…és Cseh Tamásról, Lagzi Lajcsiról, Kispálról, Eric Rohmerről, Zár az égboltról, Jancsó-zenékről, Tudósokról, és arról, hogy ha sok mindent oda is dob az ember egy rendszernek, az agyát azért mégsem adja.

Jancsó Miklós filmjei egy időben elképzelhetetlen voltak az eseményeket trubadúrként megfigyelő, kommentáló, körbetáncoló Cseh Tamás nélkül, akinek – Bereményi Gézával írt – közérzeti dalai a Még kér a néptől (1971) egészen a Kék Duna keringőig (1992) kísérték a jancsói hosszúsnittek forgatagát. Utána pedig a kortárs underground különc figurái vonultak fel Jancsónál, és elképzelhetetlenek ekkor már Lovasi András és a Kispál és a Borz zenéje nélkül voltak a Kapa-Pepe-burleszkek. A pécsi alterzenészek a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmben rögtön két dalt is eljátszottak, amelyek közül a Zár az égbolt az egyik legikonikusabb jelenete lett a sorozatnak. Jancsó ebben afféle posztmodern gesztusként – nem először és nem is utoljára – a saját halálát képzelte el. Lovasi András aztán szinte mindegyik Kapa-Pepében felbukkant, hol Kispál András gitáros kíséretében, hol nélküle, hogy elénekelje a zenekar emlékezetes slágereit: a Ha az életben-t az Anyád! a szúnyogok, a Nem fájt a Kelj fel, komám, ne aludjál és Az utolsó aktus a Földön-t az Utolsó vacsora az Arabs szürkénél című filmekben.

Lovasi az interjúnkban elmesélte, hogyan forrt össze a nevük a Kapa-Pepe-sorozattal, milyen volt együtt dolgozni Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenc operatőrrel, hogyan viszonyult Cseh Tamás örökségéhez és milyen volt egyszer együttkoncertezni vele, de kiderült az is, hogyan aludt el a Kispál egyik csendesülős előadásán, mit keresett Jancsó a Kispál és a Borz-bulikon, és milyen korszak ért véget Jancsó halálával.

Hogyan kerültetek be a Lámpásba?

Grunwalsky Ferin keresztül, aki gyűjtötte a ’90-es évek underground lemezeit, és jóban volt Tímár Péterrel, szóval a Csinibabából is hallhatott rólunk. Amikor megkeresett minket, meglepően jól ismerte a zenekart, és hamar összebarátkoztunk, ő amúgy is kicsit apafiguraként állt hozzám. Feri ismertette meg Miki bácsit a friss zenékkel, ő meg bólogatott, hogy ez jó. Ebből aztán lett egy hosszabbtávú kapcsolat, mindig hívtak a filmekbe. Ha nem szerepeltünk, akkor nem értünk rá, vagy későn szóltak. Rajtunk kívül feltűnt még a Bëlga, a Burzsoá nyugdíjasok, a Lyuhász Lyácint Bt., Ganxsta Zolee és mások is a Kapa-Pepe-filmekben, csak mivel a Zár az égbolt lett emblematikus jelenete a Lámpásnak, ezért többen kapcsolják össze a Lovasi nevet vagy a Kispál zenekart a filmekkel. Pedig a Nemzeti hip-hop legalább ennyire fontos volt.

Hogyan dolgoztatok együtt Jancsóval?

Miki bácsi 77 éves volt, amikor a Lámpást forgattuk, én meg talán 30. Létrejöhetett volna az a felállás is, hogy ő az idős, tiszteletre méltó, világhírű művész, akit nem lehet megközelíteni. De aki ismerte őt, annak ez eszébe se jutott. Közvetlen, vicces, végtelenül természetes ember volt. Nem követelt semmilyen tiszteletet, mégis tisztelted valamiért. Vannak ilyen karizmatikus emberek. És remekül tudott helyzeteket teremteni, pár mondattal elindított egy jelenetbe.

Titeket hogyan instruált?

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten

Nem mondhatnám, hogy olyan nagyon pontosan ki volt találva minden, amikor meg egyszer jó előre lepróbáltunk mindent, akkor be is dőlt a mutatvány. Az Anyád! a szúnyogokba bele akarták forgatni a napfogyatkozást, előtte egy nappal már ott voltunk, ki hova álljon, mit mondjon, mit csináljon. Építettek egy emelvényt is nekünk – hogy közelebb legyünk a Naphoz, gondolom –, és fahrtkocsival ment a kamera körülötte. A komoly előkészítő munka után elindult a jelenet, minden klappolt, csak pont a Nap nem tudta, hol kéne lennie a fogyáshoz. Grunwalsky próbálta menteni a menthetőt, és nagy elánnal húzott minket a kamera mögül jobbra-balra, amit a színészek jól le is reagáltak, én viszont megbántva néztem, hogy mi a baj, amikor pontosan azt próbáltam csinálni, amit előző nap nagy nehezen megtanultam. A filmben végül a werkkamera képét vágták be, ami azt vette, hogyan forgatjuk a jelenetet.

Mivel ezeknek a filmeknek az egyik legfontosabb szervezőelve az improvizáció, a közös játék, ezért az alaphelyzeten és pár olyan párbeszéden kívül, aminek el kellett hangoznia, a színészek szabadon „mehettek”. Ezeknél a hosszú snitteknél sok olyasmi történt, amiről úgy érezted, hogy az egy áldott pillanat. Miki bácsi úgy válogatta ki a stábot és színészeket, Kapát is, Pepét is, hogy ezekben a helyzetekben tudjanak élni.

Nyitott volt az ötleteitekre?

Abszolút. A Lámpás után szólt, hogy majd jöjjünk a második filmbe is, mire én, hogy ne hülyéskedj, ezután a Lagzi Lajcsinak kell jönnie! Az sokkal meglepőbb lenne. Ő meg egyből mondta, hogy jó, akkor ez lesz, és az Anyád! a szúnyogokban mondom is, mikor eljátsszuk a Ha az életben-t, hogy „Fejezze be nektek a Lagzi Lajcsi”. Írtunk egy instrumentális dalt a filmhez, hogy a Lajcsi trombitálhasson, azt fújja a film végén egy stégen állva.

A dalokat Jancsó válogatta ki a filmekhez?

Ferivel együtt. Mindig mondták, melyik kell. Olyan is volt, hogy írattak velünk egyet, mint az instrumentálist a Lajcsinak, és olyan is, hogy átírattak velünk egyet, mert Miki bácsi nem volt elégedett a lemezverzióval. Az volt a baja sokszor, hogy nem lehet érteni a szöveget, és a film nem olyan, mint a lemez, amit az ember meghallgat tízszer és kisilabizálja a szavakat, hanem egyből kell hatnia a dalnak. Ezért több dalunkat is újrahangszereltük, a Ha az életben-nek is van egy mikibácsis verziója, amit ő instruált, hogy áttetszőbb legyen a dal, és hangosabb, érthetőbb az ének, meg kicsit kevesebb a gitár.

A Zár az égbolt mellett mik voltak a nagy kedvencei a Kispáltól?

A Disznók táncát nagyon szerette, meg is akart csinálni, de már nem került rá sor.

A Zár az égboltot miről írtad?

Hazudnék, ha azt mondanám, emlékszem. A forgatás viszont nagyon megmaradt bennem: hogy száll a füst, és hogy nem volt gitárom, nem mondta senki, hogy kell vinni, gondolták, az mindig van egy gitárosnál, de én akkor leginkább basszusgitáros voltam, nem is volt gitárom talán, ezért Ferenczi Gyuri szaladt el egyért, és az övén játszom. Playback volt, mert Feri sokszor felvétel közben instruálta a színészeket, ezért sok részt utószinkronizáltak. Utólag néztem csak meg, mit gitározok: nem a Zár az égbolt témáját, hanem egy tercszólamot rá, hogy szórakoztassam magam, meg jobban szóljon a forgatáson, amit persze nem hallott rajtunk kívül senki se.

Jancsó és Grunwalsky hallgatta a Kispált. Te nézted Jancsó filmjeit?

Egy átlagos egyetemista műveltségével rendelkeztem, ami akkor még jelentett valamit. A klasszikus, hatvanas-hetvenes évekbeli filmjeit ismertem, a Szegénylegényeket, Csillagosok, katonákat, meg a nagy Cserhalmi-filmeket persze, a Szerelmem, Elektrát, a Magyar rapszódiát, Allegro Barbarót. Főleg amíg még nem volt a Kispállal annyi koncert, nagykanállal faltam a kulturális táplálékokat, jártam az egyetemi filmklubba és a városiba is. Heti négy filmet néztem, főként tematikus sorozatokat, olasz neorealizmust, francia újhullámot. Jancsó hosszúsnittes filmnyelvének akkor volt egy beágyazottsága, ma már kicsit anakronisztikusak, de a mai napig meg tudom nézni ezeket a klasszikusokat.

A filmklubos korszakodban kik voltak a meghatározó rendezőid?

Nekem akkor Eric Rohmer volt az etalon. Például A zöld sugár. Lassan épülő, párbeszédekből álló, lötyögős filmek. Olyan volt, mintha odaülnék egy padra a filmesek közé és részt vennék a csevegésben, ami jó esetben tartott valahová. Imádtam.

Említetted, hogy a Bëlga legalább annyira fontos szereplője volt a Kapa-Pepe-filmeknek, mint a Kispál és a Borz. Mégis te szerepeltél a legtöbb filmben. Miért veled tervezett Jancsó hosszútávra?

Nem tudom. Lehet, hogy tök prózai oka van. Lehet, hogy a Belgát is hívták, csak nem értek rá. Mondhatnám, hogy biztos észrevették, mekkora korszakos művész vagyok, de miért mondanám.

Van közös nevező Jancsó filmművészete és a Kispál zenéje között, vagy ugyanilyen jól működtek volna a dalaitok más filmekben is?

Miki bácsi filmjeinek fontos szereplője volt a dalokat éneklő trubadúr, még ha nem is olyan fontos, mint a fehér ló vagy a meztelen nő. Így került annak idején Cseh Tamás is a filmekbe, és talán én is alkalmas voltam erre a szerepre, azért gondolt rám többször is. De erről nem beszéltünk soha. Ha beszélgettünk, inkább csevegtünk.

Zenéről?

Gasztrotippeket osztott meg velem. Őt láttam először olasz sonkát enni sárgadinnyével. Sose felejtem el a budai villát, ahol élt, kint ült a napáztatta, verandás télikertben, beszélgettünk, és a felesége hozta a kaját. Egy szép, ősz hajú ember ül a napon, eszi a dinnyét sonkával, és látszik, hogy élvezi az életet, a pillanatot. Ha megélem az öregkort, szeretnék én is így élni.

Hogyan érintett, hogy Cseh Tamást váltottad Jancsó trubadúrjaként? Hízelgett vagy inkább nyomasztott ez az örökség?

Ha ezek közül kell választani, akkor nyilván hízelgett, de sosem beszéltünk erről. Ezt Miki bá sem forszírozta, én meg főleg nem. Forgatáson praktikus dolgokról beszéltünk, ide állsz, arra mész, itt kezdesz el énekelni. Elpróbáltuk kétszer, háromszor, aztán felvettük. Nem nyomasztottuk egymást olyasmikkel, hogy ne úgy csináld, mint a Cseh Tamás.

Annak idején mekkora hatást gyakorolt rád Cseh Tamás?

Klasszik Cseh Tamás-rajongó voltam. Kifejezetten szerettem az előadóművészetét, és sok dalát, albumát. Levél nővéremnek, Antoine és Désiré… Az utolsó végig zseniális lemeze szerintem a Levél nővéremnek 2, amit Másik Jánossal csinált. Azon mindegyik dal jó, de érdekes, hogy talán ott jobbak a János dalai. Azért is tartom nagyon erősnek, mert kevés lemez szól a 90-es évekről és a rendszerváltás körüli időkről, és ez annak az érának nagyon pontos lenyomata.

Játszottatok is együtt?

Lovasi vs Cseh

Volt egy közös koncertünk a Bárkában, mi játszottunk 2-3 Cseh Tamás-dalt, és közösen is előadtunk egy számot. A fellépés előtt nagyon-nagyon izgult, és gyakorlatilag mindent elrontott, amit előre megbeszéltünk. Ettől függetlenül csodálatos volt. Nagyon irigyeltem azt a képességét, hogy ő akkor elkezdte az előadást, amikor felállt a színpadra. Ahogy össze tudta sűríteni a pillanatot, ahogy koncentrált arra, hogy a dalok ott legyenek – ehhez nem csak kemény munka, különleges képesség is kell. Bár technikailag hibázott, de ez senkit nem érdekelt, se engem, se a közönséget.

Neked nehezebben jön ez a fajta koncentráltság?

Nekem van egyfajta távolságtartásom magamtól is, a dalaimtól is, kicsit kívülről szemlélem őket. Meg volt olyan is, hogy annyira nem motivált már a színpad, hogy elaludtam rajta, vagy a koncert előtt fél órával még aludtam az öltözőben, és természetesen nagyon rossz lett a koncert. Ha rontok, az általában azért van, mert szívatom magam, „hogy is van ez, úgyse jut eszedbe”. Párbeszédet folytatok magammal, mint Bérczesi Robi a hiperkarma-számokban, csak én ezt csendben elrendezem. És ennek az a vége, hogy hibázok. Nem vagyok abban az értelemben jó előadóművész, hogy úgy lépjek fel a színpadra, hogy már elragadt a pillanat. Sokszor meg kell érkeznem, és befészkelnem magam abba a helyzetbe, amibe egy koncert tudja hozni az embert.

Mikor aludtál el a színpadon?

Kapolcson volt csendesülős koncertünk hajnal 2-kor. Előtte végignéztem két színházi előadást, csúszás is volt, és játszottuk ilyen bágyadtabb Kispál-dalokat. A közönség is szépen elaludt, engem is elkapott a kollektív ásítás. A basszusgitározás amúgy is egy unalmas tevékenység. Azért se gyakoroltam sokat otthon, mert nem volt erősítőm, és mindig rátettem a fejem a basszusgitár szarvára, hallgattam, mit játszom, és a mély hangok úgy elzsongítottak, hogy elaludtam gyakorlás közben. Ez próbákon is előfordult, és annyira megszoktam, hogy játszottam tovább alvás közben is, csak néha kimaradt egy sor, aztán arra ébredtem, hogy a többiek röhögnek.

Az igaz, hogy Jancsó is járt Kispál-koncertekre?

Volt Kapolcson is, és egyszer lejött Gödöllőn az első sorba. Féltettem, mondtam neki, Miki bácsi, ez nem fog menni. Tudod, milyen az első sor, megindulnak az emberek előre, összenyomják a korlátnál állókat, ő meg volt vagy 80 éves. Ezt ő is észlelte, és egy idő után hátrébb húzódott, de nagyon aranyos volt, közben röhögött nagyokat. Pedig koncerten is zavarta, hogy nem érti a szöveget, túl sok volt neki a gitározás.

A Jancsó-filmeken felbuzdulva vállaltál főszerepet a Sztornóban?

Nem. Volt egy-két jelenet, amibe bekerültem botcsinálta szereplőként, de a Jancsó-filmekben abszolút zenészként voltam jelen. Klipforgatásnak is fel lehetett fogni. A Sztornó más helyzet volt, felkértek egy főszerepre, elpróbáltunk pár jelenetet, hogy megy-e nekem és jó-e nekik is, aztán belevágtunk. Jó emlék, de amikor rájöttem, hogy másfél hónapig kell forgatni, eldöntöttem, hogy nem vállalok több filmszerepet. Nem találtam meg a számításaimat színészként. Végigcsináltam, hogy ne hagyjam őket cserben, és élveztem azokat a részeket, amikor nem forgott a kamera, de az a fajta öröm, ami egy színésznek megadatik ilyen helyzetben, engem elkerült. Nincs kozmikus kapcsolatom a kamerával. Egyszerűen unatkozom a forgatásokon. Sok a leállás, másfél órákat kell várni, én meg csak szívom a cigiket kínomban.

Sztornó

Van az a híres jelenet a Lámpásban, amikor ülsz a padon, gomolyog a füst, a Zár az égboltot énekeled, és melléd ül Jancsó. Látszik rajta, hogy megérinti a dal, aztán elsétál a füstben, majd be a vízbe – tulajdonképpen eljátssza a saját halálát.

Erről Miki bácsi temetése jut eszembe, ahol szintén eljátszottuk a Zár az égboltot Szabó Attilával. Cserhalmi Gyuri nagyon szép beszédet mondott. Kicsit olyan volt, mint egy osztálytalálkozó – akkor én már évek óta nem találkoztam Miki bácsi körével –, csak egy szomorú alkalomból. Hülyén hangzik, de úgy éreztem, az egy korszaknak is a vége.

Mi ért véget Jancsó halálával?

A kelet-európai kulisszák közötti szabadság lehetősége. Hogy hogyan lehet szabadnak lenni, szabadon gondolkodni, egyáltalán lehetőségekről álmodni ebben az országban. Vagy hogyan lehetett a hatvanas-hetvenes években. Én még abba a generációba tartozom, aki tizenévesen a szabadság értékeit, lehetőségeit, illúzióit a vasfüggöny mögött kereste. Erre vannak különféle kiskapuk, szellemi nyúlcsapások, mint Hrabal mágikus kisrealizmusa vagy a Hajnóczy látomásai, hogy két kedvencemet mondjam. Kérdés, hogy mit lehet velük kezdeni a rendszerváltás után, amikor más típusú kényszerek jöttek, és az előző rendszerben született válaszok mennyire érvényesek még ma a NER-ben.

Arra gondolsz, hogy a kettős beszéd, az elvont parabolákban fogalmazás már nem hatásos?

Bonyolultabb ügy ez ennél. Ahogy Cserhalmi fogalmazott, Miki bácsi körül ott lebegett a szabadságnak valamiféle lehetősége. A remény, hogy az élet, még abban a rendszerben is, lehet egy klassz dolog. Egész gyerekkoromban azt néztem, hogy a felnőttek gondterhelten dohányoznak a nappaliban és bebaszva megvitatják az élet nagy kérdéseit, aztán nyomorult módon próbálják vonszolni magukat a valóságban. Ez borzasztó volt, de volt egy össznépi összekacsintás, és a pártbizottság emberei is gondterhelten dohányoztak, hogy mi ez a hülyeség, amit itt hivatalosan tolni kell. ’86-87-ben valószínűleg már csak Grósz Károly hitte el, amikor kioktatta a parlamentet, hogyan kéne szocialista módon élni. Mindenki tudta, hogy amit a tévében mondanak, az hazugság. Mindenki. Még az is, aki ebből élt és ezt tolta. Én legalábbis így éltem meg.

A NER sok mindenben hasonló, de ravaszabbul és cinikusabb módon működteti a hatalmi mechanizmusokat. Amikor szegény Zalatnay Cili aláírja a Stop Gyurcsány-kampányt, aztán kap 10 misit a miniszteri keretből, az elég világos kommunikáció, érti is mindenki. Sem azokat nem ítélem el, akik anno a krumplit kapták, sem most őt. Inkább az a félelmetes, amikor intellektuálisan viszonylag felkészült emberek kezdenek el magánbeszélgetésekben is sorosozni, és visszaböfögni a kormányzati propagandát. És látod az embereket átalakulni, látod, ahogy öntudatlanul hörpölik ezt a hülyeséget. Az is, aki tudja, hogy ez hülyeség, magáévá teszi a tanításokat és tök komolyan nyomja a bullshitet, hogy reggelente ne kelljen szembeköpnie magát a tükörben. És nemcsak pár emberről van szó, hanem lassan milliókról. A Tudósoknak van az a száma, hogy az agyamat nem, az agyamat nem adom. Az ember nyilván sok mindent odadob egy rendszernek, hogy ne haljon éljen, vagy hogy karriert csinálhasson, de azt gondoltam, az agyunkat azért nem. A Miki bácsi is ezt gondolta, vagy legalábbis ezt az illúziót nyújtotta nekem: hogy mindent azért nem.

Minél önállótlanabb és kulturálatlanabb egy társadalom, annál inkább le lehet nyomni bármit a torkán. Nem véletlen, hogy még az előző rendszer kritikusai is meg szokták jegyezni, hogy a hatvanas-hetvenes évek a kulturális mutatókat tekintve Magyarország egyik aranykora volt. A XX. században soha annyian és annyi könyvet nem olvastak, annyi filmet nem néztek, annyi kultúrát nem fogyasztott a szélesebb plebs. Bizonyos értelemben kevésbé ájult volt a magyar ember külön-külön, miközben az egész társadalom kollektív ájultságban, hibernálva élt. Mégis talán valahogy jobban fel volt vértezve a trash meg a giccs ellen az az időszak. Persze még nem is volt annyi belőle, a fogyasztói társadalom speciális k-európai verziójára a kilencvenes évekig várni kellett, hogy a Kapa-Pepe kisemberpáros tulajdonképpen az ellen küzdjön, vagy hogy egyáltalán kezdjen vele valamit. Mostanra meg nyeljük borzongva a mocskot, mint kacsa a nokedlit.

(Borítókép: Hegyi Júlia)