Egy egész sor aktualitása van annak, hogy a Citizenfourt megnézzük és beszéljünk róla. A címben szereplő „négyes számú állampolgár” ugyanis nem más, mint Edward Snowden, aki mind a mai napig tartogat még meglepetéseket a naiv telefon- és internetfelhasználók számára.
A minap adott hírt ugyanis a Reuters hírügynökség arról, hogy a titkos dokumentumok kiszivárogtatása korántsem ért véget: Edward Snowdennek köszönhetően derült ki, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) 2006-tól (az első iPhone piacra dobása előtt egy évvel) közel egy évtizedig dolgozott egy olyan kémprogram kifejlesztésén, amelyik áttört volna az Apple cég telefonjainak és tabletjeinek a biztonsági rendszerén – egyelőre nem tudni pontosan, mennyi sikerrel.
Ha olvasónknak a világnak ebben a szegletében ismerősen cseng a név, de nem követte túlzottan élénk figyelemmel Edward Snowden 2013-as világhírűvé válásának történetét: az alig 30 éves amerikai srác meglehetősen mélyre ásott karrierje során, és amit talált, azt közzé is tette. Az NSA tehetséges számítógépes szakembere felfedezte, hogy a 9/11-es terrortámadás után a kormányzat minden bűnügyi feltételezés vagy indoklás nélkül lehallgatja és rögzíti az állampolgárok telefonhívásait, akárcsak minden internetes műveletét, amivel durván megsérti milliók személyiségi jogait. Snowden 2012 végén titokban felvette a kapcsolatot a The Guardian újságírójával, Glenn Greenwalddal, valamint a dokumentumfilmes Laura Poitras-val. Néhány hónap nehézkes és már-már abszurd biztonsági intézkedések melletti kapcsolattartás után egy hongkongi szállodában találkoztak, ekkor bocsátotta Snowden a sajtó rendelkezésére az információit és támasztotta alá azokat a magával hozott, szigorúan titkos dokumentumokkal. Mindketten hálásak lehetnek azért, hogy Snowden őket szúrta ki: Greenwald Pulitzer-díjat kapott, a találkozót lefilmező Poitras pedig néhány hete mélyen meghatódva mondott köszönetet Snowdennek az Oscar-díjáért.
Poitras filmje kozmetizálatlan tudósítás az „akkor-ott”-ról. Három ember szorul egy hotelszobába, főszereplőnk – akinek a neve is titkos az előzmények bemutatása alatt – lassan mutatkozik be. Eleinte talán hitetlen az újságíró és a „kamera” is, aztán szép lassan kedvelik meg a velük szemben álló fiatalembert.
Edward többnyire az ágyán ül, hófehér párnák, takarók között, olykor fürdőköpenyben – őszinte, egyszerű és közvetlen, mint aki pontosan tudja, mire vállalkozik. A kezdetektől vállalja a nevét és az arcát, különben környezete szenvedhet a kémként megbélyegzett kiszivárogtató utáni nyomozás nyomásától. Mégsem hős, csak egy egyszerű, hétköznapi ember, aki a szemük előtt megy végig a leleplezés és a bátorság izgatott pillanatától az otthon hagyottakért való csendes rettegésen át a „most már lesz, ami lesz” beletörődéséig, és a bizonytalan kiútkeresésig tartó összes elképzelhető hullámhegyen és -völgyön. Afféle lélektani/kémthrillert látunk emlékezetes pillanatok sokaságával – például megtudhatjuk, mire jó egy piros törölköző, ha az ember be akar lépni a postaládájába –, és persze annak a döbbenetével kísérve, hogy ez nem játékfilm. És amit a szereplők a szemünk előtt művelnek, nem játék: akár bármelyikük életébe kerülhetne.
Edward Snowden valószínűleg soha nem térhet haza az Egyesült Államokba, karrierje fiatalon kettétört, viszont sokak hősévé vált nemzetközi szinten is. Az év emberének nevezték ki, szimpatizánsok szerveztek tüntetéseket sokfelé, de igazságérzete földönfutóvá tette. Állítólag még mindig vannak a birtokában olyan dokumentumok, amiket bármikor felfedhet. Addig is: ősszel jön az Oliver Stone rendezte, játékfilmes Snowden-portré. A valós Snowden-sztorin túl pedig talán jobb is nem belegondolnunk, hogy ha a 9/11 utáni paranoia ilyen mértékű, széleskörű biztonsági intézkedésekhez vezetett, a mai, „hidegháborús” állapotban miket szivárogtathatna ki egy második Edward Snowden...
