…és Szabóról, Hernádiról, Aczélról, Oscarról, Mephistóról, és arról, hogy a százéves évfordulón még bélyegek leszünk, de aztán elfelejtik az embert.

Csákány Zsuzsa a 70-es évek végén lett Jancsó Miklós vágója, barátnője, később felesége. 1982-ban született fiuk, Dávid maga is vágó lett, Mundruczó Kornél állandó munkatársa a Deltától kezdve. Csákány Zsuzsa a Magyar rapszódiától az Oda az igazságig vágta Jancsó filmjeit, de rendszeresen dolgozott Rózsa Jánossal és Szabó Istvánnal is: ő vágta az Oscar-díjas Mephistót és Szabó Oscar-jelölt filmjeit is, a Bizalmat, a Redl ezredest és a Hanussent. Ennek ellenére nem értékeli túl a vágók szerepét: ahogy mondja, „11 snittet egymás után ragasztani nem nagy kaland”. A Filmtettnek mesélt Jancsóhoz fűződő kapcsolatáról, vérre menő szakmai vitáikról, a betegséggel töltött évek nehézségeiről, ugyanakkor Jancsó jövőbe látásáról és kevésbé ismert szentimentalizmusáról is. De szóba került a Szegénylegények indiánokkal tervezett western-remake-je, a Mephisto Oscar-díja, és az is, hogy Jancsó már nélkülözhetetlen alkotótársa, Hernádi Gyula nélkül írta a Kapa-Pepe filmeket.

Ha megkérdeztek, mi leszel, ha nagy leszel, rávágtad: filmvágó?

Nem, bár filmes családban nőttem föl. Édesanyám szinkronrendező volt, és gyerekként sokat szinkronizáltam. Általában kisfiúkat.

Csákány Zsuzsa. Fotó: Czirják Pál

Ez bevett gyakorlat volt?

Tízéves voltam, el tudtam olvasni a dialóglistát. Aki nem tudta, annak mondatonként kellett a szájába rágni a szöveget. Így szinkronizálhattam az Emberi sorsban és a Játék és álom című csehszlovák filmben a főszereplő kisfiút, a Ballada a katonáról című filmben pedig sikítottam egyet. Szerettem csinálni.

Színész akartál lenni?

A mamám szerette volna, mert ő az akart lenni. Elküldött Simon Zsuzsához, aki a főiskolán tanított. Mányai Lajos felesége volt, ha mond ez a név még valamit. Nem? Kiváló színész. Simon Zsuzsa meghallgatott, és azt mondta, reménytelen. Mégis elmentem felvételizni, és túl is jutottam az első fordulón, mert Gáti József, aki felvételiztetett, aznap délután anyukámnál szinkronizált. A második fordulón, amikor bevonult a népes tanársereg, hallottam, hogy összesúgnak: „a Csákány Márta lánya”. Ettől olyan dührohamot kaptam, hogy ledaráltam, amit kértek, de elhatároztam, soha többet színpadra nem lépek. Nem is jutottam tovább. Viszont a szüleim baráti társaságához tartozott az akkori filmgyárigazgató, Révész Miklós, aki azt mondta: „Zsuzsika, ha nem vesznek fel a főiskolára, eljössz hozzánk vágóasszisztensnek.” Úgyhogy 1968. szeptember 11-én, a 19. születésnapomon beiratkoztam a Magyar Filmgyártó Vállalathoz vágóasszisztens-gyakornoknak. Amit a vágásról tudok, azoktól tanultam, akiknek az asszisztense voltam.

Nem is a főiskolán?

Az egy jó móka volt, linkóciság. Kapcsolatteremtésre kiváló. A filmgyárban akkor lehettem vágó, ha diplomám van, ezért kellett elvégeznünk a főiskolát esti tagozaton. Egy évig gyakornokok voltunk, aztán asszisztensek, és csak asszisztens mehetett főiskolára. Rózsa János és Gazdag Gyula asszisztense voltam több filmben, rengeteget tanultam tőlük. A Bástyasétány hetvennégy volt az első film, amit én vágtam. A stáblistára még Gyuszival együtt vagyok kiírva, mert akkor még nem voltam kinevezett vágó. A filmgyárban azt mondták, nincs kötelezettségük kinevezni azért, mert diplomáztunk. Ha valakit kerestek rendezők, azt kinevezték. Én Rózsával, Szabóval és Jancsóval dolgoztam főleg, és mellettük másokkal is egy-egy filmben, mint Tompa Gábor, Tóth Tamás, Deák Kriszta.

Gazdag Gyula és Csákány Zsuzsa

Abból nem lett problémád, hogy kapásból egy betiltott filmet vágtál?

Ez annak idején nem volt gond. Egyébként se azt mondták, hogy politikai okokból tiltanak be egy filmet, hanem azt, hogy nem jó a film, és nem vetítették. Amikor elkezdtük a Bástyasétányt, még Kondor István volt a filmfőigazgató, aki elfogadta a filmet. Gyuszival elutaztunk külföldre, és mire visszajöttünk, addigra Szabó B. István ült a székben, aki betiltotta a filmet. Azt akarta mutatni, hogy erőskezű filmfőigazgató lesz. Párhuzamosan készült a Bástyasétány és a Holnap lesz fácán című Sára Sándor-film, közülük kellett választania, de Sára Sanyi nehezebb falat volt, Gyuszi pedig már bejáratott betiltott volt az előző filmjeivel, mert mindig beleláttak valamit a filmjeibe.

Mondjuk volt mit belelátni.

Volt, de felesleges betiltani egy filmet. Akik tudták, miről szól, azok úgyis tudták, akik meg nem, azok úgysem. A betiltás csak cirkuszt csinált egy film körül.

Emlékszel az első találkozásotokra Jancsóval?

A filmgyárban a Fényes szelek volt az első film, amiben dolgoztam. Farkas Zoli bácsi mellé osztottak be gyakornoknak, aki az Oldás és kötés óta vágta Miklós filmjeit. Ott ismertem meg Miklóst. Az elfogadási vetítésen az volt a divat, hogy a büféből, pult alól hoztunk egy kis italt – alkoholra gondolok –, és koccintottunk. Nem volt elég szék, és Zoli bácsi szólt, hogy hozzak egyet, mire Miklós mondta, hogy „Nekem egy hölgy nem fog széket hozni.” El voltam bűvölve, milyen udvarias – és hogy hölgynek nézett, miközben voltam 150 cm és kinézhettem kábé 14-nek. Pedig fel volt dúlva, baszogatták az elfogadási vetítésen, és meg is fenyegette őket, hogy elhagyja az országot. Szerintem ezt ő akkor már eldöntötte, mert már volt a Giovanna¹, aki hívta Olaszországba. De így legalább ráfoghatta valamire, miért megy külföldre.

Csákány Zsuzsa és Jancsó Miklós

Szabó és Jancsó, két rendezőóriás, akinek a stílusa nem is lehetne különbözőbb. Hogyan dolgoztál velük?

Egy Szabó-filmet legalább fél évig vágtunk: snitt-ansnitt, kistotál-nagytotál… Pista vagy tizenhatszor felvett egy jelenetet, és az egyik mondatot ebből, a másikat abból raktuk össze. Ezeket ki kellett válogatni, aztán a sorba rakott anyagot végigjelöltük, és otthagyott engem egy hétre, amíg összevágtam. Befűztük a filmet a vágóasztalra, és ollóval, préssel vágtunk. Aztán még sokszor át- meg átvágtuk.

Miklósnál a hosszú snittek miatt egy nap alatt összeragasztgattuk a filmet, aztán jó napot. Nála a hangvágás volt macerás, mert akkor jött be a sztereóhang, emiatt minden szalagból kettőt kellett csinálni, egyet balra, egyet jobbra. A Magyar rapszódiánál és az Allegro Barbarónál 16 zajszalagom volt, plusz dialóg- és zeneszalagok, és egyszerre csak kettőt lehetett befűzni a vágóasztalba. Mivel sok ostorcsapás van Miklós filmjeiben, megkérdeztem, hogy a Zoli bácsi minden egyes ostorcsapást szinkronban összevágott? Persze, mondta ő, úgyhogy alávágtam mindet szinkronban. Rémálmaim voltak tőle, azt álmodtam, rám omlik a vágószoba. Aztán egyszer otthon feküdtünk, ment a tévében az Égi bárány, és láttam, hogy csak úgy oda van rakva egy generál ostorcsapás. Ami elöl volt a képen, azt tényleg alávágta, de nem mindegyiket. Én 150 ostorcsapást tüchtig szinkronban alávágtam…

És Rózsa, aki vágó is volt?

Ő azt kérte, ne menjek ki a forgatásra, mert azt szeretné, ha szűz szemmel látnám a musztert, hogy ott van-e, amit kitaláltak. Ha ott vagyok a forgatáson, tudom, mit akartak, ha nem, akkor én leszek az első kritikus.

Csákány Zsuzsa, Jancsó Dávid és Rózsa János. Fotó: Czirják Pál.

Kemény első kritikus voltál?

Nekem két személyiségem van: a megmondós és az alkalmazkodó. Munkában sose voltam erőszakos. Ki kell ismerni a rendezőidet, hogy tudd, meddig lehet náluk elmenni.

Kinél meddig lehetett?

Kardos Fercsi például nem szerette a kritikát. Kifejezetten utálta, ha valaki megmondta, hogy „ne haragudj, ez úgy szar, ahogy van”. Rózsának volt egy szisztémája Szabónál. Ha ki akart utálni egy részt, először elmondta, hogy ki kéne hagyni. Pista mondta, „menj tovább, nem hagyjuk ki”. Amikor megint odaértünk, Jancsi megállt. Nem szólt egy szót se. „Mért állsz itt?” „Semmi, semmi” – és mentünk tovább. És ezt addig csinálta, amíg Pista azt nem mondta, hogy „jól van, vágjuk ki”. Persze ez se jött be mindig.

Te is alkalmaztad a módszerét?

Nem. Én elmondtam, hogy ezt ki kéne hagyni, vagy átrakni máshova, és a rendező vagy megfogadta, vagy nem.

Jancsónál a házastársi kapcsolat okán messzebb mentél el?

Erről van is egy anekdota. Dávidot megkérdezték: „Hogyan dolgoznak együtt a szüleid?” „Szerintem el fognak válni.” Ez a Lámpás idején volt, amiben nagyon összevitatkoztunk a film eleji montázson. Vérre menő vita volt, de aztán Miklós igazat adott nekem. Vannak rendezők, akiknek van egy elképzelésük, és abból nehezen engednek. De azt már AVID-en vágtuk, és a digitális vágásnál el lehet menteni és bármikor meg lehet nézni a különböző verziókat. Azt hallom, hogy manapság nem is gondolják annyira végig a rendezők, mit akarnak, mondván, majd a komputeren kitalálják. Miklós hihetetlenül tudta, mit miért vesz föl. Az Oda az igazságnál nagyon aggódtak többen is, hogy nem lesz meg az egészestés hossz, mire mondtam nekik, ne aggódjanak, mert Miklós fejében másodpercre pontosan áll össze a film. Az egész film ott volt a fejében.

Csákány Zsuzsa és Jancsó Miklós

Vágóként soha nem vágytál nagyobb szabadságra?

Nem. Az Ismeretlen ismerős című Rózsa-filmnél volt egy asszisztensem, Szentandrási Évi. Bolondos kislány volt, de nagyon ügyes, és egy éjszaka önhatalmúlag megvágta az egyik Halász Jutka-számot. Rózsa azt mondta, hogy „jó, jó, de ez nem ennek a filmnek a stílusa”, úgyhogy vissza kellett állítania a kimuszterolt anyagot. Az összevissza kaszabolt anyagot újra megvágni marha nehéz. Meg lehetett volna újból rendelni a pozitívot a laborból, de az csomó pénz, amit nem biztos, hogy megengedhetett magának egy produkció. Emiatt aztán nem működött az önállóság.

Én mindig szerzői filmeket vágtam, természetesnek vettem, hogy a rendezővel dolgozom. Átbeszéltük a filmet, elmondtam a véleményemet, kell ennél több? Ha összerakok egy filmet, amit a rendező nem úgy képzelt el, az felesleges kör, mert úgyis át kell vágni arra, amit ő gondolt. Szécsényi Médi kérdezte tőlem egyszer, hogy én nem voltam önálló? Lehet, hogy ő önállóan rakta össze a Fábri-filmeket, de ott minden le volt rajzolva, mi hova kerüljön. Egy sorba rakott anyagról lenyesni a csapókat még nem filmvágás. A vágás a kész film összeállítása, és az mindig a rendező elképzelései alapján történik, aminek én egy technikai lebonyolítója vagyok.

Egy vágó tehetsége hol tud érvényesülni ebben a felállásban?

A véleményében. Az ízlésében. Akár már a kimuszterolásnál, ahol kiválogatjuk egy jelenet három-négy felvételéből a jól sikerülteket. Nem biztos, hogy a rendezőnek és a vágónak ugyanazok tetszenek. Ha hülyeséget beszéltem volna, a rendezők nem dolgoznak többet velem. Nota bene, ha kellett, tudtam önállóan is dolgozni. [Mészáros] Márta filmjét egyedül vágtam, mert ő nem szeret ezzel bíbelődni. Nála is le volt írva a sorrend, de hogy egy kistotált használok egy jelenetben vagy egy közelit, az rám volt bízva. Márta ráadásul szereti, ha hosszabbak a filmjei, ezért inkább hosszítottam.

Mennyire megbecsült munka a vágóké?

Az biztos, hogy a közönség nem tudja, mit csinálunk.

Ez zavar?

Nem. Az a lényeg, hogy tessen nekik a mozi. Nem értékelném túl a szerepünket. Egy vágón az múlik, hogy mennyire zajlik kellemesen a munka. Én villámkezű voltam, és megtanultam a rendezők ritmusát. A hátamon éreztem, Pista mikor akar elvágni egy snittet. A levegővételéből. De udvariasságból megvártam, amíg kimondja.

Látszott a Bizalom vagy akár a Mephisto muszterén, hogy különleges film születik?

Minden film különlegesnek készül. És öröm, ha az is lesz.

Szabó István 1983-ban (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)

A Bizalom Oscar-jelölése, majd a Mephisto díja mit jelentett a pályádon?

A kollégák mondják, hogy „Zsuzsi, mégiscsak te vágtad az Oscar-díjas filmet”, mire azt szoktam felelni álszerényen, hogy valószínűleg ezek a filmek akkor is Oscar-jelöltek és -díjasok lettek volna, ha nem én vágom őket. De én vágtam. Ebben nekem annyi a dicsőség, hogy a Pista ragaszkodott hozzám, tehát megfeleltem az igényeinek. Nehezményezhetném persze, hogy a Mephisto után mindenkit díjaztak: Pista Érdemes művész lett, Sutyi [Koltai Lajos] Kossuth-díjat kapott, Fék Gyuri Balázs Béla-díjat. Én is fel voltam terjesztve, de nem kaptam semmit. Se a Redl ezredes, se a Hanussen után. ’98-ban, Magyar Bálinttól kaptam Balázs Béla-díjat, amikor előtte hat évig nem is dolgoztam. Az a kolleganőm, aki mindig megfúrta, hogy megkapjam, mondta is, hogy nem érdemeltem meg. Ráhagytam, hogy igaza van. Nem magyaráztam el, hogy egy díjat az ember nem a legutóbbi filmjéért kap, hanem a munkásságáért.

Hogyan szereztél ellenségeket?

Féltékenységből. Jancsó felesége voltam, és olyan emberekkel dolgoztam, akik valakik. Ez okozhatott bosszúságot azoknak, akik egyébként szintén sikeresek voltak. De ez a csajszi se volt az ellenségem. Az osztálytársam volt, jóban voltunk.

Mészáros Márta sokáig úgy érezte, rendezőként is csak Jancsó feleségét látják benne, nem veszik komolyan. Neked voltak abból szakmai nehézségeid, hogy Jancsó felesége vagy?

Csak annyi, hogy emiatt nehezen jutott el hozzám egy rendező. A Romániából disszidált, Németországban élő Andrej Schwartz Kolozsváron forgatott egy filmet a szeméttelepen, amit az ott élő cigányközösség Dallasnak hívott. Abból éltek, hogy a szeméttelepre kiszórt cuccokból kiválogatták a fémet és vitték a MÉH-be. Nagyon szép anyag volt, de minden vágó lepattintotta, mert Andrej kellemetlen fazon. Végül Miklós Mari javasolt engem, mert tudok németül, de Andrej tartott tőlem, mert Jancsó felesége vagyok. Csodálkozott, hogy nem vagyok nagyságos asszony, hanem ugyanolyan ember, mint bárki más.

Aztán még egy filmet vágtam vele, amit egy lepratelepen forgatott a Duna-deltában. Annál már Andrejt is nehezebben viseltem, mert az anyag se volt annyira jó. Különleges képessége volt, hogy mindenki megnyílt neki, akivel szóba állt, de nem tudta, mit kezdjen az anyaggal. A vágásnál azt mondta, vegyek le onnan két kockát. Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam, menjen ki. Szabó is kétkockázott néha velem, de egy játékfilmnél fontos a ritmus, míg egy dokumentumfilmben, aminek az elején még azt se tudod, hogy megtartod-e az adott jelenetet, két kocka semmit se számít. Csak meg akarta mutatni, hogy hozzá tud szólni. Utána inkább önállóan dolgoztam. Hálás lehetek neki, mert ott tanultam meg AVID-on dolgozni.

Csákány Zsuzsa. Fotó: Czirják Pál.

Jancsó azt mondta, mindig a nők választották őt, és te voltál az első felesége, akivel kölcsönösen választottátok egymást. Ezt te is így élted meg?

Áh. Ő választott engem. Nekem voltak averzióim amiatt, hogy egyidős a szüleimmel. De iszonyú helyes pasi volt, nehéz lett volna ellenállni neki. Egyszer egy hajnalig tartó bulizás után becsöngettek hozzám reggel 5-kor Andorai Petivel és Grunwalsky Ferivel, én meg adtam nekik sört és főztem tojást, hogy magukhoz térjenek. Andorás hazament, Feri lefeküdt aludni, Jancsóval meg ott álltunk az ablak előtt, állati kínos csendben. Remekül tudott anekdotázni, de nem volt az a fecsegős típus, mi pedig nem ismertük annyira egymást. Kínosan feszengtünk, amíg Feri fel nem ébredt, de azért aranyos, kedves volt. Ez ’77 májusában volt. November végén jöttünk össze.

Miért hozzád csöngettek be?

Ferivel jóban voltunk. Tudta, hogy hozzám fel lehet jönni, mert egyedül lakom. Azt is neki köszönhetem, hogy én vághattam a Jancsó-filmeket. Hoztak egy rendeletet, miszerint nyugdíjasok csak egy filmet vághatnak egy évben, és Zoli bácsinak arra az évre már megvolt a filmje. Nem mintha Miklós nem tudta volna elintézni, hogy az ő filmjét is a Zoli bácsi vágja, de valamiért nem akarta. Feri javasolta, hogy vágja velem a Magyar rapszódiát és az Allegro Barbarót, annál is inkább, mert 11 snittet egymás után ragasztani nem nagy kaland.

Fiatalként könnyű volt beilleszkedned Jancsó szellemi körébe?

Ő fiatalabb volt mindenkinél. Az ő köre Gyula bácsiból, Gyurkó Laciból² és sok más vele hasonló korúból állt. A 80-as évektől pedig már az én korosztályom volt a társaság, Dávid óvodás- és osztálytársainak a szülei. Valamint velem egykorú orvosok, tanárok, de szellemükben öregebbek, mint Miklós. Ő hozzájuk képest egy laza figura volt.

Jancsót legendás barátság fűzte Hernádihoz.

Elválaszthatatlanok voltak. Még akkor is, amikor a rendszerváltás után a gondolkodásmódjuk már nem volt azonos, ami szerintem abból fakadt, hogy Gyulát és Miklóst mindig szét akarták választani. Miklós egy bűbájos ember volt, mindenki imádta, Gyula meg egy krakéler. Őt kevésbé szerették, Jancsó rossz szellemének tartották. A rendszerváltás után Aczél-boyoknak hívták őket, mert egy hatalmas tortát küldtek Aczél 60. születésnapjára, ami persze vicc volt. Bohóckodás, amit mindenki seggnyalásnak hitt.

Aczél György a VIT-utca rendezvénysorozaton 1978-ban, 61 évesen (Fotó: Fortepan / Urbán Tamás)

Jancsó azt mondta, ez egy utalás volt a Van, aki forrón szereti című Billy Wilder-filmre, amiben egy gépfegyveres gengszter ugrik ki az ajándéktortából és lelövi a maffiavezért. Rendezett is egy hasonló jelenetet a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten-ben.

Akkor tisztázzuk: Jancsó Miklósnak nem volt érdeke Aczél seggét nyalni. Aczélnak volt érdeke, hogy Jancsót maga mellett tudhassa, mert ezek a filmek a nyugat szemében az ő legitimálásukat, elismerésüket jelentették, mondván, ha készülhetnek ilyen filmek, akkor nincs diktatúra Magyarországon. Az Aczél-boykodás aztán odáig fajult, hogy bár Miklósnak megbocsájtottak, Gyulát elítélték. Még a közvetlen barátai, Konrád Gyuriék se bocsátottak meg neki. Később is történtek dolgok, amiktől Gyula megsértődött, nem vették fel például a Széchenyi Akadémiára. Nagyon hiú pasi volt. A gondolkodásmódja nem változott, de mérges volt, és dacból és dühből sodródott jobboldali körökbe.

A politikai eltávolodásuk a barátságukat is kikezdte?

Azt nem. De a Kapa-Pepe filmeket Miklós igazából már egyedül írta. Gyula ott volt és játszott bennük, de ennyi. Egyébként korábban is Miklós írta le a forgatókönyveket. Közös gondolkodás eredményeként álltak össze a filmek, de a forgatókönyvet, amit beadtak a filmgyárban, Miklós diktálta le a gépírónőnek. Miklósnak mindig szüksége volt rá, hogy Gyula ott legyen a közelben, és ha bármi van, azt meg tudják dumálni. A Kapa-Pepe filmeknél már annyira tudta, hogy nem volt szüksége senkire. Eleinte még próbálkozott azzal, hogy a Grunwalsky helyettesítse a Gyulát, de aztán rájött, hogy meg tudja oldani egyedül is. Akkora rutinja volt, hogy már nem lehetett zavarba hozni.

Hernádi Gyula Jancsó Miklóssal dolgozik 1979-ben (Fotó: Fortepan / Kende János)

A Kapa-Pepe filmekhez Grunwalsky is sok ötletet adott.

Hogyne. A helyszínek és a zenék Feri ötletei voltak. Hogy menjünk föl a Lánchíd tetejére, a Gellért-hegyen vagy a Hősök terén a szobrokra. Ő hozta Lovasit is, ő hallgatta a fiatal zenekarokat. Valamint a kamera is az ő kezében volt. A képet ő komponálta.

A mi generációnknak a Lámpás és a többi Kapa-Pepe film jelentette a belépőt Jancsó világába, de vannak, akik szerint ezek a filmek nem méltók Jancsóhoz.

Egyszer Miklóst vittem a TV2-be egy reggeli műsorba, és amíg szerepelt, a mellettem várakozó Magyar Bálint megkérdezte, vetítik-e Jancsó filmjeit. Persze, mondom, most is megy valamelyik Kapa-Pepe. Mire lesajnáló hangon közölte: „Nem ezekre gondoltam…” Pedig a mai Magyarországot ezekből a filmekből lehet a legjobban megismerni.

A Kapa-Pepe filmek önálló életet élnek a YouTube-on.

A Lánchíd. A jövőbe látás. A sírásók. Nemrég a Kék Duna keringőből is felkerült a netre egy részlet, Madaras Jósti és Sugár Ági kettősével. Mit mondjak, tudtuk, hogy egy Nostradamus veszett el benne. Azzal a történelmi tapasztalattal, amit 92 év alatt felhalmozott, átlátta a folyamatokat. Ez érdekelte világéletében: a hatalom mechanizmusai. Hányszor mondta és írta le a naplójában, hogy buta vagyok, mert nem volt akkora történelmi tapasztalatom? Nekem a rendszerváltás trauma volt. Úgy gondoltam, itt majd másfajta kapitalizmus lesz, mert csak úgy lehet rendszert váltani, ha megőrizzük azt, ami jól működött a szocializmusban. Nem őriztük meg, például bezárták a filmgyárat, minket pedig kirúgtak.

Jancsó is csalódott a rendszerváltásban?

Ő a 70-es években Olaszországban élt, látta, mi vár ránk. De csalódott volt, hogy ez lett belőle. Mi elhúztuk a csíkot a rendszerváltáskor, miután Miklóst meghívták a Harvardra tanítani. Annak ellenére sem akartunk hazajönni, hogy Miklós nem beszélt angolul, és nem érezte magát olyan komfortosan kint. Vonzó volt az a biztonság, amit egy amerikai egyetemi állás jelentett. Azt hittük, ha hazajövünk, éhen pusztulunk, mert alig készültek filmek. Ugyanakkor rettenetesen hiányzott az itthoni légkör, a barátok, a találkozások.

Szerettétek Amerikát? Pedig ott aztán van kapitalizmus.

Az még egy másfajta, élhető Amerika volt. Pláne külföldiként. A 2001-es terrortámadás után változott meg az ország. Nekünk jó életünk volt, Miklóst megfizették, a tanítással volt elfoglaltság, de agyon se dolgozta magát. Én összevágtam egy werkfilmet a Kék Duna keringőhöz, tanultam angolul, vittem a háztartást.

Csákány Zsuzsa és Jancsó Miklós. Fotó: Jancsó Nyika

Miért jöttetek vissza, ha ilyen jól megvoltatok?

Amerikában, aki három évig tanít egy egyetemen, azt véglegesíteni kell, nekik viszont két év is sok volt Miklósból, mert nem volt hajlandó osztályozni, mindenkinek ötöst adott. Azt mondta, nem fogja eldönteni, hogy a fiatalok tehetségesek-e vagy sem, és a filmrendezést különben sem lehet tanítani. Fiatal kollégának tartotta a diákokat, akikkel beszélgetett a szakmáról, ötleteket adott, véleményt mondott.

Filmre nem kérték fel kint?

A Kék Duna keringőt már egy amerikai producer finanszírozta³, amikor meghallotta, milyen olcsón tud Miklós filmet csinálni. Felvetődött az is, hogy forgasson a Szegénylegényekből westernfilmet indiánokkal, de az nem jött össze. Pedig még itthonról is hosszan levelezett ezügyben.

El tudod képzelni, hogy Jancsó Amerikában westernt forgatott volna?

Itthon forgatta volna. De miért ne? Csinált filmeket Olaszországban is, és Amerikában se Hollywoodba ment volna, hanem a függetlenekhez.

Jancsó minden gyerekét, köztük Dávidot is próbálta lebeszélni arról, hogy filmes legyen. Egyetértettél vele?

Én nem mondtam, hogy ne legyen filmes. Szerintem ez egy póz volt Miklósnál. Persze, jó lett volna, ha kicsit jövedelmezőbb és biztosabb szakmája lesz, de Miklós is mindig mondta, hogy a filmezés olyan, mint a méz: édes és ragadós. Aki komolyan gondolja, azt nem lehet eltántorítani tőle. Ha Miklós annyira ellenezte volna, akkor nem vitte volna Dávidot kézen fogva egy hosszú snittbe a Kék Duna keringőben, és nem engedte volna, hogy szinte mindegyik Kapa-Papa film forgatásán ott legyen mindenesként. Ettől még azt találta mondani, amikor Dávid vágószakra jelentkezett, hogy az nem szakma. Ne tudd meg, hogy felkaptam a vizet…

Az Oda az igazságot együtt vágtátok Dáviddal. Jó élmény volt?

Három nap alatt vágtuk meg. Dávid sokkal jobban ért a számítógéphez, mint én. Persze neki se volt több dolga vele, mint nekem az előzőekkel. És fontos volt számára a jövője miatt is.

Sejtettétek, hogy ez lesz az utolsó filmje?

Persze. Beteg volt már. Nekem ott az volt az elsődleges szerepem, hogy karban tartsam és le tudja forgatni a filmet. Macerás volt nagyon. Prosztatarákja volt.

Ezért készült családi vállalkozásban a film?

Ez véletlenül alakult így. Nyika fényképezte az Ede megevé az ebédemet is, mert kitalálták, hogy összeférhetetlenség, hogy Grunwalsky MMA-elnökként Jancsó-filmet fotografáljon. Pedig az Andor Tomi kuratóriumi tagként lehetett Bacsó operatőre, és Feri is dolgozhatott Szomjas Gyuri filmjében, csak Jancsóéban nem. Akkor Bozóki András volt a kulturális miniszter, és neki volt a flúgja, hogy a Kapa-Pepe filmek nem méltók Jancsóhoz.

Jancsó Miklós Samu unokájával

Az adott volt, hogy én vágom a filmet, és Dávid is mindig ott volt a forgatásokon. Miklós a lányának, Babusnak [Jancsó Katalin] megígérte, hogy miután Mártánál volt jelmeztervező, és remekül dolgozott, vele is csinál egy filmet. Dávid barátnőjét, [Levendel] Sárát, és az unokát, [Ladányi Jancsó] Jákobot nem azért választotta ki, mert családtagok, hanem mert jó fazonok. Ő mindig fazonokat keresett a filmjeibe. Aztán lehet, nem véletlenül volt ott a család az utolsó filmnél. Miklósban volt egy adag szentimentalizmusra való hajlam. Sírva tudott fakadni a Himnuszon is. Az öregkorra fogta, de szerintem ez nem igaz, mert Dávidon is látom, hogy meg tud hatódni.

Nehéz lehetett megélni, ahogy megöregszik melletted Jancsó.

Pedig majdnem nem éltem túl a Miklóst. 2011-ben mélyvénás trombózist kaptam, utána letettem a cigarettát, amit 40 évig szívtam, mint a gyárkémény. Ebből kifolyólag két hónap múlva olyan hátsó fali infarktusom lett, hogy ha nincs a trombózis, amire vérhígítót szedtem, valószínűleg feldobtam volna a talpam. Akkor már Miklós is beteg volt, sokat jártunk kórházba. Nyolcvanévesen diagnosztizálták. Mondták, hogy ezzel még el lehet élni jó darabig, mert idős korban a sejtszaporodás is lassabb.  86 éves volt, amikor a hormongyógyszernek megszűnt a hatása, és akkor már kemoterápiára se mehetett. Onnantól ez egy strapásabb történet volt, amiben egy kicsit én is felőrlődtem.

A rendszerváltástól 2011-ig írt naplót minden nap, és az volt az utolsó bejegyzése, hogy „Szegény kislány, feláldozta miattam az életét.” Ami persze túl van dramatizálva: Miklós szeretett nagy szavakat használni. Az infarktust nem az ő ápolása okozta, bár a stressz valóban a betegsége miatt volt, és azt nem tudtam mivel oldani a leszokás után. A jobb csípőm teljesen el volt kopva, alig vonszoltam magam, de nem volt lehetőség megoperáltatni magam, mert Miklós mellett kellett lennem. Tudta, hogy miatta nem megyek, és azt kérte, ezt még oldjuk meg. Elviselhetetlen volt, hogy húztam magam után a lábamat, és közben csak én vezettem autót, én intéztem mindent a tetőfedéstől a villanykapcsoló szereléséig.

A Mohácsi vész forgatásán

Ő elvből nem vezetett?

A technika állt olyan messze tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Lóghatott ki a kábel a falból, nem tudott vele mit kezdeni. De bevásárolni, főzni és mosogatni tudott.

2011 óta nem dolgoztál vágóként. Miért vonultál vissza 61 évesen?

Miklós betegsége miatt. Mártával még megvágtam két filmet, mert ő családtag, be lehetett engedni a hátsó szobába. Szabó is felkért Az ajtóra, de volt egy rossz tapasztalatom a Rinaldó alatt. Akkor volt az első kórházi kalandunk Miklóssal. Ő egyedül volt itthon, én meg vágtam, és hiába hívtam, nem vette fel. Egyszer se. Ettől olyan ideges lettem, hogy azt hittem, levakarom a falat. Végül kiderült, hogy nincs semmi baj, Miklós nem hallotta a mobilt, de rájöttem, nem tudnék úgy dolgozni, hogy közben azon kattogok, mi van vele.

És azóta? Nem hiányzik a vágás?

Már nincs kedvem beülni valakivel a vágóba és megváltani a világot. Az idősek már nem dolgoznak, a fiataloknak megmondani a tutit pedig nem az én világom. Dolgoztam már eleget. A férfiak nehezebben viselik a nyugdíjaslétet, mert nem tudnak mit kezdeni magukkal, de egy nő takarít, háztartást vezet, unokázik, besegít. Volt még egy jópofa feladat, megkértek, hogy vágjam össze az Egymásra nézve DVD-extráihoz készült beszélgetést, és akkor jöttem rá, hogy már nem érdekel a vágás. És hát nincs is munka. A gyerekeknek sincs.

Csákány Zsuzsa. Fotó: Czirják Pál

Jancsó filmjei mennyire állják ki az idő próbáját? Nézni fogják őket?

Már nem tudja a fiatal generáció, ki az a Jancsó Miklós. Még azok se, akik filmesnek készülnek. Ami annak is betudható, hogy ez a kurzus annyira nem szereti őt. Ahol elhangozhat, hogy Esterházy és Jancsó nem tartozik a magyar kultúrához, ott bármi előfordulhat. Miklós hosszú snittes filmjei lassúak a mai ízléshez képest, de úgy gondolom, értékként megmaradnak. Nem fogják nézni őket, de lehet, egyszer majd újra felfedezik. Ahogy te nem tudod, ki volt Mányai Lajos, miért várnánk el bárkitől, hogy ismerje Jancsót. A százéves évfordulón most még talán lesz egy kis felhajtás, bélyegek lettünk, aztán elfelejtik az embert.

Vannak azért nevek, amik fenn fognak maradni: Fábri, Szabó, Jancsó...

Filmes körökben igen. De az a fajta ismertség, ami életében körülvette, eltűnik. Aki nem látta egy filmjét se, az is tudta, ki a Jancsó Miklós. Annak idején a mozinak volt súlya, fontossága. Amikor hazajöttünk Amerikából, a belügyminisztérium őre azt mondta: „Isten hozta idehaza, művész úr!” Ma már más az emberek filmhez fűződő viszonya. Telefonon, mindegy milyen minőségben nézik, letöltögetik. Egy Szabó-vetítésen tüsszenteni sem lehetett. Ha náthás voltál, inkább megfulladtál, de nem rondítottál bele a filmélménybe.

Egyszer elmentünk Miklóssal a Rotterdami Filmfesztiválra, ott volt Antonioni is. Sajtótájékoztatót tartott, tömeg volt, megtapsolták. A végén bemondták, ne menjenek sehova, Jancsó Miklós sajtótájékoztatója következik. Fél óra múlva visszamentünk: tizenketten voltak ott, plusz az Antonioni. Iszonyúan sajnáltam Miklóst, hogy ez mennyire ciki. Ő soha nem beszélt erről, azt hittem, elfelejtette. Aztán egyszer, amikor a tanítványaival beszélgetett, azt mondta: „Mindig tudnod kell, ki vagy és honnan jöttél” – és elmesélte ezt a történetet.

Jancsó Miklós a postabélyegen. Fotó: Kende János, forrás: facebook

Ha egy képet őriznél meg Jancsóról, mi lenne az?

Engem máig körülvesz Miklós a mindennapokban, nem kell rá képekről emlékeznem. Sok emlék, érzés él bennem. Miközben a naplóját digitalizálom, gyakran mérgelődöm, miket bírt leírni. Főleg rólam. Amikor először olvastam a halála után, végigbőgtem az egészet. Ma pedig végigmérgelődöm. Látod, így változik az emlékezet. És ha bennem így változik, gondolj bele, akinek semmi érzelmi kötődése nincs hozzá, abban hogyan. (elmereng) Jófej volt igazából. Egy helyes pasi.

(Borítófotó: Czirják Pál)