Bonyolult, intelligens és szép film három (vagy inkább négy) olyan témáról, ami önmagában is megérdemelne egy-egy saját doksit.
Laura Poitras az intim karakterábrázolás és a kényelmetlen emberekről szóló portréfilmek mestere. Bár már 2006-ban Oscar-közelbe került első egészestés munkájával, a My Country, My Country című, az iraki háborúról szóló dokumentumfilmjével, és évekkel később is foglalkozott háborús témával (The Oath, 2010), valójában a Citizenfourral égette bele a nevét a nemzetközi köztudatba 2015-ben. Az Edward Snowdenről szóló, Oscar-díjjal is jutalmazott portréfilm után egy évvel mutatta be a WikiLeaks-főszerkesztő Julian Assange-ról szóló (valamivel kevésbé sikeres) Risket, és 2022-ben következett az All the Beauty and the Bloodshed, ezúttal a szintén nemzetközi hírű fényképész és aktivista Nancy, azaz Nan Goldinról.
Nan Goldin alakja, életútja és munkássága ugyanakkor ürügy két másik érdekes terület feltérképezésére: a 70-es, 80-as évek amerikai queer szubkulturájának és egy nagyon összetett probléma, az opioidjárványként elhíresült, tragikus jelenség és az ellene folytatott küzdelem bemutatására. Mivel ez a három téma önmagában is megérne egy-egy dokumentumfilmnyi figyelmet, Laura Poitras alkotása iszonyú összetett, bonyolult, okos és logikus szerkesztésének és főképp gazdag képi világának köszönhetően mégis világosan áttekinthető, élvezhető, sőt helyenként átélhető.
A hat fejezetre tagolt anyag gerincét Goldin nem mindennapi életútja képezi. Gyerekkori háttere meglehetősen hányattatott, személyes tragédiával fűszerezett. Amikor „szülőnek alkalmatlan” szülei kirakják otthonról, a kitaszított kamaszlány szintén kitaszítottak között, a helyi queer közösségben talál otthonra. Lenyűgözi az itt megismert szabadság és sajátos szépség, ami ébredező fényképésztehetségének táptalaja, művészetének alapja – és egyúttal az All the Beauty and the Bloodshed vizuális csodájának origója is lesz. Poitrasnak ugyanis elég ezt a világ legnagyobb múzeumaiban kiállító, ismert és elismert fotográfusnál „talált” anyagot rendszerbe fésülnie: az archív felvételekből pontosan és sokszor fájdalmasan bontakozik ki az életrajz és az életmű, valamint a film másik nagy témája, egy szinte ismeretlen vagy félreismert szubkultúra közege: a queer közösség és az underground trashfilmes művésztársadalom (pl. John Waters és köre) portréja annak minden rejtőzködő és polgárpukkasztó szépségével, önpusztító drámaiságával, a rá leselkedő veszélyekkel és az általános társadalmi megbélyegzettséggel együtt.
A szintén lázadó, szabad szellemű és iszonyú tehetséges Nan maga sem lóg ki ebből a „szex, drog és rock&roll”-világból, a művészet számára a túlélés eszköze és szinonimája, akár prostituálódik is, hogy legyen pénze filmnyersanyagot vásárolni. A zűrös, önpusztító életmód megváltoztatásáig csak a barátai egymás után való, túladagolások és AIDS – a film által felvetett, negyedik nagy téma – miatti elvesztése, illetve egy saját halálközeli élmény juttathatja el: egy ópiátszármazékkal túladagolja magát, és szinte belehal. S itt következik az All the Beauty and the Bloodshed szövetébe szorosan és beleszőtt téma: a P.A.I.N. mozgalom és a Nanban az évek során személyes gyűlöletté fajult küzdelem a Sackler család iránt.
A Sackler-szál igazán Poitrasnak való, kinyomozni való vonal, kicsit olyan róla beszélnie, mint Snowden vagy Assange alkalmával az általuk kiszivárgott államtitkokat felderíteni. A Sackler család kétarcú: megbecsült műgyűjtők és filantrópok, hatalmas adományokkal segítik (nem csak) Amerika legnagyobb múzeumait, amelyek hálájuk kifejezéseképpen egész szárnyakat neveztek el róluk, másrészt viszont dúsgazdag gyógyszermágnások, akik számára „minden a marketingről szól”: nemcsak a család, hanem a termékük nevének a marketingjéről is. A termék pedig az a többféle ópiumszármazék, amit ártalmatlanként hirdetnek, és gerinctelen módon mindent megtesznek azért, hogy minél nagyobb bevételük származzon belőle – csakhogy függőséget, és közvetve százezrek halálát okozza (a filmben elhangzó adatok szerint a gyógyszerfüggőség több mint 500 000 amerikai halálát okozta, s hogy mennyire friss és égető a probléma: ebből 109 000 tragédia a tavaly márciusban zárult „rekordév” alatt következett be). Az ő képmutatásuk ellen küzd tehát a P.A.I.N. mozgalom múzeumokban szervezett tiltakozóakciókkal: megpróbálják láthatóbbá tenni a problémát, és elérni, hogy legalább a Sacklerek neve ne szerepeljen a múzeumokban. A megmozdulásuk „arca” maga Goldin, aki menet közben jön rá saját hatalmára – ugyanezekben a múzeumokban vannak neki is alkotásai –, mi pedig átérezzük a demonstrációk előtti izgalmát, aggodalmát és minden pici siker fölötti örömét.
Nos, szépen szétválogattuk itt Poitras filmjének három legfontosabb vonulatát, de ezek a dokumentumfilmben sűrű, izgalmas és különleges mintájú szövetet alkotnak a legelső, erőteljes jelenettől a legutolsóig, Nan Goldin cseppet sem hétköznapi személyiségének köszönhetően. Nem véletlen tehát, hogy az All the Beauty and the Bloodshed megnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál legjobb filmnek járó Arany Oroszlánját, témája, értékes archív anyaga és filmnyelve miatt is egyértelműen ott volt a helye a legjobb dokumentumfilm Oscar- és BAFTA-díjának öt-öt várományosa között. Mivel a film HBO-produkció, reméljük, hamarosan bekerül az HBO Max kínálatába is.
Vetítik a TIFF-en: szombat, június 17., 22:00, szabadtéri vetítés a BBTE-n (Toată frumusețea și durerea)
