Interjú Skovrán Tündével a Who I Am Not című dokumentumfilm apropóján Interjú Skovrán Tündével a Who I Am Not című dokumentumfilm apropóján

Művészember nem lehet aktivista

Interjú Skovrán Tündével a Who I Am Not című dokumentumfilm apropóján

ÉRTÉKELD A FILMET!
Who I Am Not
Skovrán Tünde
2023

A Filmtett szerint: 9.5 10 1

0

A látogatók szerint: 9.5 (2)

9.5
(2)

Szerinted?

0

Éppen tíz éve, hogy a Filmtett először készített interjút Skovrán Tündével. Akkor egy ambíciós fiatal színésznő mesélt Barótról Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron és Bukaresten át Los Angelesbe vezető szakmai kalandokról, magyar színpadokról és román nyelvű nagyjátékfilmes szerepekről. Egy évtized múltán a világ egyik legnagyobb filmfesztiváljáról jött a hír: Skovrán Tünde az austini South By Southwesten mutatta be első egészestés rendezői munkáját, a Who I Am Not című dokumentumfilmet. Ez az első román (ko)produkcióban forgott film, amely eljutott a SXSW-re. A két dél-afrikai, interszex szereplő, Sharon és Dimakatso öt évig készült portréját legközelebb Új-Zélandon, Ausztráliában, Barcelonában majd Krakkóban vetítik, és egy romániai filmfesztivál [update, mert most már nyilvános az információ: a TIFF] is műsorra tűzte. A film apropóján beszélgettünk alkotói váltásokról, politikai korrektségről, ördögűzésről, és főképp az emberi nem sokszínűségéről.

Skovrán Tünde

Who I Am Not – gondolkoztál vajon magyar és/vagy román címverzión is?

Nem érzem, hogy szükséges lenne. „Ki vagyok én... nem” – az nagyon hülyén hangzana. Lehetne egy „Nem, ki vagyok”, mert magyarul a biológiai nem és a tagadószó összecseng... angolul is szójáték, mert helyesen úgy mondanád: „Who Am I Not” Az elmúlt öt év alatt rengeteget változott a film, a témája és a szereplők is változtak, teljesen más lett, mint amit az elején akartam, és háromszor változott közben a cím is. Ez a „who I am not” a szereplőm egyik mondata volt: amikor az első interjút elkészítettem Sharonnal, arra kértem, hogy mutatkozzon be, és mondja el, hogy ki Sharon. Erre azt válaszolta: „If you wanna know who I am, rather ask me who I am not.” [Ha tudni akarod, ki vagyok, inkább azt kérdezd, hogy ki nem vagyok – szerk.] Ezután azt kezdtük kibontani, hogy „ő ki nem”.

Hogyan lett a színésznőből dokumentumfilm-rendező?

Tudva, hogy mennyi  a „futamideje” egy fiatal színésznőnek, mindig volt bennem egy gondolat, hogy amikor megvénülök vagy idősebb leszek, akkor majd rendezni fogok. Miután kikerültem Amerikába, ez még inkább felerősödött. Az összes barátom, aki rendező volt, vagy akivel megbeszéltem ezt a kérdést, azt javasolta, hogy csináljak dokumentumfilmet, mert aki el tud készíteni egy dokumentumfilmet, az tud rendezni.

Előbb mégis kisjátékfilmeket készítettél, nem nagyon fogadtál szót a barátaidnak. Ráadásul aki színészoldalról érkezik a filmrendezés területére, az általában a fikciós vonalat érzi közelebb magához – te viszont egészestés dokumentumfilmmel debütáltál éppen.

Szerintem látszik is a filmemen, hogy fikciós világból származom. Először kisjátékfilmeket készítettem, mert kíváncsi voltam, hogy egyáltalán képes vagyok-e a gyakorlatban is megvalósítani az elképzeléseimet; a kisjátékfilm kísérletezés volt számomra. Fikcióval kapcsolatos munkákkal próbáltam magam fejlesztgetni, de amikor megérett bennem a gondolat, hogy rendezzek valamit, akkor a barátaim befolyására döntöttem el, hogy dokfilm lesz az első lépés. Pedig semmit nem tudtam a dokumentumfilmről.

Skovrán Tünde: Who Am I Not (jelenetfotó)

Viszont te perfekcionista vagy, korábban végigjártál egy csomó, színészmesterséggel kapcsolatos iskolát és képzést. Nem gondoltál arra, hogy ha ezen a téren ennyire bizonytalan vagy, akkor lenyomhatnál egy rendezői kurzust is?

Nem, mert éreztem magamban, hogy én ezt meg tudom csinálni, nem feltétlenül muszáj elmennem filmsuliba ahhoz, hogy megrendezzek egy filmet. Nyilván az, hogy színészként dolgoztam azelőtt, meg hogy nagyon sok rendezőt láttam instruálni, teljes mértékben befolyásolta azt, ahogyan kezelem a szereplőimet. Ismerem a másik oldalt, tudom, hogyan lehet vezetni civilt vagy színészt (teljesen ugyanúgy, csak kicsit hosszabb az út, ahogy eljutsz a célhoz). 

A film, amit itt látunk, egy nagyon hosszú munkafolyamat eredménye, többet dolgoztunk úgy, hogy nem kapcsoltuk be a kamerát, mint kamera előtt. Az öt év alatt többet voltam Afrikában, mint máshol, a covid ellenére, online dolgoztunk, terapeutákat vontam be a munkafolyamatba, órákat vettünk közösen a szereplőkkel az én mestereimtől, álomfejtést és mindenféle olyan módszert bevontam, ami segíthetett abban, hogy érzelmileg meg tudjam őket nyitni.

Az egész filmkészítési folyamat olyan volt nekem, mint az iskola, mert mindent folyamatában tanultam meg... A felkészültségem a technikai dolgokban volt hiányosabb. A pitcheléssel színészként nem volt baj – közönség előtt beszélni, meggyőzni a témádról egy zsűrit színészként könnyebb –, de hogy hogyan strukturáld a történetmesélést, hová menj, hogyan írj meg egy pályázatot, hogy menedzseld le az egészet, pláne a kreatív oldala – forgatókönyvet vagy szinopszist írni, vágni, fényelni, hangolni. A legkisebb részlet is lecke volt, amit meg kellett tanulnom. A producereim szerencsére mind nagyon tapasztalt filmesek, rengeteget segítettek – ők voltak az én tanáraim.

Skovrán Tünde: Who Am I Not (jelenetfotó)

Miért pont ezt a témát választottad? Az interszexualitás nagyon nehéz téma, amiről az embereknek kevés a héttérismerete. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy ez egy LMBTQ-típusú témakör, de valójában nem, van egy hatalmas különbség: itt az anatómia, a biológiai nem az alapkérdés, amire ráépül egy társadalmi meg egy pszichológiai probléma, az LMBTQ viszont egy jobban mediatizált, alapvetően az embernek a társadalmi nemével kapcsolatos kérdéskör.

Úgy indult az egész, hogy valami olyan témát kerestem, ami a testtel – általában az emberi testtel – kapcsolatos. Színészként a saját tested a „hangszer”, amin dolgozol, emiatt úgy éreztem, hogy a testhez való viszonyról tudok mesélni, ehhez vannak eszközeim. De az identitás kérdése is nagyon foglalkoztatott. Amiatt, hogy emigráltam, csomószor váltottam az életben, az én identitásom is sokat változott, és nagyon sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy van-e egyáltalán identitása az embernek. Mi az identitás? Valami, ami van, vagy valami olyasmi, ami folyamatosan változik? Mik azok a faktorok, amik meghatározzák, és mi történik akkor, ha elveszíted ezeket a faktorokat? 

Aztán eldöntöttem, hogy arról fogok filmet csinálni, hogy mi a nő? És lehet, hogy mások tudták, de én akkor még nem, hogy a nő biológiai definíciója folyamatosan változik, az évek során a tudományos megközelítés egyre összetettebbé vált, de igazából még minig nincs olyan egységes és általánosan elfogadott meghatározás, mely minden esetben pontosan definiálná a nő biológiai nemét. Be van épülve a tudatunkba, hogy nő az, akinek női nemi szerve van, aki gyereket szül stb., de tudományosan ez nem éppen állja meg a helyét. Ha azokat az intézményeket vizsgálod, ahol tényleg különbséget tesznek egy nő és egy férfi között – pl. a sport vagy a katonaság –, ott ezek a törvények másképp működnek. Az 1930-as években az számított nőnek a sportban, akinek a külső megjelenése nőiesnek tűnt, később a nemi szervek fizikai vizsgálata és a kromoszómatesztek elterjedése ezt a megközelítést megváltoztatták. Bizonyos sportágakban az a nő, akinek 5 nmol/l alatt van a tesztoszteronszintje. És csak ez számít. Számomra ez teljesen döbbenetes volt. Ki dönti ezt el? Hogy működik ez? Addig olvastam mindenfélét, amíg el nem jutottam egy dél-afrikai futónőhöz, akit pont a magas tesztoszteronszintje miatt zárt ki a nemzetközi atlétikai föderáció – lett ebből egy nagy botrány, és én elkezdtem követni ezt a botrányt. Elindultam tehát egy sporttémájú dokumentumfilmmel, és több száz óra anyagot gyűjtöttem össze addig, amíg egyszercsak rájöttem, hogy én ezt képtelen vagyok átlátni, politikailag érdekes, de nem tudok érzelmileg kapcsolódni hozzá, és kezdtem nem szeretni a projektet. Elkezdtem keresgélni civilek után, akik hasonló anatómiával születtek mint a sportoló, és rájöttem, hogy van egy csomó ilyen ember a világon. Ezt a témát feldolgozhattam volna bárhol a világon, de ottragadtam Dél-Afrikában.

Skovrán Tünde: Who Am I Not (jelenetfotó)

Lényeges, hogy Dél-Afrikában játszódik a történet. Itt egy ízig-vérig Afrikáról szóló film, ami kerüli az oroszlános-zsiráfos, fűszoknyás-bantus sztereotípiákat: ez egy nagyvárosi, modern, „hozzánk közelebb álló” Dél-Afrika.

Amikor az elején pitcheltem a projektet, az is közrejátszott, hogy a mai politika mennyire tolerálja, hogy én filmet csináljak egy fekete közösségről, Afrikáról? A filmem hősei, Dimakatso és Sharon győztek meg. Azt mondták, hogy ha megcsináljuk, akkor végre lesz egy olyan film, ami túlmutat azon, hogy fehér vagy fekete, férfi vagy nő, nyugat vagy kelet – csinálunk egy olyan filmet, ami rólunk, az emberiségről szól. Én kelet-európaiként sokszor hallottam, hogy minden, ami másság, a gender rainbow értelmében, az csak fejben dől el. A tudatlanság ellen most készült egy film, ami elgondolkodtatja az embert, hogy a másságnak esetleg lehet anatómiai vonzata is, hogy nem minden fent a fejben dől el.

A politikai korrektség is változik az idővel és a társadalmi normák alakulásával, néha nehéz különbséget tenni, hogy most éppen mi elfogadható vagy elfogadhatatlan. Emiatt fontos az érzelmi intelligencia és az empátia fejlesztése, valamint az, hogy nyitottak legyünk mások tapasztalataira és véleményeire, hogy megérthessük a különböző nézőpontokat. Mindent helyesen akarsz csinálni, de nem tudsz, az egyetlen eszköz ez ellen az érzelmi mélység meg a szeretet. Amikor azt látják, hogy a csapat egyben van, mindenki ott van a film mellett, működik a kémiánk együtt, az mindenkit meggyőz. Nyilván vannak fesztiválok, amelyeknek a politikájába ez a film nem fér bele. Van olyan nagy fesztivál is, amelyik nem válogatta be a filmet, mert a téma számukra túlságosan szélsőséges. 

Pedig ki is írtátok a film végére, hogy a földkerekségen nagyjából 150 millió, interszex jegyekkel született ember él. Egy másik statisztika szerint meg az interszexualitás előfordulása az összpopulációban nagyjából megegyezik a vörös hajú emberek számával.

Meg a zöld szeműekével.

Ez pedig azt jelzi, hogy mégiscsak beszélni kell erről a témáról, mert vöröset is, zöld szeműt is bőven látunk, csakhogy az interszex emberek nem annyira láthatók, mint ők.

Meg vörösnek lenni nem tabu manapság. De történelmileg a vörös haj stigmatizált volt, és negatív sztereotípiákkal és előítéletekkel társult. Ma, ami a szexualitással kapcsolatos, az tabu.

Ugyanakkor nem éreztem a filmen azt, hogy te valamilyen aktivista energiával vagy érzékenyítő szándékkal közelítenél, hanem inkább hatalmas kíváncsisággal kezeled a kérdést.

Mert nem is lehetek aktivista. Én filmmaker vagyok. Én filmet akartam csinálni...

...először a Nőről, aztán a nemek határán álló sportolókról, aztán találtál egy szépségkirálynőt, akinek XY nemi kromoszómája van...

...aki által eljutottam Dimakatsóhoz, aki elmondása szerint születésekor mindkét nemiszervvel rendelkezett. Akkor csinálsz aktivista filmet, amikor valami fáj. Akkor csinálsz megfigyelő filmet, amikor valami érdekel. A filmhez utólag csatoltunk egy impakt kampányt is, ami a hőseink aktivizmusáról szól és egy nagyszerű csapattal, a Think Film impakt producereivel dolgozhatnak együtt, harcolnak az identitás-média és a politikai döntéshozatalban az interszex emberek láthatóságáért. Ha a szereplőimet helyezem előtérbe, és lehetőségeket kínálok nekik, hogy eljussanak ide-oda, sokan megnézzék a filmet, azzal segítem a munkájukat – mert egyébként ők valóban aktivisták. De úgy érzem, hogy egy filmes, vagy bármilyen művészember nem lehet aktivista, mert akkor propagandát csinál.

Skovrán Tünde: Who Am I Not (jelenetfotó)

Te be is mutatod Dimakatsót és Sharont sokaknak, és közben azt mondod a filmmel, hogy igen, különböznek tőlünk, de valójában mégsem: ugyanolyanok, mint te vagy én. Egy adott ponton ki is mondja egyikük, hogy „a különbségeink tesznek minket azonosakká”.

Igen, pont ez a lényeg benne. Az előbb mondtad, hogy ez nem egy LMBTQ-film – én pont erre vagyok büszke, hogy sikerült LMBTQ-szereplőkkel létrehozni egy olyan filmet, ami nem kifejezetten LMBTQ-film. És szerintem ennek az egyetlen módja az, hogy normalizálod a helyzetüket – mert ők tényleg normális életet élnek, nagyon sok humorral, nagyon sok emberrel körülvéve. Én rengeteget tanultam életről tőlük. Sok akadályba ütköznek az útjuk során, az tény, de ugyanolyan normális emberek, mint bárki más, sőt, szerintem sokkal normálisabbak.

Bizonyos szempontból szerencsések is: egyiküknek van egy boldog párkapcsolata, a másikuk a szakmájában teljesedett ki – mindenki erre vágyik végülis. Nem azt a bonyolult folyamatot látjuk, amin ők már túlvannak: egy kamaszkoron, egy helyzetfelismerésen, egy coming-outon...

Ez egy nagyon kemény dolog volt, mert mindkettejük konfliktushelyzete a múltban történt: Dimakatso gyerekkorában korrektív műtéteken esett át, Sharon szépségversenyei is a múltban zajlottak. Addig, amíg megtaláltuk azt, hogy tulajdonképpen mi van most, mitől lesz a film aktuális, az egy nagyon hosszú folyamat volt. Még most is emlékszem az élményre amikor kiderült a nagy csavar, az a váratlan fordulat, amely a hősöm korábbi énképét teljesen felülírta. Én azon az estén üvöltöttem, hogy „megvan a film!” Rájöttünk végre, hogy miről fog szólni!

Ez az öt éven belül mikor volt?

2021-ben, három év forgatás után. Addig terápiára akartam építeni az egészet. Furcsa emlékekkel indul a film: Sharon elmesélte nekünk az életét, elmentünk az események helyszíneire, mindent felvettük, és videóprojektorral rávetítettük a testére. Nagyon lírai, esszéjellegű volt az elején az egész, de a valóság s a jelen sokkal erősebb, mint bármilyen „művészet”, úgyhogy ez ki lett dobva. [Nevet.]

Azon nem gondolkoztál, hogy csak az egyik szereplőről készíts portrét? Vagy azon a bizonyos estén állt össze az is, hogy kettejükről kell  filmet csinálni? Mert ebben a pillanatban váltak végképp egymás ellentéteivé.

Számomra teljesen világos volt az elejétől, hogy – mivel a film dualitásról szól – két ellentétes szereplőt keresek. Meg nagyon fontos volt számomra, hogy Dél-Afrikát olyannak mutassam be, amilyen valójában: az emberek nagyon nagy hányada úgy él, mint Dimakatso, a másik fele pedig pompában és gazdagságban, de legalábis jól szituált környezetben, mint Sharon. És persze akartam egy férfias megjelenésű és egy nőies megjelenésű szereplőt. Azt nem tudtam, hogy mi lesz a nagy csavar, de a filmet párhuzamosan, kettejükre építve kezdtem és fejeztem is be.

 

Skovrán Tünde: Who Am I Not (standfotó)

Értem, hogy ti összebarátkoztatok, másképp talán nem is lehetett volna ennyire intim jeleneteket leforgatni, ennyire személyes filmet készíteni két emberről – de a kamerát hogyan viselték el? Látszik, hogy időnként nem csak egy kamerával dolgoztatok. 

Kettővel, hárommal is. Szandtner Dani volt az az operatőr, aki végig jött az öt év alatt velem és aki soha nem hagyott cserben, aki partnerem és támaszom volt, később kapcsolódott be a német Felix Striegel, aztán a kanadai Guillaume Beaudoin operatőr is. Folyamatosan duplakamerázunk, mert megismételhetetlenek voltak pillanatok.

Azt szokták mondani, ahhoz, hogy beolvadj a környezetedbe, minél kisebb kamerával kell menned, egy kamerával. De ha te ezzel a kis kamerával jobbra-balra kaszálsz, végigkaszálod az egész jelenetet, hogy legyen vágókép erről is, meg arról is, nem tudsz nem feltűnő lenni. Ha van két kamerád, az emberek megszokják a jelenlétüket, nem kell futkosni a térben, nem kell zavarni őket. Nyilván ez statikusabb meg drágább játék, de én úgy éreztem, hogy így kevésbé szólunk bele az életükbe. 

Skovrán Tünde: Who Am I Not (jelenetfotó)

Nem látszik rajtuk, hogy éreznék a kamerát...

Ez ösztön is szerintem. A hőseim ösztönösen jól működnek a kamera előtt. Közben pedig ott van az apartheid traumája, emiatt az utca népe általában képtelen megnyílni a kamera előtt. Félnek a tévésektől. A félelem, főleg a townshipekben [főleg feketék által lakott, külvárosi negyedek – szerk.], végtelenül általános dolog. Nagyon veszélyes környéken voltunk, folyamatosan őrökkel körülvéve, de mivel a szülők és az egyházközösség jóváhagyta, hogy mi ezt csináljuk, nem kellett titkolózni, ezért a szereplők jól érezték magukat a kamera előtt.

Egyszercsak Dimakatso felismerte azt, hogy mivel ott van a kamera, ő megkapja azt a figyelmet, amit korábban soha nem kapott meg, és a tiszteletet a közösségtől, mert végre kicsit ki lett emelve ebből a közegből. Fontosnak kezdte érezni magát a kamera jelenlétében. Volt olyan is, hogy én kovidos voltam, nem tudtam ott lenni, telefonon instruáltam a hotelből, és Dani mondta, hogy ne forgassunk, amíg meg nem gyógyulok, mert Dimakatso rendez: átvette az egészet, rájött, hogy a film egy eszköz, ami képes eljuttatni a történetét a széles közönségéhez, és lehetővé tenni számára, hogy megértsék őt.

Sharon szépségkirálynőként szokva volt a kamerával, de vele azt kellett elérni, hogy természetes legyen, ne foglalkozzon vele – ebben nagyon tudtam segíteni, mert színészként az elmúlt húsz év alatt egyebet sem tanultam, mint hogy hogyan nem kell szerepelni.

Sosem tudták, hogy be van-e kapcsolva a kamera. A kamera jelen volt, de volt amikor Dani csak úgy csinált, mint aki filmez. Volt olyan, hogy valami nagyon személyes dolog történt, és utána Dimakatso odament Danihoz, hogy visszanézze, de ő mondta, hogy nincs felvéve – és tényleg nem volt. Sosem tudták, hogy mikor mi történik, és egyszercsak elfelejtették a kamerát. 

Skovrán Tünde: Who Am I Not (jelenetfotó)

Nemcsak a három operatőr volt különböző nemzetiségű, hanem a producercsapat is. 

Azon röhögtünk, hogy minden produceremmel más-más nyelven tudok beszélni, ilyenkor én értem őket, de ők nem egymást.  Van egy román származású producerem, Andrei Zincă – aki rendező egyébként, és akivel itthon két filmet is csináltam – ő volt az első, aki hitt az ötletemben, és nagyon támogatta, hogy rendezzek. Volt egy német koproducer, Patrick Hamm, egy amerikai executive producer, Marc Smolowitz, egy kanadai koproducer, Paul Cadieux, egy dél-afrikai helyi producer, Jafta Mekgoe, meg az amerikai Patricia Arquette, aki executive producer. 

Ő a legismertebb név a csapatból – hogy került ő képbe?

Amikor a a sportbotrány / politikai film fázisban pitcheltem a filmet, szükségem volt egy olyan prominens alakra, aki hitelesít engem, mint elsőfilmes rendezőt. Patricia testvére, Alexis Arquette transznemű volt, és miután meghalt, Patricia a queer közösség egyik legnagyobb szószólója és pártolója lett. Egy közös ismerősünk összehozott, elmentünk ebédelni, elmeséltem, hogy mit akarok csinálni, és tetszett neki az ötlet. Azt mondta, támogat mindenben, de nyilván csak az után használhattam a nevét, miután megnézte a film végső változatát. Folyamatosan segített is, és nagyon tetszett neki a film. A bemutatón nem tudott ott lenni, mert egybeesett az Oscar-gálával, de velünk jön más fesztiválvetítésekre.

Skovrán Tünde: Who Am I Not (standfotó)

És maga a stáb hogyan állt össze?

Számomra fontos volt, hogy helyi erővel is dolgozzam, olyan helyiekkel, akiknek kevesebb esélyük van külföldi munkákhoz hozzájutni. Főként townshipekből voltak a stábtagok, és úgy éreztem, hogy össze kell kovácsolnom a csapatot. Minden forgatás olyan volt, mint a főiskola: bemelegítéssel indítottunk, bizalmi játékokat végeztünk – ezekben az utolsó sofőr is részt kellett vegyen –, sharing and caring gyakorlatokat, amiktől ők is a csapat szerves részévé váltak, de a szereplők is megismerhették őket: nem várhattuk el, hogy a szereplők sebezhetőnek mutatkozzanak a kamera előtt, ha mi nem vagyunk sebezhetőek. Úgyhogy mint a diót, mindenkit feltörtem. Nagyon mély dolgokat osztott meg mindenki magáról ahhoz, hogy terepet biztosítsunk a szereplőknek. Mindenki tudta, hogy számomra ők fontosabbak, mint a film. Nem bántam volna azt sem, ha neadjisten nem lett volna meg a film, de megélhettem volna mindazokat a kalandokat, amiken együtt átmentünk.

Skovrán Tünde: Who Am I Not (standfotó)

Volt olyan kaland, ami téged megterhelt, érzelmileg vagy más okból?

Rengeteg. Többször voltunk életveszélyben, többször voltunk... katasztrofális helyzetben. [Nevet.] Csak hogy egyet elmeséljek... Amikor megtudtam, hogy Dél-Afrikában – főleg falusi környezetben – megölik azokat a gyerekeket, akik nem egyértelműen bekategorizálható nemi szervvel születnek, azt gondoltam, hogy érdemes lenne megszólítani egy anyát vagy egy dúlát, aki erről tudna beszélni. Ez a forgatás elején volt, még nem nagyon volt anyagi fedezetünk biztonságiakra. Nem ismerve a helyi törvényeket, mi behajtottunk a törzsfőnök udvarára – ha nincs engedélyed erre, ott azon nyomban megölhetnek. Be is raktak minket egy teherszállító konténerbe, és ott vártunk... az nagyon durva helyzet volt: látod a fegyvereseket, ott vagy a semmi közepén, és azt se tudod, hogy mi lesz...

Vagy amikor a prófétálás jelenetet forgattuk a kongregációban... Ahhoz, hogy engedélyt kapjak erre, el kellett mennem találkozni a pappal, és el kellett mesélnem neki, hogy miről van szó. Ez az épület is kint volt a mező közepén, messze a civilizációtól, a helyi fixerem vitt el. Amikor odaértünk, akkor derült ki számomra, hogy a ceremóniát előbb végig kell ülnöm csak utána egyezkedhetek a pappal. Bementünk: 300–400 helyi hívő, én voltam egyedül fehér, aki ráadásul nem a vallási meggyőződésem alapján élem az életem, és épp túlfűtött volt az atmoszféra... Egyszercsak hallom, hogy a pap mondja a mikrofonba, hogy „The Holy Spirit of God is telling me, that there is someone here from Germany... who is that person?” [„Isten Szent Lelke azt mondja nekem, hogy van itt valaki Németországból... ki az a személy?” – A film német koprodukcióban készült – szerk.] A fixer nem volt sehol, ott álltam egyedül. S a pap jött felém a mikrofonnal, és duruzsolt tovább. Engem megfogtak, becsavartak egy lepedőbe, hátul is, elöl is fogott két ember kivittek a gyülekezet elé, egy ember tartotta a mikrofont a számhoz, és egy mondta, hogy mit kell mondjak: „Oh prophesize me, oh man of God!” Közben őrjöngött a „közönség”, és elkezdték kiűzni belőlem, a démont majd a próféta a Szentlélekből merített inspirációk alapján közvetített üzeneteket számomra. Csakhogy én nem reagáltam. Nem kezdtem ordítani, nem estem le, nem történt semmi – csak arra figyeltem, a félelmem nehogy pánikrohammá fajuljon. Az egész ceremónia hat órán keresztül tartott. Utána kaptam engedélyt forgatni.

Ott egyébként hogy nézett ki a covid? Járványidőszakban is dolgoztatok...

Borzalmasan. Amikor kitört a járvány, Namíbiában voltunk, és akkor még senkit nem érdekelt, nem is tudtuk, hogy mi az, de utána, a dühöngő covid alatt Ramaphosa elnök lezárta az egész országot. Nem lehetett kimenni a házból, az üzletbe sem... az emberek betörtek üzletekbe, tolvajlás zajlott az utcákon, félelmetes káosz volt. Nagyon szigorú volt a covid-protokoll, és nagyon hosszú ideig tartott, ezért is akartunk mielőbb kimenekülni, amikor az omikron megjelent (épp Dél-Afrikában jelent meg, ugye...). Egy speciális repülővel jöttünk haza, amit a román állam küldött a rögbicsapat után, és felintéztem rá magunkat valahogy. Amikor végre a repülőn ülünk, mondja a pilóta, hogy le fogunk szállni Kenyában tankolni, mert a repülő nem transzkontinentális járatokra van tervezve... Utána még visszamentünk, maszkban forgattunk, zoomoltunk, skype-oltunk – minden volt.

Skovrán Tünde: Who Am I Not (standfotó)

Mikor látta először Sharon és Dimakatso a végeredményt, mi volt a reakciójuk?

Attól nagyon féltem! Tavaly bekerültünk a dok.incubatorba  – az egy workshop, ahol hat hónapon keresztül mentorálják a bekerült nyolc projektet, fejlesztik, amíg meg nem lesz a filmek végső változata... csoda is, hogy bekerültünk, mert nekünk nem volt nyersvágott változatunk, csak jeleneteket raktam össze, és úgy neveztünk. A dok.incubatorban vágtunk egy első változatot, és azt levetítettem a szereplőimnek és az egész stábomnak Afrikában, az utolsó forgatás előtt. Egy nagyobb hotelszobában voltunk, be voltam görcsölve, mert nem könnyű... én tudom magamról, hogy milyen az, amikor először meglátod önmagadat a vásznon. Sharon be volt bújva, csak a szeme félig látszott ki a takaró alól, Dimakatso kicsit macsóbban állt hozzá a dologhoz... A végén nagy csend, aztán az egyik helyi stábtag elkezdett kiabálni: „Végre, végre megláttam önmagamat Afrikában! Ilyenek vagyunk! Ez az!” Sharonból és Dimakatsóból is kijött a megkönnyebbülés, nem feszültek be attól, hogy milyen helyzetek lettek megmutatva róluk. Azt hitték, valami sokkal gázabb lesz, pedig az egész forgatás és az utómunka alatt is teljes kontrollt adtam nekik, beleszólhattak, hogy mit vállalnak, meddig megyünk el – partnereim voltak a munkában. Nagyon védtem őket, mert nagyon féltem attól, hogy mi történik, amikor vége lesz a forgatásnak: egy fikciós film véget ér, amikor a stáblista elkezd felfele gördülni, de egy dokumentumfilm ott kezdődik. Ezt a felelősséget és terhet nagyon nehezen éltem meg, mivel nem volt tapasztalatom benne. Nem veszélytelen egy ilyen filmet bevállalni.

Volt olyan jelenet, amit ők kivettek, te meg sajnáltad, hogy kikerült?

Rengeteg olyan jelenet volt. Meghallgattam, megkérdeztem mást is, és ha több ember azt mondta, hogy valami rizikós, akkor ment a francba. Ezért tudtam befejezni a filmet, különben még most is vágnék, de sok volt olyan, amit – kill your darling – nagyon nehezen áldoztam fel. Szerencsére egy nagyon tehetséges vágóval, Rudas Mariannával dolgozhattam együtt, akivel passzolt a gondolkodási módunk, a ritmus- és humorérzékünk.

Skovrán Tünde: Who Am I Not (jelenetfotó)

Visszacsatolnék egy régi filmtettes interjúhoz, amiben azt mondtad, hogy amikor elköltöztél az országból, megszűnt a klasszikus értelemben vett otthonérzeted. Most hol vagy otthon? 

Ott, ahol szeretve vagyok.

És mi lesz a következő munkád?

December 31-én van a születésnapom – pont születésnapomon volt a picture lock, és azt mondtam akkor a vágómnak, hogy „ha még egyszer dokumentumfilmet csinálok, üssél fejbe”, nem akarok többet dokfilmet csinálni.

Még mindig biztos vagy benne?

Dehogy, már a másodiknak írom a szinopszisát. Úgy érzem, hogy intellektuálisan kielégít engem a dokumentumfilmezés, hatalmas szabadságot ad a kreativitásnak. Nem az van, hogy ott a forgatókönyv, a jó színész megtanulja, és lemegy, hanem hatalmas tétje van a filmnek. Összejön? Nem jön össze? Ez egy folyamatos játék, kihívás.

Fikciós filmötletem is van, írogattam, csak az a baj, hogy minden régi projektem irreleváns már. A jövőben is ilyen, kicsit edgy, kicsit tabu, kicsit bundaborzoló témákat szeretnék feldolgozni. Rájöttem, hogy engem ez érdekel, és ezek a típusú történetek képesek az embereket kimozdítani a komfortzónájukből, elgondolkodtatják őket, ezekből a történetekből van, amit tanulni. Ilyen témák után keresgélek most.

Skovrán Tünde

És „who are you not”? Színész vagy még?

Persze! Épp mielőtt találkoztunk, hívott fel Moldovai Kati, akinek a filmjében volt egy nagy szerepem tavaly – idén jön ki a film, és arról beszélgettünk. Igen, színész is vagyok, és a kettő működik együtt, sőt: a filmszínészi oldalamat nagyon felerősítette az, hogy tudom, mit miért kérhet egy forgatókönyv vagy egy rendező. Színházi munkám rég nem volt – az utolsó az off-Broadwayen, New Yorkban, még a covid előtt –, de ezt most valahogy nem is kívánom. Itthon abban nőttünk fel, hogy egy dolgot kell csinálni, de azt nagyon jól, mert egy s*ggel sok nyerget nem lehet megülni, és ha sok mindent csinálsz, akkor semmiben sem vagy igazán jó – én ezt nagyon nem hiszem. Azt vallom, hogy van egy kreatív energia, és a mit vagy a médium, amiben azt az energiát levezeted, annak kötelező módon változnia kell, különben kiégsz, és folyamatosan ismételni fogod önmagad.

(a fotók forrása: Skovrán Tünde)

 
Who I Am Not

Who I Am Not

Színes dokumentumfilm, 103 perc, 2023

Rendező:
Szereplők: , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint:

9.5 (2)

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • Szegény párák

    Színes romantikus, sci-fi, 141 perc, 2023

    Rendező: Jorgosz Lanthimosz

  • The Curse

    Színes filmszatíra, tévésorozat, 2023

    Rendező: Nathan Fielder, David Zellner, Nathan Zellner

  • Smoke Sauna Sisterhood

    Színes dokumentumfilm, 89 perc, 2023

    Rendező: Anna Hints

  • Argylle - A szuperkém

    Színes akciófilm, bűnügyi, thriller, vígjáték, 139 perc, 2024

    Rendező: Matthew Vaughn

  • Bob Marley: One Love

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 107 perc, 2024

    Rendező: Reinaldo Marcus Green

  • A szenvedély íze

    Színes életrajzi, filmdráma, romantikus, 134 perc, 2023

    Rendező: Tran Anh Hung

Szavazó

Melyik a kedvenc ezredforduló utáni westernfilmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc ezredforduló utáni westernfilmed?

Friss film és sorozat

  • Szegény párák

    Színes romantikus, sci-fi, 141 perc, 2023

    Rendező: Jorgosz Lanthimosz

  • The Curse

    Színes filmszatíra, tévésorozat, 2023

    Rendező: Nathan Fielder, David Zellner, Nathan Zellner

  • Smoke Sauna Sisterhood

    Színes dokumentumfilm, 89 perc, 2023

    Rendező: Anna Hints

  • Argylle - A szuperkém

    Színes akciófilm, bűnügyi, thriller, vígjáték, 139 perc, 2024

    Rendező: Matthew Vaughn

  • Bob Marley: One Love

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 107 perc, 2024

    Rendező: Reinaldo Marcus Green

  • A szenvedély íze

    Színes életrajzi, filmdráma, romantikus, 134 perc, 2023

    Rendező: Tran Anh Hung