Teátrális dögunalom is kisülhetett volna a Reality kamaradrámai alaphelyzetéből, de Tina Satter bravúros debütálása minden, csak nem unalmas. Többek között azért, mert „az élet írta”.
Ha nem tudnánk előre, amit tudnunk kell, Tina Satter első filmje csak egy sokadik indulatos, izomszagú, didaktikus és pretenciózus allegóriának tűnhetne: az állítólag értünk létező rendszer csalárd, sunyi kegyetlenségére egy szétroppanásig vallatott fiatal nő derít fényt, akit meghurcolnak helyénvaló, gerinces, vakmerő tetteiért. És akit ráadásul úgy hívnak, hogy Reality Winner. Reality Winner, komolyan. De tudjuk, amit tudnunk kell. Van valami egyszerre röhejes és szomorú irónia abban, hogy Reality története igazibb és igazabb – valóságosabb – aligha lehetne.
A hírszerző ügynökségnél fordítóként alkalmazott Reality 2017-ben – mindössze 25 évesen – 5 év letöltendő börtönbüntetést kapott államtitkok kiszivárogtatásáért. Ezért a bűnért – avagy „bűnért” – nagyobb büntetést azóta sem kapott senki a „legszabadabb ország” párszázéves történelmében. A dokumentum, amelyet az NSA belső hálózatáról mentett le, nyomtatott ki és postázott el a vészharangkongató „szivárogtatók” identitását papíron oly vehemensen védelmező The Intercept független híroldalnak (akik aztán szépen felnyomták), kétséget kizáróan világított rá arra, hogy a Donald Trumpot toló oroszok valóban megfúrták a 2016-os elnökválasztást.
Satter filmje (amelyet színdarabjából adaptált) ott kezdődik, hogy Trump kirúgja James Comey FBI-igazgatót, aki az ügyben indított nyomozást vezette. A Fox News pöcegödréből bömbölő hír gusztustalan konstans zaja mázsás súllyal nehezedik a tévétől párcentire görnyedő, jelentéktelennek tűnő Reality vállára. El van keseredve. Aztán 25 nappal később FBI-ügynökök jelennek meg a házánál. Minden egyes szó, ami elhagyja Reality és az ügynökök száját, valóban elhangzott. Az FBI hangfelvételeit és azok szóról szóra legépelt – olykor a párbeszéd kontextusára is kitérő – leiratát Satter és forgatókönyvet vele együtt jegyző James Paul Dallas szövegkönyvként kezelik, a lehető legrigorózusabban. A háttérben hallatszó kutyaugatás, a házkutatás nesze-robaja, a hanghordozások és hangsúlyok, a csendek, a nevetések, a dadogások és nyelvbotlások, az utolsó köhintés is pontos.
Erre a pontosságra Satter a film feszes másfél órájában megannyiszor fel is hívja a figyelmet: mutat hangfelvételeket fájlnevekkel, látjuk a leirat adott szakaszait, bevillannak fotók, Reality Instagram-bejegyzései és hírportálok szalagcímei is. Tűnhet ez egy kicsit soknak a jóból, tűnhet amolyan villantásnak vagy blöffnek, de nem az. A Reality minden csinos kis truvája – amelyek közül ki kell emelni a „diktafonos” sercegéssel megszólaló első pár szót és a cenzúrázott szövegek helyét jelző torz ugróvágásokat – egy-egy sokkoló emlékeztető arra, hogy a címszereplőnek mit kellett átélnie. A Reality nem nevezhető dokumentumfilmnek, de talán mégis az. Hívjuk mondjuk dokumentarista igényű politikai-pszichológiai thrillernek, ami – és ez a film egyik legnagyobb erénye – épp a szigorú „valósághoz ragadtságából” eredően válik néha kifejezetten horrorisztikussá.
Pedig csak három ember dumál egy lerúgott, üres szobában. Művi, teátrális dögunalom is kisülhetett volna ebből a minimalista kamaradrámai alaphelyzetből. Satter bravúros debütálása viszont minden, csak nem unalmas. Annyira nem az, hogy utána egyből lehet menni a körmöshöz. Annyira nem az, hogy nachos helyett az ember legszívesebben inkább benzodiazepineket rágcsálna hozzá. Egy kíméletlen kérdez-felelek az egész, amire látatlanban könnyű szkeptikusan fintorgni: mégis miért lenne izgalmas egy mezei kihallgatást egy az egyben végig nézni? A jogos kételyt Sydney Sweeney (Reality), Josh Hamilton és Marchánt Davis (az ügynökök) egy szempillantás alatt eloszlatják. A lehető legapróbb reccenéseik, a legsemmilyenebb gesztusaik, minden mozdulatuk, a pőre jelenlétük is tele van jelentésekkel, állításokkal, kérdésekkel.
Hamilton és Davis ijesztőbbek, mint Smith ügynök A Mátrixból. Ahogy ez a két, rideg kérlelhetetlenséget, frusztráló tántoríthatatlanságot, félelmetes megkérdőjelezhetetlenséget és delejező profizmust árasztó tag kitölti a teret, abban színtiszta rémfilmes végzetszerűség van. A legborzongatóbb az bennük, hogy csak a munkájukat végzik, már-már túl jól. Ha kell, kedvesek, rokonszenveznek, előzékenyek, segítőkészek, könnyed csevegésük és néhány karakteridegen esetlenségük jó párszor még vicces is. Vagy nem. Ki tudja, mennyire játszanak szerepet, mennyire őszinték, milyen hátsó szándékuk van (mert biztos, hogy van), valóban jót akarnak-e. Mezei nézőként is kiborítóan szédítő élmény összezárva lenni velük (és Nathan Micay majdhogynem szubliminális drone-zenéjével), szerencsétlen Reality pedig valószínűleg a világmindenség legbénítóbb gyomoridegét élhette át ezektől az olvashatatlan, kiszámíthatatlan, somolyogva fürkésző szörnyalakoktól.
Ahogy a fenevadak egyre jobban rámásznak áldozatukra, Satter és Paul Yee operatőr egyre törékenyebbnek és menthetetlenebbnek ábrázolják a széthulló nőt. Az üres szoba eleinte az egymást kóstolgató szereplők tágas játszóterének hat, viszont az ügynökök apránként elszívják Reality elől a levegőt, percről percre nagyobb árnyékot vetnek rá, beszorítják egy sarokba (kimondatlanul is evidens a szituációban rejlő szemét szexizmus), közben a szoba az igazság dögkútjává zsugorodik, a csapdába ejtett préda pedig könnyező porszemmé törpül. Satter ugyanakkor – bízva Sweeney-ben – főként nem plán- és perspektívatrükkökkel érzékelteti Reality felemésztettségét, hanem fokozatosan szűkülő, klausztrofóbikus, már-már hiperrealista arcközelikkel. Mikor megtörik, szinte látni, ahogy pórusain keresztül száll el belőle a remény.
Oldalakon keresztül lehetne ragozni, hogy Sweeney mekkorát játszik. Bájos, kislányos mosolygása, zavaros csivitelése, pirospozsgás pofija mögött irgalmatlan stressz, tomboló pánik, fájdalmas elveszettség és a menekülésvágy láthatatlan káosza örvénylik. Reality ki nem mondott, ki nem mutatott gondolatait és érzéseit látjuk minden rezdülésében. Miközben kedélyesen hadovál kutyájáról-macskájáról, miközben magyarázkodik és terel és mismásol és próbálkozik, legbelül haragos, vad, keserű sikoly rázza, mert tudja, hogy bűnös, ahogy tudja azt is, hogy nem az.
Sweeney csodálatos alakításában Reality számunkra is épp olyan rejtélynek tűnik, mint az ügynökök számára. Ugyan a trumpista médiumok valamiféle sátáni, számító, gonosz hazaárulóként billogozták meg, Reality – ahogy a filmben többször ki is jelenti – nem akart egy új Edward Snowden lenni. Reality még csak nem is egy tipikus liberális, progresszív demokrata: autóján jézusos matrica virít, házában feszületek, egy rózsaszín automata gépfegyver (és még pár másik stukker) büszke tulajdonosa, nem mellesleg minden vágya, hogy hazáját szolgálja Afganisztánban. Reality nem mesterbűnöző, nem csúcském, nem volt semmilyen komoly terve. Csak egy átlagos, morális iránytűjétől hajtott választópolgár, aki felcseszte magát azon, hogy hőn szeretett Amerikáját lehúzták a klotyón.
Síppal-dobbal – Oliver Stone: Snowden
Legyen egy világraszóló esemény bármily friss, vagy létezzen bár róla máris egy kitűnő Oscar-díjas dokumentumfilm (Citizenfour, r. Laura Poitras, 2014), vagy legyen a főhős még oly széles körben ismert is, Hollywood akkor is elkészíttet egy tök felesleges játékfilmet az Egyesült Államok forró történelmi pillanatainak szakértő-rendezőjével, a jelenkori rejtett amerikai múlt felkent professzorával, Oliver Stone-nal.
Reality tenni akart valamit, bármit, ezért megmutatta mindenkinek az igazságot, mert az igazság elvileg mindenkié. Mert az igazság szabaddá tesz, ugye. Hát nem. Az igazság miatt Reality börtönbe ment. Miközben ő rácsok mögött ült, a szenátus – pofátlanság a köbön – elismerte, hogy a kiszivárogtatott dokumentum tartalma valóban közérdekű.
Reality hibázott. Nem gondolkodott, nagyobb volt a szeme, mint a szája, tettének súlyáról fogalma nem volt. De hibája rávilágított arra, hogy az Államok nemzetbiztonsága fingból van, a választási rendszer selejtes, az igazságszolgáltatás bűzlik. Akik pedig elég hangosan kiabálják, hogy meztelen a király, rútul meg lesznek büntetve. Góliát visszahajítja a szaros kis parittyakövet, bele Dávid pofájába.
