Az Expedíció rendezője visszatér a fenyegetően burjánzó flórába, hogy felülbírálja anatómiai ismereteinket.

Arisztotelész Az állatok keletkezéséről című esszéjében merült fel annak a gondolata, hogy az anyatest a férfi utódjának csak a táptalajt ágyazza meg, melyből a mag kicsírázik, és növény lesz belőle. Azóta is időszakosan visszatérő elképzelés, hogy a nő pusztán tárolóedénye a születendő kisdednek, és éltető falain kívül is végbemehet a fogantatás aktusa. A különféle vélekedések szerint az uterust esetlegesen az ökör lenyúzott bőre, vagy akár egy halom trágya is helyettesítheti. A felvetés később a biohorror műfajának is hálás toposza lett, első lépésként Mary Shelley 1818-as Frankensteinje is ezzel a kérdéskörrel játszadozott el, és nincs ez másképp Alex Garland az idei Cannes-i Filmfesztiválon debütált szürreálijában, az Őkben sem.

Miképp az lenni szokott, már a mű nyitómontázsából is kiszálazhatóak az elkövetkezők genderelméleti vitapontjai: a szorongó Harper (Jessie Buckley) szemszögéből lassításban nézhetjük végig, míg nemződühös férje a halálába zuhan, miközben ezzel párhuzamosan abban gyönyörködhetünk, ahogy a tavaszi mezők gyermekláncfüvének repülőszőrös magvai szállnak a szélben.

A klausztrofób nagyvárosi lakás fullasztó méhének lüktető vöröséből a ködös Albion zöldellő tája jelenthetné a menedéket, de a Lars von Trier Antikrisztusát idéző képsorok előrevetítik, túl sok szívmelengető pillanatra ezúttal sem számíthatunk. A bukolikus táj csak látszatra adózik John Constable hívogató romantikájának, helyette sokkal inkább a sötét középkori értékrend konzerválódását szimbolizálja.

Pedig a rurális szálló kandallótüze az ilyennemű történetek elején mindig otthonos hangulatot áraszt magából (ezzel a csalival élt az Ealing Studios 1945-ös Dead of Night-jától kezdve a 2010-es Gray Matter című point ’n click kalandjátékig minden): forduljon később bármilyen hidegrázóssá a folkhorror, a zsáner ismeretében sem tudunk nézőként nem behódolni a vendégváró csalóka komfortjának. Ráadásul a panzió csetlő-botló fogadósa, Geoffrey messze a film legszórakoztatóbb figurája: bár világnézete megfelel a szigetországi falulakó ócska sztereotípiájának, szellemessége mégis rokonszenvesebbé teszi a kissé színtelen főhősnőnél.

Harpert ezután sem fogjuk igazán háromdimenziósnak érezni, ugyanis jellemrajzát kizárólag a felütés traumatikus eseménye határozza meg, ám mivel végig az ő perspektívájából kíséreljük meg felgöngyölíteni a kisközség misztériumait, ezért meg fogunk tanulni együttérezni vele.

Később, amikor a környék erdőségének feltérképezésére indul, az anyatermészet közelsége először felszabadító hatással van rá: végre a társadalom korlátjai közül kiszakadva madárként szárnyaló Philomela módjára hallathatja a hangját. A berekben áthúzódó nyirkos alagút ellentmondásosan feminin tere azonban dalolászását kísértő szirénénekké erősíti, ami a környék pucér bolondját is előcsalja barlangjából, hogy aztán erőszakoskodni próbáljon vele. Ám feljelentést hiába tesz utána, sem a rendőrségi szervek, sem az egyházi hatalom szószólója nem bizonyul túl segítőkésznek.

Emellett szintúgy nem ad okot nyugalomra az a jelenet, melyben a helyi plébánia kertjébe tévedve a kétes jövőt képviselő vásott ifjúságba botlik bele.  A narratíva azon különlegessége, hogy a vidék minden hímnemű lakosát Rory Kinnear alakítja, ezen a ponton kezd el igazán elidegenítővé válni: a digitális bőrfiatalítással a gyerektestre montírozott arc uncanney valley-effektusa ezúttal nem negatívum, hanem a kívánt nyomasztást fokozza.

A fiú az ajkait balzsamozó, ezüstfürtös lelkészhez hasonlóan szintén a nőiséget imitálja, ahogy Marylin Monroe-s halloweeni maszkja mögül leskelődik. Mintha titokban mindketten annak a cselszövésnek a részei lennének, amelyben kiiktatják a természet rendjéből az asszonyokat, hogy átvegyék azok speciális biológiai helyét. Talán azért, mert szemükben az anyatest vonzó és taszító is egyben: túlságosan is sok hatalommal van felruházva ahhoz, hogy együtt élhessenek vele, hiszen határaiban túlmutat a férfiakra alkalmazható normákon és definíciókon. Ezt a teóriát támasztja alá a cselekmény bizarr zöldségembere is, aki gödröket hasít saját arcának húsába, hogy faágakat ültessen az idegek közé, felülírva ezzel az élővilág már lefektetett törvényeit.

 A vegetatív szörnyalak nem a kreatív alkotók koponyájából pattant elő, hanem a hiedelemvilág sok évszázados enigmája: az úgynevezett Green Man pontos eredetét máig kérdések övezik, de rendszerint a körkörösség és újjászületés jelképeként ismerik el, és a földgolyó számos zugában felbukkan templomi domborműveken, mozaikokon, sőt, angol pubok díszítőelemeként is – többek közt az 1973-as Vesszőből font ember (Wicker Man) pogányainak tavernája is az ő hagyatékának tiszteleg. Garland obskúrus ábrázolásmódjában a mitikus karakter egy olyan megközelítésnek is teret enged, mely az antagonisztikus férfiszereplők mérgező maszkulinitását nem a patriarchátus konstrukciójának, hanem naturális működésüknek tulajdonítja.

Ezen felül annak körülménye is bonyolítja a képletet, hogy a rosszakarók doppelgänger-mivolta mintha elkerülné Harper figyelmét, így az lehet a benyomásunk, hogy nem valós terekben, hanem a krisztusként felnyársalódott férje okozta önvád lidércnyomásos tudatalattijában járunk. Üldözési mániáról viszont aligha lehet szó: a finálé szemszögváltása gondoskodik arról, hogy elhessegessük a felvetést.

De ez a többszörös ambivalencia sem elegendő ahhoz, hogy ne érezzük mégis kissé közhelyesnek, amint a rendező górcső alá veszi az egyébként nagyon is bonyolult szociológiai mintázatokat:  a hangsúlyos szubjektivizáció is csak félsikerrel segít túllendülni a woke-mozgalom progresszorai által hangoztatott ideológiai frázisokon, mint amilyen az #ACAB,  vagy a #believewomen.

Legjobban azzal kedvezhetünk magunknak, ha a lelkipásztor által elszavalt Yeats-szonett, a Léda és a hattyú fonatán keresztül látunk neki az interpretációnak. Akárcsak a költemény, a direktor is a pszichológiai realizmus és a mitológia mezsgyéjén kutatva járja körül a nemek viharos viszonyát. Aki pedig a témakör mélyebbre metszőbb politikai dimenzióira kíváncsi, Andrzej Żuławski Megszállottságával (Possession) próbálkozhat, az Ők látványos fináléjára jellemző váladékozó testfacsarásban szerencsére az sem szenved hiányt.