Mi a zár, ha a félelem a kulcs? Avagy az éjszakai sötétségről – kissé pihenten.
Sok „fura” animációs produkció lett sikeres mostanság a Rick és Mortytól a Vox Machináig. Iparági megfigyelők pedig már azt is észrevették, hogy az utóbbi években a rajzfilmek gazdasági teljesítménye a mozipénztáraknál sokszor messze elmarad az előfizetéses televíziókon mutatott sikereiktől. Így könnyen lehet, hogy kivételes pillanatban élünk, mert az elharapózott videós tartalomversenyben a streaming és az animáció eredményes egymásra találására volt szükség egy-egy olyan újszerű alkotás létrejöttéhez, mint pl. az Orion és a Sötétség. Árulkodó, hogy a DreamWorks – amelyhez csak a Disney és a Pixar mérhető az amerikai animációs stúdiók közül – egyenesen a Netflixen mutatta be ezt a nem csak a besorolási, de néha még az értelmezési szándéknak is szívósan ellenálló filmkísérletet, ami nem mellesleg gyerekkönyv-adaptáció.
Az Orion és a Sötétség részeiben kendőzetlenül didaktikus film, amely néha a történet keretezését éppen csak jelképesen megtartva dialógusokban filozofál; egyúttal – és némileg meglepően – mélységet is talál saját alapanyagában. Jó ütemérzéke miatt kevéssé tűnik föl, hogy az Agymanók, a Münó – a holdbéli manó, vagy a szintén DreamWorks-munka Az öt legenda mellett olyan műveket is megidéz, mint az Eredet (Inception). A leghasonlóbb művek keresése egyúttal gyorsan el is vezet az alkotással kapcsolatban a szerzőiség kérdéséhez: az „egészestés rendezőként” most debütáló Sean Charmatz forgatókönyvírója a könnyen beazonosítható karakterű filmek sorát, például A John Malkovich menetet (Being John Malkovich) is jegyző Charlie Kaufman, és a kultikus alaknak számító író árnyékában a direktor jóval kevesebb figyelmet is kap. Ez részben jogos, hiszen a kevés viszonyítási előzménnyel rendelkező Charmatz-cel ellentétben Kaufman kézjegye – például szürrealizmusa – az Orionba is átszivárog, és az ő hatása sejlik föl nem csak a filmben lépten-nyomon megjelenő bölcselkedésben, de az önreflexív, emberi tudatokban utazó szereplőkben is. Azt érdemes viszont tisztázni, hogy bár a saját világának kereteit fordulatosan csavaró, és azokat tulajdonképpen komolyan nem vevő dramaturgiai játékosság egyedi, a megszokotthoz képest másként hihetetlen gyermekfilmet, de végeredményben mégiscsak gyermekfilmet eredményezett.
A történet szerint Orion egy majdnem mindentől értelmezhetetlenül félő kisfiú, aki leginkább a sötéttől retteg. Szüleinek is terhére van már állandó irtózása, de nem annyira, mint (a) Sötétségnek, aki a cselekményben egy nagydarab, csuklyás köpenyt hordó, emberszerű lény. Sötétség megelégeli Orion éjszakai hangoskodását, és egy napra magával viszi a föld körül, hogy megmutassa neki az este szépségeit és értékeit. A pogány többistenhitek modorában egyre több antropomorfizálódott jelenséggel találkozunk – megelevenednek például a furcsa zajok és az álmatlanság is. A szereplők számának bővülésével egyre több interakcióra nyílik lehetőség, így pedig a kezdetben hangozatott motivációkról lassacskán kiderül, hogy teljesen hamisak voltak.
Van azonban még jóval Sötétség és Orion lelki élveboncolása előtt egy meglepőbb – az előbbiek szerint – szokatlanabb mozzanat is. Megtudjuk, hogy maga a történet is színt játszik előttünk, és az általunk először megismert szál már egy másik elbeszélési keret része. Ahogy egyre öblösebb kanyarokat vesz a narratíva, úgy egyre inkább elbizonytalanítja nézőit, míg végül ki nem tisztul, hogy egy többszörös „mese a mesében” szerkezetet látunk. Az elbeszélés ilyeténi bizonytalansága ennek hatására ötletesen horgonyozza le és irányítja rá a nézői figyelmet a cselekményt összefogó, direkt filozofikus beszélgetésekre, hiszen ezektől várunk magyarázatot a történetmondás szokásos kereteinek többszörös megsértése miatti értelmezési nehézségekre.
Az Orion és a Sötétség, ellentétben például az egyéni vagy társadalmi helytállásra tanulságokkal felkészíteni igyekvő egyéb animációkkal, sokkal inkább elgondolkodtat, kontemplációra késztet, illetve kortárs kulturális utalásokkal látja el nézőit. Mindezek természetesen igen bajosan volnának szórakoztatóak a gyermekközönség zömének. Őket színes képekkel, cuki, fura és vicces lényekkel, valamint őszinteséggel igyekszik megnyerni magának az alkotás. Ez az őszintesége az, ami rokonítható a gyermekdarabokban gyakran meglévő tanítási szándékkal, és végül ez vezet el a mese tanulságához. Ám még ez is jóval filozofikusabb – bár tartalmasabb is –, mint azt talán várnánk, hiszen a felismerés ezúttal a félelmekkel és az ítélkezéssel kapcsolatos berögződéseink elkerülésére irányul. A mű ugyanis nem válaszolja meg a magától értetődő, kérdését, hogy miért fél Orion olyan nagyon mindentől. Pedig könnyen adná magát a popszociológiai válasz: az alfa nemzedék tagjai – akik a célközönséget teszik ki – egy korán kitáruló, erősen mediatizált világban nőnek föl, amiben a harag és a félelem keltése a figyelemért folytatott verseny leghatásosabb eszközei közé számít.
Ugyanakkor Orion minden tépelődése ellenére legjobban a sötéttől fél – ám csak addig, amíg megnem ismeri azt. Charmatz (vagy Kaufman) afelé tapogatóznak, hogy a félelmet magát kell átértelmezni, újraértékelni. A film tehát az egyszerű kérdésekre nem keres válaszokat, Orion rettegésének közvetlen okai egyáltalán nem kerülnek kifejtésre, kapunk viszont egy ókori bölcsességeket idéző választ: a félelem az élet része – de nem kell, hogy meghatározója vagy korlátja legyen annak. A kisfiú megkedveli, meg is szereti a sötétséget és az éjszaka többi rémét, miután megismeri őket. Ám Kaufman forgatókönyve végig éretten tartózkodik még a mesékben szokásos, bináris állásfoglalástól is, hiszen Orion még azután sem lesz a sötétség bajnoka, hogy megismeri és kiismeri Sötétet és munkatársait. A félelem helyébe a bátorsággal fölvértezett nyugalom, és nem a könnyelműség vagy az elbizakodottság lép.
Ha eltekintünk az inkább a felnőttek számára érdekes részektől, akkor gyermekfilmként egy kiforrott szórakoztatóipari terméket találunk, amely kerüli a bugyutaságokat, viszont még ebbéli kereteit sem tudja maradéktalanul kitölteni. A szereplők nem különösebben érdekesek – a két főszereplő, Sötétség és Orion, a gyermekfilmek mércéivel mérve is inkább sablonos marad, ellentétben például a tavaly szintén a Netflixen futott Nimonával. Az animáció elsőrangú – egy ekkora cégtől, mint a DreamWorks, nem is vártunk mást –, ám nem kifejezetten emlékezetes. Összehasonlításképpen, a rokon karakterű Elemi vagy a Nimona is maradandóbb látványt nyújt, A fiú és a szürke gémről nem is beszélve.
Az Orion és a Sötétségről ezek alapján kiderülhetett, hogy nem egy szokványos estimese. Izgalmas kérdés, hogy vajon kinek is készült ez az alkotás, hiszen számtalan ravasz fogását a gyerekek aligha értékelik, vagy értik meg. Elégedetlenséghez vezethet például az elbeszélés önnön lezáratlansága, és furcsálkozást válthat ki a történet mindig utólag megmutatott, többszörös keretezése. Nem valószínű, hogy a világteknős hallatán akár a Mahábhárata, akár a Korongvilág felé terelődne a figyelmük, de nehezen elérhető csemege az is, hogy a történet szabályai aszerint változnak, hogy ki meséli őket – Werner Herzog hangalámondásairól nem is beszélve. Szokatlan és életszagú következtetései, ötletes építkezése, mérlegelő közelítésmódja ugyanakkor értékes művé teszik, amelynél talán nincs is alkalmasabb arra, hogy a nem lineáris történetmesélésbe bevezesse az erre fogékony gyermekeket.
