…és Fábriról, Bódyról, Latinovitsról, Őzéről, Kendéről, Madarasról, Oroszlánról, filmszínészetről. Meg arról, hogy ha nem vigyázunk, kimaradunk a saját filmtörténetünkből.

Cserhalmi György a 70-es évektől a rendszerváltásig volt emblematikus színésze Jancsónak: ő játszotta a megváltóként várt forradalmárt a Szerelmem, Elektrában, a Bajcsy-Zsilinszky Endréről mintázott Zsadányi Istvánt a Magyar rapszódiában és az Allegro Barbaróban, a hatalom török háttérmunkását A zsarnok szívében, de szerepelt a rendszerváltó trilógiában és Jancsó utolsó filmjében, az Oda az igazságban is. A Filmtettnek mesélt a Jancsó-forgatások szabad légköréről, a rendezővel vívott magánháborúkról, Jancsó nem emberi képességeiről. De szóba kerültek színészi pályájának más fontos alakjai is: Bódy, a filmújító barát, Fábri, a japán tornatanár, Latinovits, a színházi apuka és Őze Lajos, a kisember.

Cserhalmi György és Jancsó Miklós az Oda az igazság forgatásán. (Fotó: Gordon Eszter)

Mit jelentett Jancsó-színésznek lenni annak idején? Presztízst? Kihívást? Valamifajta kritikus gondolkodásmódot?

Nem törtük ilyesmin a fejünket. Volt egy mester, akit a rendszer szemében mindenféle gyanús elemek vettek körül, és ő odacsábított minket. Egyszerűen jó volt vele lenni. Mindenhol máshol szar volt.

Mit lehetett tanulni Jancsótól, a mestertől?

Történelmet. Népdalokat. Jogot. És mindennek valami olyan bonyolult összefüggését, amit más nem tudott elmondani. Ő pedig még fel is tudta venni 35 mm-re, ami elképesztő tudomány. Jancsónál elsőként azt tanultuk meg, hogy mi a szabadság. Vagy minek kéne lennie. A temetési beszédében azt mondtam, hogy a filmek után visszabuktunk a hatvanas égők alá a társ- és albérletekbe. Megszokhatatlan volt a kontraszt. Egy Jancsó-film után nehéz volt bármibe is kezdeni, mert hirtelen szembetűnővé váltak az ellentmondások.

Azt szokta mondani, abban a rendszerben a kocsmákban volt szabadság.

Demokrácia ott volt. Egy kocsmában mindenki egyenlő mindenkivel. Jancsónál ugyanezzel szembesültünk. Végighallgatott minket, gondolkodó emberekként kezelt. Az Allegro Barbarót forgattuk, valami toborzásra készültünk, és odaszólt: „Írd meg, ezt Hernádi elfelejtette.” „Mennyi időm van, mester?” „Egy órád.” Az öltözőbuszban megírtam, és még aznap felvettük. Ez volt a kőbányajelenet a katonákkal. Jó lett. Olyan, mintha Hernádi írta volna.

Cserhalmi György, Jancsó Miklós és Udo Kier az Allegro Barbaro forgatásán. (Fotó: nol.hu)

Kaszkadőrként került a Jancsó-filmekbe.

Pintér Tamás Oroszlán tanított a főiskolán. Volt valamiféle affinitásom a sporthoz, nem szartam össze magam, ha futni, lovagolni, lőni, vívni kellett. Egyszer nyertem valamilyen versenyt, és Oroszlán a következő órán elkiáltotta magát: „Hol a bajnok?”. Csönd. Nem tudtuk, kire gondol. „Ki az, aki itt vív?” Mondom, én. „Vívjunk egy asszót!” „Hány tus előnyt adjak, tanár úr?” „Na, menjen a francba.” Hát, nagyon megvertem. Utána összehaverkodtunk, összetegeződtünk, és bevett a kaszkadőrcsapatába.

Oroszlán mondta, hogy a Cserhalmi nem tud lovagolni, de ha beindítják a kamerát, kitűnően lovagol. Hogy is van ez?

Ezt a Bereményinek mondta. Zuhogott az eső és a macskakövön kellett lovagolni. Géza kérdezte, „nem fog leesni?”. „Amíg forog a kamera, nem.” Ez így is van. Én karakterben tudok lovagolni. Ha betyár kell, akkor betyár, ha huszár, akkor huszár, ha Wesselényi, akkor Wesselényi.

Híres volt arról, hogy nem engedte, hogy a kaszkadőrök csinálják maga helyett a kunsztokat.

Ez így nem igaz. Mindig engedtem nekik, különben nem kaptak volna gázsit. És miután megcsinálták, mondtam, hogy szeretném én is megpróbálni. Az mindig jobb, ahogy én csinálom. Nem mintha többet tudnék a kaszkadőrszakmáról. A színészetről tudok többet. Ha odakenem magam egy lóval, pontosan tudom, milyen pofát vágok, mert velem történik meg. Ha kaszkadőr csinálja a bukást egy amerikai filmben, látom, hogy hanta az egész.

Soha nem sérült meg?

Ilyenkor soha. Ha Oroszlán azt mondta valamire, „Tyutyu, ezt nem tudod megcsinálni”, akkor nem csináltam. Amire azt mondta, mehet, azt kigyakoroltuk milliméteres pontossággal. A Kísértet Lublón-ra különösen büszke vagyok. Egy négyzetméternyi területre kellett vágtató lóról leesni hátraszaltó után. Ha máshová esem, Somló Tamás kamerája nem látja. Nekem háromszor egymás után sikerült. Ez nem lehet véletlen.

Ha nem is sérült meg, a testet lestrapálja a sok esés. Nem bánja utólag?

Nem. Bánjam meg az életemet? Itt vagyok 73 évesen. Ölni nem öltem, se tettel, se szavakkal, bár szavakkal lett volna kedvem. Az, hogy fáj… hát fáj. Másnak is fáj.

Ott tartottunk, hogy kaszkadőrként kezdte Jancsónál. Égi bárány, Még kér a nép… Ekkor már Magyar Dezső és Bódy Gábor (Agitátorok), valamint Zolnay Pál (Arc) felfedezte a magyar filmnek, de az első nagy filmszerepét (Oresztészt) Jancsó osztotta önre a Szerelmem, Elektrában.

Az úgy volt, hogy a Kende, a Jancsó meg a Hernádi tanácskoztak egy kocsmában a Thököly és a Lumumba (ma Róna) utca sarkán, mert kiderült, hogy a Kozák Andrist nem adja ki Kazimir [Károly – szerk.] nyárra a Körszínházból. Arra tévedt Bódy, beült valami inni, és azt mondta, hát ott a Cserhalmi, aztán lelépett. Ennyi volt.

Mélyvíz volt?

Fenéket. Akkor már ismertem Jancsót és összebarátkoztunk a Kendével. Ő megmondta, hogy „az a lámpa a tied, annál a jelnél meg ne sokat ugrálj, mert kiesel a képből”. Tanítgatott. De én soha nem féltem a kamera előtt, nincs kameralázam. Valaki azt mondta, kamerával születtem.

Jancsó Miklós 1979-ben, Kende János fényképén. (Fotó: Fortepan / Kende János)

Jancsónál a forgatás közben is alakult a film, a forgatókönyv sokszor csak kiindulópont volt. Színészként ez a spontaneitás inspirálta vagy frusztrálta?

Inspirál, frusztrál… ezek mai fogalmak. Azt mondják, rettenetesen inspirálta a szerep, ezért megszülte. Hagyjuk a szülést a nőkre! Az egy sokkal komolyabb dolog annál, mint hogy köze legyen a művészethez. Nem arról szólt az életünk, hogy egymást inspiráljuk. Ha filmet akart csinálni az öreg, azt mondta, ezek az emberek kellenek nekem. Lehet, hogy mi inspiráltuk őt, de mással is ugyanilyen jól meg tudta volna csinálni ezeket a filmeket. Ezek a filmek másról szóltak.

Jancsó nem volt a lélektani ábrázolás híve.

Nála az volt a lényeg, hogy az ember önmaga legyen és valamiféle jelentéssel bírjon. A fenét akartunk mi művészetet csinálni. Egyszerűen szerettünk vele lenni. Voltak olyan tulajdonságai, amik nem emberiek.

Például?

Például át tudta alakítani a helyet a puszta jelenlétével. Odamentünk egy közömbös helyre, és attól, hogy ott voltunk, megtelt élettel. Mostanában elég sokszor elmegyek a Kornyi-tó mellett, ami legendás helyszíne volt Jancsónak a Balaton-felvidéken, és mindig könnybe lábad a szemem. Hogy ő soha többé nem lesz már ott. Látom magam előtt az ötszáz statisztát, s mellettük Jancsót. Korszakos ember volt, aki ritkán jelenik meg a filmtörténetben. És hűséges. Nem felejtett el minket, mindig visszahívott.

Volt egy értelmiségi, baráti kör Jancsó körül.

Valami furcsa összetartozás volt köztünk, de ezt nem kellett kimondani. Dél-amerikai költőktől a főiskolásokig mindenki megfordult a forgatásain. De miután vége lett a filmeknek, én például soha nem mentem hozzá beszélgetni. Nagy baráti köre volt, de azt gondoltam, mi a fenének zavarjam én otthon. Meg nem is hiányzott. Ha kimaradtam volna a következő moziból, az hiányzott, az fájt volna. Volt ilyenre is példa, azért mondom.

Mondja csak.

A rendszerváltás körül akartunk csinálni egy filmet. Még élt az olasz színész, nem a Mastroianni, hogy is hívták? Vittorio Gassman. Vele akarta forgatni Jancsó, de évekig nem állt össze. Aztán egyszer bejött hozzám a Kende Kékkúton. „Megölöm az öreget.” Csúnyábbat mondott. „Vételezni akartam kamerát a filmgyárból, és mondták, Jancsi, nem te vagy az operatőr. Hanem a Grunwalsky.” És zokogott. Ó, gondoltam, hát akkor én is ki vagyok rúgva! Egymásra találtunk ebben a szituációban.

Ez volt a Nekem lámpást adott a kezembe az Úr Pesten. Eredetileg koprodukcióként akarták leforgatni, de nem jött össze, és Grunwalsky hatására belevágtak más történettel, magyar színészekkel. Ezekből lettek a Kapa-Pepe-filmek.

Igen. Aztán Jancsó nagyon megharagudott rám, mert összefutottunk, és azt mondtam neki, hogy „igen-igen, nagyon jók ezek a megélhetési videók”.

Cserhalmi György. (Fotó: Czirják Pál)

Azt is mondta a Jancsó-forgatásokról, hogy „az egy szabad egyetem volt. Ott jó volt diáknak lenni, és baromi rossz lett volna megbukni”. Intőt azért kapott valamiért?

Néhányszor összevesztünk, de estére mindig kidühöngtük magunkat. Az egyik jelenetben azt mondta, „dobd magad mögé a poharat”. „Tegnap is oda dobtam.” „Ne baszakodj, Cserhalmi, dobd magad mögé a poharat.” „Nem dobom. Csináljunk valami mást.” Nem vettük fel, mert az istennek se dobtam oda. Ezek a háborúk hozzátartoztak a közös munkához. Más forgatásokon ezért hihetetlen retorzió lett volna, végül is elcsúszott egy nap. Ő meg meghúzta a vállát, és azt mondta, jó, akkor találjunk ki valami mást.

Miért makacsolta meg ennyire magát, ha ez ekkora problémát okozott a forgatáson?

Mert néha én is bal lábbal keltem fel. Voltak napok, amikről érezni lehetett, hogy nem lesz belőlük semmi. Nála se moccant be mindig, ami amúgy működött. Vannak napok, amikor matt van. Másnap aztán váratlanul egy egészen más szakasz kezdődik. Ezeket össze kell valahogy csiszolni. Nem szabad túl nagy balhét csinálni belőle. Amúgy is jót tett nekünk egy kis veszekedés.

Előhozta a kreativitást?

Azt se tudtuk, mi az. Hanem ettől az ember megtanulta magát. Abból, ami nem működött.

Balhézni Madaras Józseffel tudott igazán. A Jancsó-filmekben ő volt az ellenlábasa. A Szörnyek évadjában filozófiai síkon párbajoztak, A zsarnok szívében megvívtak, a Magyar rapszódia végén elverték egymást.

Volt rosszabb is, de az nem került be a filmbe. Jósti elkötelezett híve volt a rendszernek, onnan is voltak a barátai, mindenféle funkcionáriusok. Én meg nem ebben a világban gondolkodtam. Volt közöttünk egy fura vita, ami nem szavakban zajlott, és ezt a véleménykülönbséget baromi jól lehetett alkalmazni a filmekben. Ha Józsi valami hülyeséget mondott, nagyon pofán vágtam. Főleg jelenet közben. De ő is rugdosott engem tökön. Ment a balhé, de még tűrhető határokon belül. Mit mondjak, sokat röhögtek rajtunk.

Madaras József, Cserhalmi György és Nyakó Júlia a Szörnyek évadjában, 1987-ben. (Fotó: filmarchiv.hu / Demeter Miklós)

Van kedvenc Jancsó-filmje?

Kedvenc filmem van, de az nem Jancsó. Bódy. Az Amerikai anzix. A sznobériám része, hogy részt vehettem valamiben, ami kicsit átalakította a film formanyelvét. Nagyon sokan szidtak minket, ezért is volt jó benne lenni. Rúgták, vágták azt a filmet, Bódynak diplomát se akartak adni rá, aztán meghívták a Mannheimi Filmfesztiválra, és rácsodálkoztak, hogy tényleg, ez egy mozi? Hogy lehet, hogy mi ezt nem vettük észre?

Jó kis elégtétel lehetett.

Az volt. De nekünk természetes volt, hogy ezt így kell csinálni. Nekünk. Gábornak ugyanis megvolt az az erénye, hogy leült velünk és átdumáltunk mindent ától cettig. Mindenkiből kiszedte, mit gondol, hátha mond egy olyan mondatot, amit hozzá tud rakni a nagy egészhez. Bódy azt is tudta, hogyan lehet a szegénységből erényt csinálni. Az a film a Balázs Béla Stúdió szűk keretéből forgott, és nem volt már pénzünk lámpákra, úgyhogy hívta a haverokat, akik 20–30 személyautóval jöttek és világítottak. Ezek az emberek örökre hívei lettek, nemcsak Bódynak, hanem a filmezésnek. A Kutya éji dalában is megcsináltuk ezt. Ott már jobb volt a technikai felszerelés, de Bódy azt mondta, „gyertek, gyerekek, az a biztos”. Ezek nagy dolgok voltak akkor, és ma is azok.

Cserhalmi György 1975-ben, az Amerikai anzixban. (Fotó: filmarchiv.hu / Jávor István)

Hogyan látja ma a régi alakításait? Pár éve azt mondta, rájött, hogy hülyén játszik, s talán másképp kellene. Érdekelne: hogyan hülyén és hogyan másképp?

Ez nagyon személyes ügy, de ha már szóba hozta, elmondom. Erzsivel [Cserhalmi Erzsébet, 1949–2016. – szerk.] végigbeszélgettünk egy évet. Az volt, ami volt. Rákos volt, meghalt. Ott minden megtörtént kettőnk között, dráma, vígjáték, de ebben a csendes tónusban, ahogy mi most beszélgetünk. Arra gondoltam, hogy így kéne valamit két órában végigvinni. De azt is gondolom, hogy ez visszaélés lenne az ő emlékével. És erre mondtam, hogy minek az a sok handabanda, minek odavágni, verni az asztalt, hőbörögni, kardot rántani, gesztikulálni, ha így is meg lehet csinálni valamit. Ráadásul valós tragédiával, nem valami íróasztalnak írogatott hülyeséggel. Egyfelől szörnyű érzés, másfelől meg vagyok ajándékozva ezáltal. Még akkor is, ha örökre bennem marad – szeméremből vagy lehetőség hiányában.

Meg tudta ezt már mutatni valahol?

Nem.

Azért én kíváncsi vagyok, hogyan viszonyul a régi alakításaihoz. Ha kapcsolgatja a tévét, és meglátja egy filmjét, mire gondol?

Elkapcsolok. Idén 120 éves a magyar film, emiatt sokszor vetítenek itt-ott, és bár jó emlékeim vannak a filmekről, nincs kedvem nézni őket.

Nem szereti magát nézni?

Nincs ilyen oka. Inkább az van, hogy ezeken már túl vagyok. Most nézzem, hogy jé, itt még tudtam járni, itt még tudtam lovagolni, ott meg motorral bukni? Minek ezen könnyes szemmel merengeni?

Az eszébe jut, hogy jó lett volna akkor másképp játszani, nem hőbörögni, nem verni az asztalt?

Biztos jó lett volna, de akkor nem az lettem volna, aki vagyok. Engem így zabáltak meg és így hánytak ki. Nincsenek borongásaim azzal kapcsolatban, hogy mit hogyan kéne. Ha így jött ki, akkor így jött ki, kész.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó filmszínész legyen?

Nem tudom. Taníthattam volna, hogyan kell filmen játszani, de szerintem jobb, ha ezt egy rendező tanítja, aki tud instrukciót adni, vagy egy operatőr, aki elmondja, hányas optika előtt mit kell csinálni. Az rengeteget segít. Amit én tudnék erről tanítani, az ugyanaz, amit Tarr Béla mond a diákjainak: „Legyetek szabadok!” Különben ez a legnehezebb elvárás mindenkivel szemben. Nem csak a társadalom meg a törvények kötnek minket, hanem önmagunk is. Az ember a saját maga rabja elsősorban. Nem tud szabad lenni a hülye kötődéseivel, a borzalmas előítéleteivel. Ezek közül egy is elég, hogy valaki végérvényesen elhülyüljön. Most magamról is beszélek természetesen.

A főiskolán elsősorban a színpadra készítették fel a színészeket. A filmes játékmódba bele kellett tanulniuk?

Erre nem figyeltem, halál komolyan mondom. Hol a kamera, mekkora a kép? Oké, akkor így viselkedem. Ha totál, akkor úgy. Ez ösztönös. Ma már milliméterre pontosan meg tudom mondani, hol a kép határa. Az ember ezt megtanulja és ezt élvezi. Nem a szerepeket, hanem a technikai őrületeket.

Amikor színre lépett, a „leszögelt lábú színészet” ellen lázadt.

Ez a 70-es évek. ’74–’75. Egy tévéadásban kérdezgettek mindenféléről és kiszaladt a számon ez a mondat. Azért szaladt ki, mert akkoriban kerültem fel vidékről Pestre. Vidéken az ember melegítőgatyában, tornacipőben, trikóban próbált, és azt gondolta, a színpad minimum három dimenzió. Én meg azt tapasztaltam a Nemzetiben, hogy öltönyben, nyakkendőben, fehér nejloningben, utcai bőrcipőben próbálnak, és azt mondja az aktuális rendező, hogy „Ferikém, Tomikám, Pistám, prömierre hozzad.” „Mit?” „Hát a figurát.” És akkor mondtam, hogy igen, ezek a lefúrt lábú színészek. Amitől ők nagyon megutáltak. De volt egy jó hozama is: nagyon sok fiatal felfigyelt erre a mondatra. Hirtelen sokan lettünk, és lehetett látni, hogy jön az új, és kiszorít minden rosszat a régiből. A tradícióból mindig az érvényes marad meg, és folyamatosan megyünk valami felé. Egyre áramvonalasabbak a színészek Magyarországon és a világban is, és ez nagyon tetszik.

A leszúrt lábú színészek elleni lázadásban benne volt a kaszkadőrmúlt?

Persze. Meg a mozgásigény. Rettenetes volt nézni, ahogy előresétál a színpadon egy egyébként fantasztikus képességekkel megáldott ember, és elkezd könnyes szemmel a nézőkhöz beszélni, miközben én ott állok mellette. Oda beszél, de hozzám. Én meg döbbentem néztem, hogy ez mi. És akkor elkezdtem szaltókat ugrálni. Odajött a szünetben a kollégám, és kérdőre vont, mi volt ez. Mondtam, ahányszor a nézőkhöz beszél, annyiszor fogok szaltózni. Az se tartozik a darabhoz, meg ez se, és a néző fogja megszívni, ha nem azt játsszuk, amit bepróbáltunk. Soha többé nem ment előre a közönséghez.

Sokáig nem volt magyar film (egy időben cseh sem) Cserhalmi nélkül. Annak, hogy ikonikus filmszínész lett, nem az volt az egyik oka, hogy ez a fajta színészi játék jól tudott érvényesülni filmen? Például Jancsó tánckoreográfiákra épülő, folyamatos mozgásban lévő kamerája előtt?

Ez is belejátszott. De számomra más volt az érdekes. Vidékről jöttem, és erre elkezdtek parasztszerepekkel agyonnyomni. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy legyek művész. Játszottam egy festőt, és onnantól művészszerepeket adtak. Valahogy úgy működik ez a szakma, hogy mindig be akarnak skatulyázni. És amikor az ember erre rájön, akkor elkezd sportot űzni ebből, és rájátszik a marhaságra. Jóóóvan, akkor ilyen parasztcsávó leszek, és röhögtem, hogy ezek mennyire elégedettek magukkal. Aztán már ők is röhögtek.

Filmen is beskatulyázták?

Nem. Tízen nem játszanak annyiféle szerepet filmen, mint amennyit én játszottam. Nem csak azért, mert sok filmet forgattam, hanem mert hozzátartozott az ún. szakmai élethez, hogy az ember nem csak ezt, hanem azt, meg azt, meg amazt is tudja. Végül is az a nevem, hogy színész.

Jelenetfotó Az ötödik Pecsét című filmből – előtérben Latinovits Zoltán, háttérben Cserhalmi György. (Forrás: Wikipédia)

Már nagy neve volt, amikor Az ötödik pecsétben eljátszott egy néma mellékszerepet. Krisztus-pózban kifeszített, félholt foglyot alakít a fasiszta tisztet jéghideg fölénnyel játszó Latinovits Zoltán mellett. Miért nem egy statisztát hívott rá Fábri?

Mert a Zoli ragaszkodott hozzá, hogy a Cserhalmi legyen.

Miért?

Nem beszéltük meg. Annyit mondott a Fábrinak, hogy jó lenne, ha a Cserhalmi lógna ott.

A forgatásról milyen emlékei vannak?

Zoli mindenkit jól felbosszantott, ahogy szokott. Ott volt vele Bagó, a pulija, és azt akarta, hogy legyen benne a jelenetben. Fábri kézzel-lábbal tiltakozott, hogy a kutya elviszi a figyelmet, különben is odakakál, odapisil, kiszalad. És amikor marhára állt már a bál, azt mondta Fábri, „persze hogy kint marad a kutya, hülyeség az egész”. Majd megkérdezte: „Miért csináltad, Zolikám?” „Hogy helyzetbe hozzam magam.” És utána tökéletesen megcsinálta a jelenetet.

Japán tornatanár – így becézték Fábrit a precizitása miatt. Ön is tapasztalta ezt a pontosságot?

Igen. De azt is, hogy páratlan ember, páratlan művész volt. A 141 perc a befejezetlen mondatból forgatásán volt egy kocsmajelenet, a statiszták olajos, koszos, lepukkant gyári munkásoknak voltak beöltöztetve. Reggel 7-kor megjön Fábri, közli, hol lesz a kamera, vegyük fel. Egy bácsi jelentkezik. „Van valami problémája, uram?” „Igen, nagyon nagy problémám van. Fábri úr, én szervezett munkás voltam. Csepelen énekeltem az Acélhang Kórusban. Ha én így bementem volna a kocsmába, a saját barátaim hajítanak ki.” „Miért, hogy ment be?” „Öltönyben, nyakkendőben.” „Átöltözni!” – mondta Fábri. És megcsinálták öltönyben, nyakkendőben.

Jelenetfotó Az ötödik Pecsét című filmből – előtérben Latinovits Zoltán, háttérben Cserhalmi György. (Forrás: filmarchiv.hu / Domonkos Sándor)

Latinovitsot a barátjának mondhatta. Őzét pedig a mesterének?

Mindnyájunknak az volt, nem csak nekem. De nem is mesternek mondanám, hanem baromira szerettük, amit csinál. Lajos volt a kisember. A hősökről tudtuk, hogy elpusztulnak. A hősnek lejár a korszaka, a szavatossága, és mehet a levesbe – és ez még a jobbik eset. A kisember örök. Kabos Gyulát is azért imádom, mert ott volt benne az elpusztíthatatlan kisember.

Miben rejlett Őze zsenialitása?

Nézze meg a filmjeit. Miért kéne ezt megfejteni? Ez benne a gyönyörű. Hogy ő olyan volt. Dehogy akarom én megfejteni. Még a végén rájönnék valamire.

Őze magányos ember volt. Azt mondta, a gyerekkori dadogása miatt, ami hiába múlt el, a zárkózottság megmaradt. Ön mennyire tudott közel kerülni hozzá?

Barátok voltunk. Megengedte, hogy leüljek az asztalához, mert én is szerettem kocsmába járni, és szeretnék még most is, ha ihatnék. Bemutatkoztam, és ezzel azonnal benne voltam egy szűk körben. Hihetetlenül gazdag életút az övé. Elmesélte, hogyan nőtt fel, hogyan nyírta a birkákat. Nem tudom, tudja-e, hogy remekül kötött és hímezett. És persze volt egy magánfilozófiája, amit el kellett viselni. Az is nagyon jó volt, mert legalább olyat hallott az ember, ami nem volt közhely. Minden egyes filmkockán megjelenik ez a magánfilozófia, amire megint nincs semmiféle válasza az embernek, mert nem tudok belőle idézni. Illetve hát persze hogy tudnék. De ahhoz az életét kellene elmondani, a gyerekkorát, a dadogást, a kiemelkedést, a miskolci éveket, és az egész őrületet. Olyan pasas volt, akivel jó volt együtt lenni. Veszélyes volt. Na nem úgy. Hanem mert mellette besorolódott az ember az alkoholisták közé.

Ha Lajos tompa szögben jött be a színházba, mindegyik rendező összeszaladt. Gyűltek be a színpadra meglesni, mekkora lesz a balhé. Téli rege előadás volt, ő az Időt játszotta. Egy monológ az egész, csodálatos monológ, és ahogy mondta, hát ott álltunk Benedek Micuval a jelenetben, és bőgtünk, pedig megátalkodott cinikusok voltunk. Betogyogott bakancsával az Idő, a fényében elmondta a monológot, aztán kitotyogott. Mindenki lefagyva állt ott, hogy szegény Lajos, bejött, és nem volt rajta a bakancs, hosszú madzagon lógott a nyakában. Letette a színpadon, előreballagott a fénybe, elmondta gyönyörűen a monológot, ment ki, gondoltuk, na, a bakancs bent fog maradni, mire egy kis spéttel észrevette, és mint egy zen buddhista, odaugrott érte helyből, és kiballagott. Összevissza törtük magunkat, annyiszor próbáltuk utána csinálni. Neki se sikerült volna többször, csak akkor. Attól, hogy beáramlott az előítélet, hogy na, mit fog csinálni, már megint ivott, fölszívta magát. Akkora kegyelem volt rajta, hogy bármit meg tudott volna csinálni.

Őze Lajos (előtérben) a Magyar Rádió stúdiójában, 1973-ban. (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)

Latinovitsnak sem akarta megfejteni a titkát?

Nekem ő a színpadi apukám volt. Egyszerűbb eset volt, mint a Lajos. Nyitottabb, szeretett magáról beszélni, szeretett hőbörögni, szeretett okosakat mondani. Megírt egy könyvet, Lajost erre nem lehetett volna rávenni. Rengeteg barátja volt, Lajosnak kevés. Van az a híres történet, amikor mindketten elmondtak egy Ady-verset, és utána a Zoli elővett egy forintot a zsebéből, és odaadta Lajosnak. És amikor Zoli meghalt, Lajos azt mondta: „Én nem voltam a barátja, de kaptam tőle egy forintot.” A nyakában hordta, amíg élt. Ők ketten mindig együtt vannak előttem, mert nem szeretném, ha bármelyikükről is megfeledkeznénk. Persze, Darvast is életben kell tartani, meg Gábor Miklóst is, zseniálisak. De hogyan?

Ez a kérdés. Ki néz ma még például Jancsó-filmeket? Mi lesz ezekkel a filmekkel 10–20–30 év múlva?

Akkor megint lesznek, csak ezt a 10–20–30 évet kell kibírni. Nekem persze fel kell vállalnom ennek a mondatnak az áthallását, és fel is vállalom. Remélem, nem tart addig, de az, hogy a közszolgálatinak hazudott televízió a magyar film 120 éves évfordulója kapcsán egyetlen Jancsót sem ad le, az valamiről árulkodik. Ugyanakkor ezek a tahók tudhatnák, hogy Londonban egy hét Jancsóról fog szólni, és a világ legjobb rendezői fognak arról beszélni, hogy mit tanultak tőle. Csak mi vagyunk ilyen hülyék. Inkább költői kérdésként teszem fel: csak mi vagyunk ilyen hülyék? Az ember ilyenkor tényleg begurul, minek ennyire szolgalelkűnek lenni. Kéne egy kis tartás abba a televízióba, hogy gondoljanak ők is valamit a világról. „Egy este megkockáztatunk egy Jancsót, mert lehet, hogy lesz egy kis dádá, de valahogy megússzuk.”

Azon kívül, hogy kivárja az ember azt a 10–20 évet, mit lehet tenni, hogy megőrizze azt, amit értékesnek gondol?

Meg fogja őrizni a világ helyettünk. Kimaradunk a saját filmtörténetünkből. Legalábbis néhány szereplőt tekintve. És ezek nem akármilyen szereplők.

Elkeserítő gondolat.

Az. De már annyira, hogy élvezem.

Cserhalmi György. (Fotó: Czirják Pál)

Tanított fiatalokat. Ők mennyire fogékonyak Jancsóra, Bódyra, egyáltalán a régebbi filmekre?

Nem nagyon ismerik a régieket. Mindegy, hogy szakmabeliek vagy nem szakmabeliek. Ha mutatja az ember, megnézik, de nem tudják, mi az a film. Azt hiszik, az, amit Amerika csinál. Hogy a film az lefilmezett sztori. Ha megnézik a Szegénylegényeket vagy a Csillagosok, katonákat, éreznek valamit, amitől libabőrösek lesznek, de nem tudják elmondani, mi az. Ez a történelem. Amikor az embert kiveri a víz.

Annak idején, amikor Antal Nimród Magyarországon tanult filmezést, mondtam neki, hogy nézzen Tarkovszkijt, az Andrej Rubljovot. Nimród Amerikában nőtt fel, amerikai mesterei voltak, és ledöbbent. „Úristen, Európában ilyen mozik vannak?” „Akkor nem is láttál még cseheket.” Mondtam, miket nézzen még. František Vláčil: Méhek völgye. Megnézte, beleájult. Szóval lenne mire büszkének lennünk. Én az is vagyok.

(Borítófotó: Czirják Pál)