdatesteken csüngő sheriffbábu szögre akasztja a revolverét, elereszti korlátolt elméjét és megvilágosodik. Színtiszta katarzis ez, nem csak számára, hanem az értelmesebb nézők számára is (a burleszkjeleneteken és humoros beszólásokon viduló kölkök meg majd pár év múlva talán megértik).
Ez a megvilágosodás pedig egyet jelent a játékok játékságának eltűnésével. A Toy Story 4 szó szerint életre kelti a játékokat, akik ugyan szimbolikus módon eddig is élőként jártak-keltek és szövegeltek világukban, de csak úgy, ahogy azt minden játék teszi a velük játszó gyerekek fejében. Már nem megszemélyesített, antropomorfizált tárgyakról van szó, hanem olyan élő-lélegző akármikről (entitás, lény, vagy a játékok legújabb evolúciós stációja), melyekben már kötöttségek nélkül lüktet emberi szív, tombolnak emberi vágyak, cikáznak szabad gondolatok szabad tudatban (Woodynak nincs már szüksége morális iránytűként működő hangdobozára, Buzz viszont csak most tanulja meg használni). Ezt a spirituális transzformációt látni pedig lenyűgöző érzés, hiszen nincs ennél tovább.
Nyilván lehetne még arról írogatni jó dolgokat, hogy a fentiekben összehordottakon túl a Toy Story 4 milyen cefetül látványos, vicces film, mennyire tele van idézhető szövegekkel és poénokkal, mennyire gondosan ki vannak találva a korábbi filmekben megismert – és kissé el is fáradt – szereplőket áldásosan elnyomó új figurák (az összevarrt kacsa-nyuszi páros párszor ellopja a show-t). Mindezt azonban szerencsére remekül össze lehet foglalni az egyik ilyen új játék karakterében. Villi bámulatos dolog: Bonnie csinálja első ovis próbanapján egy kanál-villából és még pár szirszarból. Szemétből születik és szemétként azonosul magával, noha funkciója szerint játékként kellene léteznie. Az egy dolog, hogy kinézete mellett minden béna kis mondata, minden tette egyaránt vérlázítóan aranyos és kacagtató, de mindeközben identitásválsága és identitásának fejlődése – Woody ráeszmélésésvel párhuzamosan és azt finoman ellenpontozva – a film lelkeként mutatja be, hogy a játék-egzisztencia tanulható, hogy Villi több és fontosabb önmagukban hasznavehetlen kacatrészeinél. Miközben Woody túllép a játékléten, Villi belép a körforgásba. Éljen Villi! Senki nem fog meglepődni, ha ez a kedves evőeszköz kap egy saját filmet. A Toy Storynak viszont így, ebben a formában – próbáljuk meg kijelenteni – garantáltan vége. Jobb vége pedig nem nagyon lehetne.