Legyen egy világraszóló esemény bármily friss, vagy létezzen bár róla máris egy kitűnő Oscar-díjas dokumentumfilm (Citizenfour, r. Laura Poitras, 2014), vagy legyen a főhős még oly széles körben ismert is, Hollywood akkor is elkészíttet egy tök felesleges játékfilmet az Egyesült Államok forró történelmi pillanatainak szakértő-rendezőjével, a jelenkori rejtett amerikai múlt felkent professzorával, Oliver Stone-nal.
Az eredménynek elvileg valamelyest mélyítenie kellett volna a megfigyelés kormányzati bűnös etikájával ütköző közfelelősség kötelességének erkölcsi győzelmét, erre való lenne tán a művészi szabadság, ehelyett viszont Stone megfejthetetlen okokból óvatos kém-szappan modorra váltott, és pár mozdulatból megszüntette a történet közfelháborító képességét. Vagy túl sokat várok tőle?
Edward Snowden a köreinkben zajló történelem egyik kulcsfigurája, korunk legismertebb whistleblowere (azaz kisúgója), jóllehet kisfiús kisugárzással és tökéletesen átlagos szoftverfejlesztő fizimiskával rendelkezik. Kisúgói döntése és annak önkezű nyilvánosságra hozatala a nyugati fejlett társadalmak közelmúltjának egyik legbátrabb cselekedete volt. Megfontolt, bölcs, tisztafej véleménye iránytű a nagy politikai fordulatok értékelésében, és online szereplése a függetlenebb hírcsatornák stúdióiban mára már megszokott jelenség. Alakja majdhogynem mitológiai méretekben jelentkezik, hiszen mitikus dinamikát közvetít kisúgása és menekülése is, az, ahogyan a közjó szolgálatában a gonosz erők elől a még gonoszabb birodalmában talált menedékre. Szinte el is felejtjük, hogy ő is egy szokványos ember, átlagos életfunkciókkal.
Nos, ennek a mitikus képnek az árnyalására érkezik Oliver Stone rendezése, amely létező és fiktív figurákat egyaránt felléptetve mesél korunk legismertebb kémhőséről. Stone nem sokat teketóriázik, megragadja Laura Poitras filmjének szállodai helyzetét, és erre a gerincre aggatja fel az összes egészet. Snowden (Joseph Gordon-Levitt) tehát ott Hong Kongban, a kamera és az újságírók jelenlétében emlékezik élete fordulópontjaira, amely mozdulattal a cselekmény rögtön átmegy flashback-ek sorozatába. Mielőtt még a CIA és NSA mellett kötelezné el magát – hogy aztán hol az egyik, hol a másik alkalmazásában dolgozzon felvátva – Snowden katonai karriert igyekszik befutni, de a túlhajszolt kiképzésben eltörik a lába, és leszerelik. Ezután Corbin O’Brien (Rhys Ifans) CIA-toborzó keze alá kerül, akit Stone és forgatókönyvíró társa, Kieran Fitzgerald állítólag George Orwell 1984 című kultregényének O’Brien nevű negatív hőséről mintáztak. Az áthallásra Stone egy képi utalással ügyesen ráerősít az egyik jelenetben, amikor is O’Brien falméretű hatalmas arca (a Big Brother) Snowden fölé tornyosul a videócsevegés során (ez különben a 134 perces játékidő egyetlen értékelhető jelenete).
Hősünk az állami kémelhárítás egyik legtehetségesebb programozójaként apránként döbben rá ezután, hogy az Egyesült Államok világméretű megfigyelésre rendezkedett be, célkeresztjében pedig több a hazai internet- és mobilhasználó, mint az ősellenségek és a lehetséges ellenfelek populációjában. Közben szerelembe esik, barátnőjével összeköltözik, epilepsziás rohamai vannak, gyanúja minduntalan erősödik, majd Genfből Tokión és Marylanden keresztül Oahu (Hawaii) szigetére érkezik, és itt szembesül azzal a sorsdöntő valósággal, hogy ő maga is a legszűkebb megfigyelés tárgya. Rögtön elhatározza, hogy vádalapként magához ragad egy halom dokumentumot, amelyeket rafináltan ki is menekít egy Rubik-kockába rejtett SD-kártyán a szigorúan őrzött Kriptológiai Központból.
Stone felszínes állásfoglalása lehetne valamivel markánsabb, ha már erre vállalkozott, de filmjének két másik nagy problémája is van, amelyek akasztják a minden egész működését. Egyrészt Snowden karakterének kibontakoztatása – ámbár Gordon-Levitt pontosan elsájatította Snowden hangszínét és érzelemmentes bölcselkedő modorát – nem teszi eléggé szerethetővé az önbevallottan „robotszerű” figurát, ide-oda csapódik, látszólag képtelen mély barátságok kötésére, szerelme hanyagolását már szinte bajnoki szintre emeli, amiért kap is néha rendesen (Shailene Woodley játéka nemigen meggyőző e tekintetben). Másrészt Stone a tömeges megfigyelést és a kiber-világot általában a 90-es évekből hozott, tét nélküli modorban ábrázolja, azaz digitális képernyőket vetít az emberi alakokra, egymásra, össze-vissza, és keveri mint valami kártyákat. Néha ugyan bepróbál valami újat, amikor a színesen suhanó adatoksugarak közé bejátsz pár rövid és szemcsézett magánéleti pillanatot, de ezzel képtelen a fenyegetettség érzetét közvetíteni. Egyfajta retro érdektelenség lengi be személyes szabadságunk egyik nagy veszélyforrását, jóllehet éppen erre illene valahogyan rádöbbenteni a nézőt. Nem is beszélve a Nicolas Cage által megformált, félig fiktív NSA-muzeológus figurájáról, akinek blőd amerikáner szurkolása csak tetőzi a kényszerű hazafiság látszatának semmitmondó jelenségét.
Így nem sok marad, aminek igazán tétje lenne, és a végén egy sor bevágott tévéhír között Snowden mindhiába dörmögi résnyire nyitott ajkai közül a „kormány”, „szabadság”, „felelősség”, „veszély” szavakat, a filmnek ezek iránt komolyan vehető táptalaja jóformán hiányzik, s a kiber-szakadék üressége tátong sötéten és unalmasan helyette.
