A kelet-európai rendszerváltások filmjének is számontartható, kultstátuszt kapott Bolse vita minden újabb megtekintése ajándék, hőseivel együttérezni nem nehéz: országhatárok fölött és az élet újrakezdésének reményében lebegnek szüntelen.
A ’89–91-es rendszerváltások Kelet-Európában irgalmatlan képsorokat szültek, a balkáni háborúban készült felvételekről pedig jobb nem beszélni. Amikor Fekete Ibolya az Apokalipszis gyermekei 1992-es dokumentumfilmből összevágta 1996-ban a Bolse vita dokumentarista játékfilm 97 percét, értelemszerűen utcai harcoknak kellett nyitni, és ugyancsak utcai harcoknak kellett zárni a történet idejének alig pár hónapját, 1990 kora tavaszától kora őszéig, a szovjet csapatok kivonásának kezdetétől a film belső időmérője szerint Maggie terhességének első harmadáig. A környező pár év pedig nem pusztán elnyomástól szabadságig, illúzióktól csalódásig, békétől erőszakig és viszont vezette el számtalan embertársunkat, hanem esetenként a reménytől a halálig sodorta.
A kelet-európai rendszerváltások filmjének is számontartható, kultstátuszt kapott Bolse vita cselekményidejében nincs tél, bujazöldben, harsány napsütésben zajlanak az események. Ha kint nem is volt tél, a három főhős lelkében, és a hozzájuk hasonló sorsúakéban bizony vacogtató tél honolt. Jura, Vagyim és Szergej a széteső Szovjetunióból tranzitálnak Nyugat-Európa irányába Magyarországon keresztül, és mindhárman Budapesten kötnek ki, ahol rajtuk kívül más ezrek is esélyt keresnek a továbbállásra. Budapest pedig már kisnyugat, itt akár meg is lehetne állni, meggyökerezni, csak hát aki eljut félútig, az mindig tovább menne. A menekültélet pedig sanyarú. Szergej nehezen találja meg Erzsit, az egykori orosztanárnőt, akinél megszáll, és egy bőrönd kést adna el a KGST-piacon, de ugyan kinek van szüksége késre, mikor izgalmasabb és kelendőbb a csúcstechnológiának számító kazetofon, amelyet, ha nem vigyázunk ellopnak, oszt ugrik a napi penzum.
Jura és Vagyim zenészek, bohém figurák, könnyebben alkalmazkodnak, nagyobb a sodródási tűréshatáruk. Őket oly nagyon nem kell félteni, Erzsi talál rájuk, fogadja be, és ajánlja a walesi Maggie figyelmébe. Jura és Maggie között rögtön szerelem fakad, Vagyim pedig lassan elnyeri a texasi Susan kegyeit. A hidegháborúban nemrég még ellenségként egymásnak feszülő nemzettagok bonyolult viszonya szárba szökken, viták és féltés, kacérság és szívtépés vegyül kapcsolataikba az anyagi nyomor közepén, mély és hiteles emberi viszonyulások kapnak finoman rezdülő filmnyelvi közvetítést. A románccal pedig le is nyugodhatna a cselekmény, ha a szaxofont mesterien bűvölő Vagyim nem érezné, hogy elégtelen neki az élet, ezért a szovjet lét makacs pesszimizmusát loccsantja minduntalan környezetére, és ha nem látnánk időnként Szergejt, amint egyik slamasztikából a másikba zuhan. Erzsi tartja benne a lelket, és marasztalná Budapesten, de az egykori mérnök Szergejt a nyugati határátlépés kudarca dühíti, és éles konfliktusba kerül a piacot uralni érkezett orosz maffiával.
Mindannyian, és velük együtt kelet-németek, románok, szerbek és ukránok járnak a Bolse vita lebujba, ahol tapasztalatot cserélnek, mesélik korábbi életüket és kritikát fogalmaznak meg az akkor aktuális világhelyzetről. Néha beleszólnak a kamerába, de egyre ritkábban. Amíg a szereplők még ledöntik a negyedik falat, addig alapvetően vannak reményeik és illúzióik, később ezektől is megszabadítja őket a menekültstátusz, mint oly sok tárgyi és lelki tartozékuktól. A maradásban állandóan mocorog a menni vágyás, a menni vágyás viszont erőteljesen nekifeszül a hazatérés múlhatatlan reflexének. Hőseink országhatárok fölött és az élet újrakezdésének reményében lebegnek szüntelen, a hétköznapok viszont örökös küzdéssel telnek, föld- és verítékszagúak, amennyiben az ember nem tud szívszakasztóan gitározni, mint Jura.
Fekete Ibolya hőseivel együttérezni nem nehéz, az elbeszélés feszessége a dokumentarista hangvétel ellenére állandó, és a rendező pontosan illesztett apró gesztusokkal tágítja a sima történetmesélés kereteit, olyan emlékezetes pillanatokkal ajándékozva meg az akkori és a mai nézőt egyaránt (’98-ban láttam először), amelyek a közben eltelt idő dacára is folytonos aktualitást hordoznak. Ahogy az erdélyi mosogató ránéz az újonnan alkalmazott, de valójában felesleges oroszra, ahogy Maggie szemébe könny gyűl Jura lágyan eldanolt szovjet hazafias nótájától, vagy ahogyan lajbiban és olcsó kacatoktól körülvéve amerikai típusú musicalbe vált át a kelet-európai kavalkád piaci éneklése – mind olyan pillanatok, amelyek láttán magunk sem tudjuk miért, de odaleszünk az ambivalenciától. Az egyszer megtalált és ha nem vigyázunk, elvesző és vissza aligha térő szabadság kétségbeesett lelki folyamatának állandó újratanulása a Bolse vita minden újabb megtekintésekor olyan ajándék a magyar filmtörténetnek Fekete Ibolya részéről, amelyet érdemes szórványosan alkalmazni a tisztánlátás időszakos frissítésére.
