A vaskos karikatúrák és a szárnyaló fantázia legadekvátabb közege a gyerekfilm. Azt hihetnénk, hogy az egyébként is merész ötletekkel dolgozó Wes Anderson első gyerekközpontú művében kő kövön nem marad – és bár ez tényleg igaz, még így is az egyik legjózanabb munkája ez a 43 éves függetlenfilmesnek.
Olyan persze, hogy szolid Wes Anderson-darab, igazából nincs. Az első két játékfilmben (Bottle Rocket / Petárda, Rushmore / Okostojás) ugyan még megtalálható a diszkrét szatírát fűtő realistább hangvétel, de a képregényszerűen egysíkú karakterek és a helyenként abszurd színezetet kapó események már itt, jóval a Tenenbaum, a háziátok és az Édes vízi élet (The Life Aquatic with Steve Zissou) előtt is az összkép fontos összetevői. Hollywood nagy mesemondóihoz (például Tim Burtonhöz) hasonlóan Anderson is önfeledten elnagyolt körvonalakkal építi fel filmjei világát, igényes szórakozást kínálva egyszerre több korosztálynak. Ettől függetlenül a jól bevált recept is unalmassá válhatna – és vált is a 2007-es Utazás Darjeelingbe esetében. Érezhette ezt a rendező is, és még pont jókor, pont jó irányba haladt tovább: a 2009-es A fantasztikus Róka úrral az animációs film terén bizonyított.
A Holdfény királyság újabb üdítő továbblépés az életműben. Bill Murray ugyan hatodszor is maradt, Jason Schwartzman viszont háttérbe szorult és szerencsére Owen Wilson is átadta a helyét – nem is akárkiknek. Nem mondom, már az is ütőkártya, hogy Bruce Willis egy Wes Anderson-filmben nyomoz. Az aduász viszont a térdzoknis cserkészparancsnokot alakító Edward Norton, ami marketingfogásnak már önmagában is remek. A film meglepetése és egyértelműen nagy erénye viszont, hogy nem ezekre a múlékony humorbombákra helyezi a hangsúlyt, ennélfogva pedig nem is Willis és Norton a főszereplők.
Egy cserkésztáborban vagyunk, ahonnan megszökik a társaság fekete báránya, a kissé magának való, de annál találékonyabb Sam. Mivel a többi kissrác amúgy sem kedveli őt, a keresés mérsékelt lelkesedéssel veszi kezdetét. Mint kiderül, Sam igazi szülei meghaltak, nevelőszüleinek pedig pont kapóra is jön a fiú elkóborlása, úgysem rajongtak érte túlzottan. A nagy szökés mozgatórugója pedig nem más, mint a Nő, pontosabban egy kislány, Suzy, akivel Sam régóta levelezik, és mivel elég jól megértik egymást, elhatározzák, hogy együtt hagyják maguk mögött a múltat. A helyzet pikantériája, hogy mindez egy aprócska szigeten zajlik, messzire tehát úgysem juthatnának, de valahogy minden fontosabbnak tűnik ennél az aprócska részletnél. Suzy családján (Frances McDormand és Murray) mindenesetre eluralkodik a pánik, így végül el is fogják a két taknyost. Meglepő módon viszont még csak a film felénél járunk ekkor.
Wes Andersonban az a jó, hogy a történetei akkor sem unalmasak, ha lassúak. A Holdfény királyság pedig az eddigi legpörgősebb filmje, melyben az abszurditásról egészségesen került át a hangsúly a tempóra. Úgy tűnik, a kissé ügyetlenül ütemezett Darjeeling után megtalálták a közös hangot Roman Coppolával, és a Tenenbaum jóleső zsúfoltságát idéző, de annak fekete humorát jócskán enyhítő forgatókönyvet hoztak létre. Elemében van a rezidens operatőr, Robert D. Yeoman is, aki minden korábbinál élénkebb képi világot álmodott a flúgos futam köré. A számtalan pozitívum közül mégis az a legjobb, hogy nem cukormázas gyerekmesét kapunk bociszemű csemeték premier plánjaival, hanem egyszerre friss és régivágású családi kalandfilmet izgalommal, humorral és gyerekszerelemmel.
Kétségtelenül az élvonal felé húz ugyan, Anderson azért továbbra is megmarad az élvezetesen bumfordi vígjátékokat készítő indie rendezők egyik legjobbjának. Nemcsak ismeri, de tiszta szívvel szereti is a szereplőit, és emellett még a feszes hollywoodi dramaturgiát is betéve tudja. Nagyon kíváncsi lennék, milyen az, amikor Anderson esti mesét mond a saját gyerekeinek.
