Ez volt az első magyar film, melyet Independent Spirit Awardra jelöltek, és az utolsó, melyben Szabó István együtt dolgozott Klaus Maria Brandauerrel. „Ez volt az a film, amellyel mindent elmondhattam volna, de elszalasztottam a lehetőséget” – nyilatkozta később a rendező a Hanussenről, melyet pontosan 28 évvel ezelőtt, 1988. május 20-án mutattak be a Cannes-i Fesztiválon.
Hogy találta meg a következő filmje hősét és témáját a Redl ezredes után? Redl után egy újabb közép-európai karaktert akart bemutatni?
Artur Brauner, aki akkoriban az egyik legismertebb német producer volt, a Redl ezredes bemutatója után keresett meg a Hanussen filmtervével. Elolvastam a történetét, és úgy gondoltam, hogy Hanussen, az első világháború utáni zűrzavaros évek híres bűvésze és jövőlátó mágusa ambivalens, vonzó figura, akinek titka van. Sokáig nem tudtam, szeressem-e vagy sem. Aztán leültünk Klaus Maria Brandauerrel, majd Dobai Péter íróval is, és írtunk egy forgatókönyvet, aminek semmi köze sem volt Brauner eredeti filmtervéhez. De ő elfogadta a könyvünket.
A forgatókönyv, amit én olvastam, sokban különbözik a kész filmtől.
Ön nyilván nem a végleges forgatókönyvet olvasta. Ha megvan a forgatókönyv és kidolgoztuk a jeleneteket, forgatás közben mi nem szoktunk improvizálni – mások másképp dolgoznak, de én nem szoktam. Csak jeleneten belül, a színészekkel, azt is ritkán.
Például a berlini kávéházi jelenetben egy magyar énekesnő énekel arról, hogy „senki ne tudja, ne sejtse, hol járunk”. Ő nem volt benne a forgatókönyvben…
Igen, ő csodálatos idős hölgy volt. Akkoriban, az 1980-as években a budapesti Béke Szálló első emeleti kávéházában játszott. Gyönyörű volt és gyönyörűen zongorázta és énekelte esténként a hozzá és közönségéhez közel álló slágereket – például az említett Huszka Jenő-operettdallamot is. Ő nagyon illett abba a kávéházi jelenetbe. A film cselekményének idején, a két világháború között rengeteg magyar élt Berlinben. Sokan jöttek, főleg művészek az egykori Monarchia területéről, aztán mentek tovább Párizsba, Londonba, Amerikába. Akkor és ott sok kávéházban énekeltek magyar dalokat.
A jelenet a gazdasági és politikai válság mélypontján, 1932-ben játszódik. A Hanussen társaságában lévő budapesti Bettelheim doktor (Erland Josephson játssza), miután meghallja a magyar dalt, sóvárogva emlegeti a békét – amiben neki nem volt sok része.
„Milyen lehet békében élni” – mondja. Ez utalás Stefan Zweigre, A tegnap világára. Ez a film is a biztonságérzet elvesztéséről és a biztonságvágyról szól. A hiányról, ami űzi a szereplőket. Nem tudnak megváltozni, és nem tudnak segíteni magukon. Csak pótszereik vannak és szorongásaik.
Abban a forgatókönyven, amit én olvastam, van egy jelenet, ami az Astoria Szálló kávéházában játszódik. Hanussen itt, 1918 zavaros forradalmi napjaiban Korda Sándorral, a későbbi legendás Sir Alexander Kordával találkozik. A kész filmben nem szerepel ez a jelenet. Leforgatták?
Igen, de nem tartottuk meg.
Hanussen Kordával az akaratátvitelről és az emberi érintésről beszél. Miért tartotta fontosnak szerepeltetni Kordát Hanussen oldalán?
Korda abban az időben is fontos szereplő volt Budapesten, de később, miután emigrált, ő lett a brit filmgyártás egyik megteremtője.
„Ha megfelelően koncentrál, önben van erő, érvényesítse akaratát” – mondja a kávéházban Hanussen Kordának.
Éppúgy képes volt megérinteni a nézőket, mint Hanussen. Zseniális ember volt, nagy szervező és nagy filmproducer, életművész és művész. Mindketten egy olyan társadalomból származnak, ahol különböző nemzetiségű, vallású, ízlésű, vérmérsékletű népek éltek együtt. Hanussen konkrétan is határvidéki – a történet szerint kismartoni, azaz eisenstadti, Ausztria és Magyarország határáról való. Ausztria-Magyarországon, aki kiment a városa vagy a faluja piacára – akár Kismartonban, akár mondjuk Ricsén, a Paramount Picturest létrehozó Adolph Zukor szülőfalujában, vagy Túrkevén, Korda szülőhelyén –, sokféle nyelvvel, mentalitással találkozhatott. És vásárolni akart vagy eladni, tehát kommunikálnia kellett. Kellett a közös nyelv. Nem a konkrét közvetítő nyelvre, mondjuk a németre vagy a magyarra gondolok, hanem egy másfajta közös nyelvre – az érintés nyelvére, amivel a különböző származású, gondolkodású, érzelemvilágú emberek meg tudták szólítani egymást. Az érintésen a megértést és a megértetést értem. A piacot említettem az előbb, de például egy falusi tanító is hasonló kihívással szembesült, amikor egy osztályban együtt ültek a – például – szlovák, a zsidó, a román és a magyar gyerekek. Vagy egy vidéki körorvos is.
Túl ezen közös élmény a történelmi kataklizmák, háborúk, forradalmak átélése és közös tapasztalat az értékek megrendülése.
Feltétlenül.
Hanussen is képes arra, hogy megérintse az embereket.
Ebben állt a tehetsége. Hatni tudott az emberekre.
Nemcsak művészek és mágusok, hanem politikusok is rendelkeztek Közép-Európában a közönség – azaz a társadalom – különleges megérintésének képességével. A Hanussenben több utalás van arra, hogy mennyi a hasonlóság a főhős és Hitler között.
A tömeg megérintéséhez kell valamilyen személyes karizma. Különös energiacseréről van szó, energiáról, ami valakiből áramlik az emberek felé. A politikusnak is meg kell éreznie a tömeg energiáját. Hogy ezt a képességet ki, mikor és mire használja, természetesen erkölcsi kérdés is.
Hanussen azt mondja a filmben, hogy ő a kora embere – tíz évvel később vagy tíz évvel korábban talán nem lett volna hatása. Ugyanez igaz lehet Hitlerre is.
A 19. század második felében egy politikusnak írásban, újságcikkekkel kellett megszólítania az embereket. A 20. század első felében az volt a fontos, hogy a rádióban, anélkül, hogy látnák az arcát és a gesztusait, a hangjával hasson. Ma egy politikusnak a vágyott vezetőről alkotott multimediális képnek kell megfelelnie. De én a politikához nem értek, csak elmondom, mit gondolok erről. Lehet, hogy tévedek.
Hanussen többször említi a filmben, hogy Amerikába menne. Maradt, és elpusztította Hitler. Akik elmentek, talán szerencsésebbek voltak.
Többségük nem önként ment Amerikába. A vérükben volt a túlélésért való harc – egy soknemzetiségű, soknyelvű világban. A vérükben volt a Monarchia tapasztalata, az, hogyan kell, akár egy emberi történettel, megértetni magukat. A közép-európai származású művészek az emberi érintés, a „human touch” titkát vitték magukkal Hollywoodba – és Korda is Londonba. Mélyen emberi és mélyen átélt történeteket vittek magukkal, amiket egy kínai éppúgy megért, mint egy afrikai vagy egy argentin. Például Kertész Mihály, Otto Preminger, Fred Zinnemann, Pressburger Imre ilyen tehetség volt. Vagy akár a szülei tapasztalatát is ismerő George Cukor, bár ő már New Yorkban született.
Találkozott vele?
Igen. Kitűnően tudott magyarul. A nagyanyja magyarul beszélt vele. Ő mutatott be később Billy Wildernek egy ebéden. „I was Billy Wilder”, mondta a bemutatkozáskor. Fantasztikus humora volt, ami utat engedett az öniróniának is. Meghívott másnapra egy kávéházba, hosszan beszélgettünk. Lenyűgözött, hogy Wilder, a human touch egyik legnagyobb mestere, Hollywood egyik legnagyobb alakja, a Sunset Boulevard, a Van, aki forrón szereti, A legénylakás, az Irma, te édes és más filmek rendezője, egy másodpercig sem vette komolyan önmagát. Amit képviselt, azt nagyon komolyan vette, de saját magát nem. Ezt kéne mindannyiunknak megtanulni.
Mi a human touch? Hogy működik ez egy filmben?
A játékfilmben a legfontosabb, hogy a közönség a történetet és a karaktereket – a főhőst és vele szemben állókat – követni tudja. A történetet a vásznon megjelenő arc közvetíti. Az arc energiája és ereje. Akkor jön létre az érintés, ha az arccal a néző egy-egy pillanatra azonosulni tud. Energia áramlik felé, és úgy érzi, köze van ahhoz az archoz. Ha erre négyszer-ötször képes vagyok egy filmben, nyertem. Az arc változásakor, ezekben az egyedi, különleges pillanatokban születik meg filmen az emberi érintés. A néző néhány másodpercig úgy érzi, róla szól a film. Dühös is lehet, örülhet is, de érzi, hogy köze van az archoz és a történethez. Talán ennyi az egész.
