Ez a film egy kisebbfajta kincs.
Csomó szavunk van, amivel a férfi-nő viszonyt annak sokféleségében le tudjuk írni: szerelem, szeretet, barátság, rokonszenv – sőt, gyűlölet, undor, bajtársiasság ésatöbbi. Egyértelműek, de jól jelzik, hogy véges számú skatulya áll rendelkezésünkre, amelyekbe az emberi kapcsolatainkat (vagy azok hiányát) bele kényszerülünk tuszkolni. A Hatos fülke olyan területekre merészkedik, amelyeket nemcsak egy szóval megnevezni, de többel körülírni is nehéz. Röpke száz percében erőlködésmentesen és gyönyörűen mutat be két irtózatosan elveszett és magányos embert, akik valahogy, nagy nehezen, talán egymásra találnak. Nem, nem szerelemben, nem is barátságban, nem is nemi vonzalomban. Valami más ez, nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi. És éppen ezért csodálatos dolog ez a film: nem tudjuk tőle jobban körülírni, de érezzük, hogy miről van szó. Új szavakat nem tanulunk belőle, csak új képeket.
Valahol a 90-es években járunk, Moszkvában. Laura (Seidi Haarla) egy Oroszországban tanuló fiatal finn nő, aki orosz párjával menne Murmanszkba megnézni az ottani sziklarajzokat, de annak dolga van, így protagonistánk végül egyedül kel útra. A mintegy kétezer kilométernyi vonatozás baljósan kezdődik: a fülledt fülkében egyetlen útitársa lesz, egy alkoholista orosz férfi, Ljoha (Jurij Boriszov), aki egy jól kereső bányászmeló ígéretében tart a sarkköri városba. Innentől még akár thriller is lehetne a Hatos fülke – és van is egy-két thrillerközeli jelenete –, azonban hamar kiderül, hogy ez inkább egy klasszikus értelemben vett road movie, de abból is a jófajta, amiért ténylegesen létrejött ez a műfaj: az én és a másik megismerésének filmje, a változásé, a helyváltoztatás közben valamire rádöbbenésé. Anti-romkom, no meg egy frappáns, keserédes összefoglalása az oroszságnak, annak minden szomorúságával együtt, ezúttal jellegzetesen finn szemszögből.
Szimbolikus helyszín Murmanszk: a világ vége, innentől nincs már semmi, csak a fagyos óceán. Vagy megfordulsz, vagy ottmaradsz. (Talán nem véletlen az sem, hogy a finn határ közelében van.) „Fontos tudnunk, hogy honnan jövünk” – mondja Laura, és persze, hogy az ismeretlen eredetű, eleink által rajzolt sziklarajzokra érti ezt, mielőtt elharapja a mondatot, pedig tudjuk, hogy mi következne: „…de még fontosabb, hogy tudjuk, hová tartunk.” Soha nem mondana ki ilyesmit, mert hát ezek az emberek nem tudják, hova tartanak. Az viszont biztos, hogy sok mindent hátra kell hagyniuk, mire odaérnek: szimbolikus az is, hogy Laura kénytelen lemondani a videókamerájáról. Kényelmes eszköz a kamera, interpretál számunkra, biztonságos középút a törékeny egó és a jeges, ismeretlen orosz valóság között. Mert ebben az országban senki sem az, akinek elsőre tűnik. Így pedig nehéz barátokat szerezni, le kell ahhoz tenni a kamerát.
A film legerősebb pillanatai azok, amikor vesztegel a vonat, és hőseink kirajzanak belőle: már-már népmesei módon, váratlan segítők által tekinthetünk be az orosz néplélekbe (amit látszólag eloldozhatatlan kötelékek láncolnak a vodkához). Ljoha is egy kicsit népmesei figura, aki az alkoholtól nem férfias lesz, hanem inkább gyermekivé válik: egyszerre egy megtört, elromlott ember, és egyszerre egy huncut csínytevő, aki mágikus barátságokkal és ivócimborákkal vészeli át a teleket, űzi el a magányt. Jurij Boriszov annyira hátborzongatóan zseniális Ljoha szerepében – józanul és részegen is –, hogy mindvégig ő viszi a prímet; remek a finn Seidi Haarla is, ha érthető módon visszafogottabb is. Kettőjüket Jani-Petteri Passi remek, 35 mm-re forgatott képei kötik össze, amelyek annyira érzékiek, hogy szinte tapinthatóvá válik általuk a címbéli vonatfülke ecetesuborka-, vodka- és lábszaga. Az egészet tetézi Desireless Voyage voyage című fonnyadt, de a képek által új erőre kapó nyolcvanasokvégi slágere, amivel az ironikus és a nosztalgikus zenehasználat méregfogait egyszerre húzzák ki az alkotók.
Juho Kuosmanen filmje megérdemelten kapta meg a zsűri nagydíját két évvel ezelőtt Cannes-ban. Egy tökéletlen igazgyöngy, egy kisebbfajta kincs ez a film két olyan emberről, akik akkor a legmagányosabbak, amikor sokadmagukkal vannak, csak a világvégi semmiben lesznek teljesek, egymás által.
