Kérdezz meg egy csapat filmkritikust a kedvenc filmrendezőjéről, és máris a kezedben foghatsz egy tanulmánykötetet. Jelen esetben a Tíz a huszonegybőlt, amiben az új évezred filmrendezői közül a Filmtekercs szerzői által legjelentősebbnek tartottak portréi kapnak helyet.

A Filmtekercs Egyesület gondozásában megjelent kötetben Paul Thomas Anderson, Wes Anderson, Danny Boyle, Greta Gerwig, Hosoda Mamoru, Alejandro González Iñárritu, Bong Joon-ho, Christopher Nolan, Paolo Sorrentino és Nicolas Winding Refn portréit olvashatjuk. A felsorolt rendezők mindegyike – vagy legalább egy-egy alkotása – világszerte ismert, ugyanakkor egyikük sem a közönséget kiszolgáló, pusztán szórakoztató filmeket készít, mindegyikük egyéni stílussal, védjegyekkel rendelkezik. Közös bennük, hogy szerzői tevékenységük „egyedi, de könnyen azonosulható, szakszerű, mégis közérthető” (5.) – akárcsak a kötetben megjelent ismertetők.

A portrék struktúrája egyszerű, bejáratott, követhető és nagyjából mindegyik szövegnél megegyezik. Egy, a rendező filmes jelentőségét és egyéniségét tárgyaló bevezetés után fontosabb életrajzi adatok következnek: az illető filmmel való találkozásának és szerelembe esésének momentumai, a karrier kezdete, inspirációs források, példaképek. Ezt követi a teljes filmográfia bemutatása, ami teret enged a szerzők kreativitásának, egyéni véleményének és szempontjainak is. Vezérmotívumok vagy témakörök mentén vagy akár időrendi sorrendben haladva elemzik a filmek mindegyikét, kitérve azok fogadtatására, mondanivalójára és jelentőségére az életmű szempontjából. A szövegek – többek közt a beszédes alcímek révén – hangsúlyt fektetnek arra, hogy kirajzolódjon belőlük a rendezők valamely megkülönböztető jegye, sajátossága, amiben egyéniségük és stílusuk megragadható.

Szó esik még filmes technikákról, munkamódszerről, de a könyv olyan érdekességekkel, „kulisszatitkokkal” is szolgál, amik fontosak és hasznosak az egyes filmek értelmezésében. Megtudhatjuk például, hogy Greta Gerwig filmjei forgatásán igazi álomfőnökként viselkedik, színészi karrierjének köszönhetően képes empátiával fordulni színészei fele és fontosnak tartja, hogy a munka oldott és családias hangulatban történjen (68– 69.); hogy Bong Joon-ho szociális érzékenysége onnan ered, hogy diákkorában ő is szegénységben élt, és részt vett demokráciapárti tüntetéseken (101–102.); vagy hogy Christopher Nolan rendkívüli érdeklődést mutat a geometria és a paradoxonok iránt, és bár nem igazán rendelkezik e téren szaktudással, intuitíve könnyen meg is érti azokat. (131.)

Emellett néhány szövegben helyet kapnak a rendezők saját reflexiói is, amelyekben a filmkészítéshez való viszonyukról vallanak. A Danny Boyle-tanulmányból például kiderül, hogy a Trainspotting szerzője szerint a film állandó kísérletezés, amiben „megszállottan vágynod kell a cselekvésre”, „keményen kell dolgoznod, hogy valami szokatlant, valami mást hozz létre” (58.); Paolo Sorrentino pedig így vélekedik: „rájöttem, hogy filmesként mindenhez értenem kell, de egyikben sem kell túl jónak lennem.” (141.)

A Wes Andersonról szóló tanulmány kimerítően tárgyalja az auteur életművét és filmes stílusának fokozatos fejlődését. Az ő filmnyelve nagy utat járt be első nagyjátékfilmje, az 1996-os Petárda óta, időközben a védjegyévé vált az erősen stilizált, „mozgó képeslap”-szerű képi világ, amit élőszereplős filmben és animációban is alkalmazott. Szintén jellemző vonás, hogy gyakran készít filmeket olyan figurákról, akik kilógnak a sorból. Az Okostojás, a Tenenbaum, a háziátok és a Holdfény királyság figurái olyan esetlen, különc alakok lesznek, akik helyüket keresik a világban. Történeteiket a rendező saját stílusához formált coming-of-age filmben bontja ki. Bár egyre szélesebb közönség számára készít filmeket, a szerző Szabó Kristóf szerint Anderson megmaradt „a szerethető különcnek, aki szerethető különcökről csinál filmeket.” (39.)

Az „örök még-nem-Miyazaki”, Hosoda Mamoru animációs filmes portréja nem csak a rendező munkáit meríti ki, hanem a stílusa gyengeségeire és az őt ért kritikákra is kitér. Havasmezői Gergely árnyalt ismertetőjéből kiderül, hogy a Madhouse animestúdiónál debütáló Mamoru gyakran sablonos, égyéni stílus és mondanivaló nélküli, de gazdag látványvilágú animéket készít. Ennek ellenére kétségtelen, hogy a kortárs anime egyik legnagyobb alkotója (81.), vannak eredeti és szerethető filmjei, mint például az Idő fölött járó lány és a Mirai – Lány a jövőből.

Sergő Z. András Christopher Nolan-tanulmányának erénye, hogy részletesen tárgyalja Nolan filmkészítési technikáját. A kis- és nagyköltségvetéshez egyaránt alkalmazkodni képes „hollywoodi auteur” ragaszkodik a mozi hagyományos jellegének megőrzéséhez. Kerüli a CGI-t vagy más efektek használatát, és second unitot sem használ az akciójeleneteknél. Az effektek egyik funkciója, hogy a filmre költött nagy mennyiségű pénzre hívja fel a figyelmet, és ezzel nyűgözze le a közönséget, ettől pedig ő élesen elhatárolódik (135). Emellett védjegyévé vált a celluloidra való forgatás és a filmszínházi forgalmazás szentsége is.

A portrékban helyenként kiütközik a szerzők elfogultsága, a kritikák és az értelmezések néha elég nagyvonalúak, kozmetikázottak. Mindegyik rendezői stílus formabontó és mindegyik rendező nonkonformista, és az „eredeti” jelzővel annyiszor találkozunk a könyvben, hogy meg sem lehet számolni. Emiatt nem lenne meglepő, ha egy lemaradását bepótolni igyekvő cinefil a kötetben szerzett ismeretei alapján választana filmet, és csalódna, mert az élmény nem igazán közelít a könyvben leírtakhoz (így jártam én is), de ez azért mégiscsak megbocsátható, ha figyelembe vesszük, hogy a kritikusok az általuk kedvelt filme(se)kről írnak, és hogy legnagyobbrészt ízlés kérdése, hogy kinek mi tetszik.

Összefoglalva, az írásokban megvan minden, ami tömör, de tartalmas portrékhoz kell. Képek nélkül is átfogó képet kapunk belőlük a rendezői életművekről, amely alapján könnyen eldönthetjük, hogy szimpatikus-e az adott rendező, vagy sem. Nyomon követhetjük a stílusuk fejlődését, sikerekkel és kudarcokkal, telitalálataikkal és mellélövéseikkel együtt, és közben az emberi oldalukról is megtudhatunk egy keveset – de sosem bulvár-részleteket, csak azt, ami az összképet gazdagítja, és segítségünkre lehet az értelmezésben. Ami pedig a legfontosabb, a tanulmányok közvetlen és világos stílusukkal kíváncsivá tesznek, meghozzák a kedvet a filmnézéshez, így mindenkinek bátran ajánlhatjuk őket.