A Locked Down (a magyarított címet most kegyeleti okokból hanyagoljuk) az, aminek látszik: a karantén alatt forgatott, a karantént tematizáló filmes gondolatkísérlet, szupergyors reakció a koronavírusos új idők új dalaira.

Amíg a tavalyi év alatt nagyrészünk felocsúdni képtelenül üldögélt a lakásában a kovid-hírfolyamat scrollozgatva, addig Steven Knight, a Szövetségesek (Allied), a Gyönyörű mocsokságok (Dirty Pretty Things) és a Locke írója összeütött fogadásból egy hónap alatt egy forgatókönyvet, amit Doug Liman (A Bourne-rejtély) alig 18 nap alatt, aprópénzből forgatott le ősszel, a kovid-korlátozások viszonylagos enyhülése közben, raádásul olyan neveket győztek meg a projekthez, mint Anne Hathaway, Chiwetel Ejiofor, Ben Kingsley és Ben Stiller. Az egész arra a korszakra emlékeztet, amikor Hollywood még tudott (mert, akart) reszkírozni, és nem egy túlsúlyos elefánt lomhaságával (no meg az ezzel afferens korporációs bürokráciával), hosszú éven keresztül görgetett tovább maga előtt egy projektet a fejlesztési pokolban. Mint Roger Cormanék aranykorában, amikor egy-egy napirendi téma fikciós feldolgozása majdnem olyan gyorsan elkészült, mint a róla szóló filmhíradó. Persze, ennek a munkamódszernek az elmaradhatatlan hátulütőivel együtt.

Aki ugyanis kiforrott háttértörténeteket, kigondolt képi világot, megfontolt, lyukmentes narratívát és polírozott színészi teljesítményt vár, az valószínűleg fortyogva üldögél majd az HBO GO appje előtt. Aki viszont nem bánja, hogy kapott ajándékba egy pár tehetséges embertől egy kis „függetlenfilmes”, laza, néhol improvizáltan vígjátéki, szabad kamaradarabot, annak még akár kellemes meglepetés is lehet. Pláne a film első része, ahol az alkotók még nem akarták elvinni az egészet műfaji (konkrétan heist movie-s) irányba.

Paxton (Ejiofor) és Linda (Hathaway) pont a lezárások előtt szakítottak, de most ugyanabban a lakásban kényszerülnek kihúzni a karantént. Annyira épp nem rossz, mert a lakás azért jó nagy, és törés-zúzásig sohasem fajulnak a dolgok – de mindketten akarva-akaratlan párkapcsolat-, munka- és életújraértékelős stádiumba kerülnek kettős magányukban. Linda egy menő divatcég főnöke, akinél az addig is fortgyogó egzisztenciális válságot az robbantja be igazán, hogy a pandémia kellős közepén embereket kell kirúgnia, Paxton pedig egyszerűen csak egy olyan lélek, aki motorbiciklije és szabadsága nélkül börtönben érzi magát (esténként ki is vonul az utcára verset olvasni a többi „rabnak”). A kovid-egzisztencialistás, párkapcsolatos része szuperül működik a filmnek, Hathaway és Ejiofor között még némi kémiát is felfedezni vélhetünk: felszabadult játékukon messziről érződik, hogy milyen jól jött nekik is egy improvizált huncutkodás, ám néha pont ezért színpadiasak.

A Locked Down első fele alulírtsága és egyszerűsége ellenére is (vagy talán pont azért) tud olyan jól működni, hiszen ez az az aspektusa a filmnek, ami rólunk is szól. Bele sem gondoltunk még, de a koronavírusos karanténok – zajlódjanak azok egy elit londoni lakóházban, egy kolozsvári blokklakásban vagy Vuhan perifériáin – egy olyan globális kulturális kódot jelentenek, amilyenre nagyon kevés példa van a történelemben. Egy univerzális, közös szókincs, amit világszerte mindenhol értenek. Ugyan Knight és Liman ezt a közös szókincset még nem tudják vergiliusi szinten dalolni, de legalább már megpróbálják artikulálni.

Egészen addig, amíg be nem ütnek a hollywoodi reflexek, és az alkotók el nem kezdik a filmet zsáner-irányba noszogatni. Amilyen szépen haladgattunk afelé, hogy a londoni lakásban ragadt párban saját magunkat véljük felfedezni, annyira hamar foszlik szét az egész, amikor a forgatókönyv egy erőltetett gyémántrablás tervével kezd foglalkozni ahelyett, hogy rendesen végigvinné a két főhős közötti viszony átalakulását. Persze, vicces, néha még fel is vihogunk (főleg, amikor Ben Kingsley is megtiszteli a filmvásznat monitort), de sajnos az, ahogyan a magát erkölcsileg felmenteni is, de a zsákmánnyal meglógni is akaró pár gondolkozni kezd, nem túl eredeti, ahogyan a végrehajtás is mellőzi a katarzist, a rohammunkában írt forgókönyv gagyizmusairól nem is beszélve. A lazán, de szerethetően felépített karakterek szanaszét esnek bűnügyi környezetben.

Izgalmas kísérlet tehát Knighték karantén-kamaramozija, de amennyire ügyesen felvillantja a témában és a kisköltségvetésű rohammunkában rejlő hatalmas lehetőségeket, ugyanannyira megmutatja az ezzel járó buktatókat is. Elkerülhetetlen, hogy több ilyen mű szülessen a közeljövőben, szóval a Locked Down biztosan nem marad meg egyedi fecskének, de az elsők között van akkor is, ha nem kell sokat várni tőle; s ha oldani nem is tudja a hatalmas hollywoodi görcsöt, de rámutat pár intézményesült problémára, már akkor is megérte.