A legújabb orosz (pontosabban posztszovjet) filmgyártás láthatóan azt a célt tűzte maga elé, hogy saját pályáján „verjen rá” Hollywoodra. Sorra készülnek a figyelemre méltó műfaji filmek, amelyek, bár időnként döcögnek kissé, professzionalizmusban aligha maradnak el tengerentúli megfelelőiknél.
Eszünkbe juthatnak itt Timur Bekmambetov nagy költségvetésű fantasy-horror filmjei, vagy a Fekete Villám című szuperhős-film (!), amelynél a kazah származású alkotó producerként bábáskodott. Én rendszerint épp a TIFF különböző kiadásain találkozom újabb orosz filmekkel, műfaji és szerzői jellegűekkel egyaránt, és bár a színvonal korántsem egyenletes, voltak egészen döbbenetes filmélményeim is – a sor az újorosz irodalom fenegyereke, Vlagyimir Szorokin forgatókönyvéből készült 4-től a Bádogkoporsó című morbid thrillerig terjed.
A mai orosz filmeknek – és az irodalmi műveknek is – van egy olyan „aduászuk”, amivel rögtön fel tudják kelteni az érdeklődést, főleg az ismeretlenre, a keleti egzotikumra fogékony nyugati publikum körében: ez maga a rendszerváltás utáni (vagy akörüli) orosz valóság, az élő, lélegző, titokzatosságában félelmetes Moszkva, a szovjet múlt árnyaival küszködő, hírhedetten alvilági beágyazottságú orosz közélet. Egy kortárs orosz filmnek ezért – nem csak ők vannak egyébként ebben a helyzetben, de ez más lapra tartozik – ezt az „oroszságot”, ezt a hangulati és tárgyi világbeli pluszt kell nyújtania (gyakorlatilag műfajfüggetlenül) ahhoz, hogy érdekes legyen – hogy érdekesebb legyen nyugati, tengerentúli társainál.
Éppen ezért engedhetik meg különösebb presztízsveszteség nélkül, hogy „hozott anyagból” dolgozzanak: az idei TIFF soros orosz akciófilmje ugyanis egy hongkongi produkciónak – Johnnie To Breaking News című filmjének – a remake-je. A hangsúly úgysem ezen van, az „eredetiség” mércéje ez esetben nem a szerzői jog, hanem a világábrázolás milyensége. A Newsmakers rendezői székében ráadásul a svéd Anders Banke ül; de ez se számít, mert minden más – a közeg, a figurák, a lelkület – nagyon orosz, a lakótelepek szocreál levegőjétől a vezérkari irodában kiakasztott Putyin- és Medvegyev-portrékig. Abban a (szerintem kényelmes) helyzetben vagyok, hogy nem láttam a Johnnie To-féle eredetit, és ez felmentést ad mindenféle kényszerű hasonlítgatás alól. Ezért merem kijelenteni: helyenkénti sutaságai ellenére, egy meglehetősen izgalmas filmet láthatott, aki a fesztiváli dömpingben pont ezt a mozit választotta.
A felütés meglehetősen erős, a főcím alatti, líraian realista Moszkva-látképek után rögtön az események sűrűjébe kerülünk: a némiképp valóban a hongkongi akciómozik dramaturgiáját idéző, profimód megkoreografált gengszter-rendőr tűzpárbajnak és üldözésnek lehetünk szemtanúi. A rosszfiúk ezúttal is meglógnak (bár egy társuk a harcmezőn marad), a moszkvai rendőrség pedig dúl-fúl, mert megint túljártak az eszén-erején, ráadásul az összes tévécsatorna lejátszotta azt a felvételt, amelyen egy közrendőr kegyelemért könyörög, majd sírva fakad egy bűnözői puskacsővel való szembesülés hatására. A (sokadik) csorbát ki kell köszörülni, nem kétséges – de hogyan? A tisztességben megroggyant rendőri felsővezetők tanácskozásán aztán Kátya, a testület rendkívül ambiciózus és nemkülönben csinos PR-igazgatója előáll a farbával: a bűnözők elleni háborút át kell alakítani valóságshow-vá, hadd lássanak cirkuszt és rendőri vitézséget a népek. A „kibertér” szó hallatán a vénséges tábornokok ugyan csak bámulnak az ifjú kapitánylányra, mint borjú az új kapura, az ötlet mégis átmegy. A fagyi azonban visszanyal, hisz az internet és a (poszt)modern tömegkommunikációs eszközök korában az információ áradását nehéz ellenőrzés alatt tartani, jöjjön bármilyen forrásból...
És ezzel el is érkeztünk a film eszmei magjához, ami – bizonyára kitalálták már – a médiakritika. A valóság mint látványosság, az élet mint alapanyag reality show-k számára, a nagyobb nézettség érdekében – ó, igen, ez kedvelt téma médiaesztéták és zsurnaliszták számára, de abban talán megegyezhetünk, hogy nem egy orosz bűnügyi akciófilm fogja megoldani a vázolt problémahalmazt. Mi tagadás, a téma körül forgó dialógusok, szóváltások meglehetősen papírízűre is sikeredtek, az álláspontok nagyjából kimerülnek „a nézőszám maximalizálása!” és „az igazság nem eladó!” felkiáltásokban. Annál életszagúbb, feszültségtelibb és önironikusabb viszont a gengsztercsapat(ok) belső relációinak, a túszokkal való kapcsolatnak és a Szmirnov őrnagy vezette renitens, különutas detektívcsapat emberi viszonyainak a megrajzolása. Ez utóbbi történetszál pedig ismét aktualizálja a Piszkos Harry-szerű zsarufilmek örök toposzát, a kotnyeleskedő, törtető bürokrata és az érdes modorú, ám rendíthetetlen rendőrfelügyelő közti konfliktust. Az akciójelenetek tempója feszes, a humor kellőképpen fanyar, a karakterek (főként a bűnözőké) alaposan kidolgozottak, a környezetrajz életszerű – az eszmei mondanivaló árnyaltsága tárgyában pedig inkább ne akadékoskodjunk.
Úgyhogy vigyázat, Hollywood és Hong Kong, az orosz gengszterek már a kapuk előtt állnak. Teljes fegyverzetben.