Emblematikus színésze volt Andrzej Wajdának, Jancsó legrejtélyesebb figuráját játszotta, és egy időben szinte hazajárt az Oscar-gálára Daniel Olbrychski, aki Európai mozi nagykövete-díjat kapott az idei CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon. A lengyel filmlegendával a Jancsóval közös munkáról, a Wajdának küldött jelképes pofonról, az őt magnóval követő Daniel Day-Lewisról és a magyar-lengyel filmbarátságról is beszélgettünk Miskolcon.

„Andrzej Wajda és Jancsó Miklós azt testesítette meg a 20. században, mint Petőfi Sándor és Adam Mickiewicz a 19.-ben” – mondta a magyar kultúrát is közelről ismerő Daniel Olbrychski. A lengyel színész Jancsónak két olasz és két magyar filmjében játszott: az erőszakba torkolló forradalmak logikáját szürreálisan modellező Égi bárányban ő volt a Hegedűs, Jancsó művészetének egyik legtöbbet elemzett alakja, akiben a Halált, mások Mefisztót, egyesek pedig a karizmatikus népvezért látták. A pacifistában Monica Vitti partnere volt, a Róma visszaköveteli a Cézárt-ban Claudius császárt alakította, és visszatért a rendező utolsó filmjébe, az Oda az igazságba is.

A pacifistában Monica Vittivel

Olbrychski a lengyel filmművészetében azt képviselte, amit Cserhalmi György a magyarban: az újhullámok nyomában felbukkanó új színésztípust, aki kiválóan tud vívni és lovagolni, mert aktív sportolói múlttal rendelkezik, és jól állnak neki a dinamikus nemzeti hősök, de a tépelődő értelmiségiek is. A lengyel James Deannek tartott és kultikus népszerűségnek örvendő Zbigniew Cybulski tragikus halála után vált Andrzej Wajda elsőszámú színészévé, Jerzy Hoffman történelmi eposzaiban (Özönvíz) pedig népszerű filmsztárrá. Első nemzetközi filmjét pont Jancsóval forgatta, hogy aztán az európai mozinak is meghatározó arca legyen: játszott Jeanne Moreau-val, Isabelle Huppert-rel, a Fassbinder-színész Hanna Schygullával, forgatott a francia újhullámos Claude Lelouch-sal, Margerethe von Trottával, és Volker Schlöndorffal is az Oscar- és Arany Pálma-díjas A bádogdobban. Hollywoodba is eljutott, A lét elviselhetetlen könnyűségében Daniel Day-Lewisszal, a Salt ügynökben Angelina Jolie-val játszhatott. Olbrychskivel a CineFesten beszélgettünk, ahol két ikonikus filmjét, az Égi bárányt és az Oscar-jelölt Wajda-eposzt, Az ígéret földjét is levetítették felújított formában.

Daniel Olbrychski a CineFesten. Fotó: Varga Amanda

A filmgyári legenda szerint 1969-ben, a moszkvai filmfesztiválon találkoztak Jancsóval. A zárófogadáson Jancsóék többek közt lengyel dalokat énekeltek, aminek hallatán odament hozzájuk – az asztalok tetején lépdelve. Így történt?

Akkortájt nyílt egy szabadon működő éjszakai klub a Hotel Moszkvában, a Vörös tértől nem messze. Ha jól emlékszem, A kislovag című filmemmel voltam kint, és a hivatalos elfoglaltságaink letudtával belekezdtünk a fesztivál legfárasztóbb tevékenységébe: a reggelig tartó ivászatba. Valahol elvesztettem barátomat, Nyikita Mihalkovot, és elbóbiskolhattam az asztalnál, mert egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki a Piros pipacsok Monte Cassinónál című lengyel dalt énekli a fülembe. Külföldi akcentussal ugyan, de kifejezetten jól. Odafordultam, és egy hosszú hajú, markáns arcú, szép férfi ült mellettem. Bemutatkozott. Természetesen tudtam, ki ő, mert láttam a korai filmjeit, a Szegénylegényeket, a Csillagosok, katonákat. Tudtam azt is, hogy nagy tisztelője a lengyel filmművészetnek, különösen Andrzej Wajdának, tudniillik ezt a dalt elsősorban az ő Hamu és gyémánt című filmjéből ismerték az emberek. Én akkor már csináltam három filmet Wajdával. Egy évre rá jött is a felkérés Jancsótól: játsszak a filmjében.

Az Égi bárányban?

Akkor még nem. Jancsónak ugyanis az a kiváló ötlete támadt, hogy forgassunk nyugaton. Díjaztam, mert ez lett volna az első forgatásom a szabad világban. Ebbe a filmbe Jancsó azokat a színészeket hozta össze, akik a legnagyobb névnek számítottak akkor Európában: Monica Vitti volt a főszereplő, valamint Piérre Clementi, aki A nap szépe című Bunuel-filmben Catherine Deneuve partnere volt. Ezekhez a filmsztárokhoz méltónak gondolt engemet is, valamint egy magyar színészt, Madaras Józsefet, akivel aztán összebarátkoztunk A pacifista forgatásán.

Ám előtte még Miklós felhívott – franciául kommunikáltunk, tökéletesen beszélte a nyelvet –, hogy megbeszéljük a milánói forgatás részleteit. Azt mondta, épp a Balatonnál van, ahol az Égi bárányt forgatja, ha arra járok, ugorjak be. „Legalább a közös filmünk előtt meglátod, hogyan dolgozok, mert én kicsit másképp szoktam.” Épp szünetem volt Zanussi filmjében, a Ritka látogatóban, úgyhogy el is mentem. Nagyban vacsoráztunk Jancsóval, Hernádi Gyulával és az operatőrrel, Kende Jánossal, amikor Miklósnak ötlete támadt: „Ha ennyit utaztál, ne csak nézelődj. Holnap forgatunk, gyere te is!” Szólt Gyulának, hogy találjunk ki valami jelenetet nekem. Mivel mindenki Wajda színészeként ismert, és A légióban vágtáztam egy deres lovon, a Minden eladóban pedig hegedültem, azt mondta, másnap felveszünk Wajdának egy ajándékjelenetet. „Felülsz egy fehér lóra, és közben hegedülsz.”

Az Égi bárányban

Tudok lovagolni, tudok hegedülni, de a kettőt egyszerre, az már nehezebb falat: a ló megy, amerre lát, ha senki se fogja a kantárt. Miklós persze már látta maga előtt a jelenetet. „Valahogy be kell keríteni téged. Hát persze: meztelen lányok egymás kezét fogva körbeállnak, és táncolnak jobbra, te meg próbálj balra fordulni. Gyönyörű lesz!” És valóban az volt. Na, így születtek a szimbolikus jelenetek Jancsónál. Ő egészen kivételes módon forgatott. Egész nap próbáltuk a jelenetet, és csak egyszer vettük fel, nem volt második, harmadik próbálkozás. De az az egy snitt akár negyedórás is lehetett; volt, hogy Kende százméteres fahrtsíneket rakott le. Gondolhatja, milyen furcsa volt a színészek számára a munka: Kende ment a kamerával, a színészek guggoltak, és amikor eljött az ideje, az ember felállt, megcsinálta, amit kellett, aztán megint lefeküdt a földre, és amikor a kamera továbbment, futott a következő helyére.

A hetvenes-nyolcvanas években a két ország között is sokat ingáztak, volt ugyanis egy erős kölcsönhatás a magyar és a lengyel film között. A rendezők kölcsönösen nézték, tisztelték egymást, a lengyel színészek pedig gyakran játszottak magyar filmekben. Honnan eredt ez a magyar-lengyel filmbarátság?

Én is több filmet forgattam Magyarországon. Csak Miklóssal négyet, de játszottam Erdőss Pálnál (Vérvonal), Gyarmathy Líviánál (Szökés) és András Ferencnél is (Törvénytelen). Szerettük egymást, és szeretjük ma is: a szimpátia megvan a nemzetek és megvan a művészek között is. A szabadságvágy mindkét nemzetben ugyanolyan erős. Amikor még a szovjet blokkhoz tartoztunk, a nagy lengyel rendezők fel akartak lépni a filmjeikkel az ellen, ami történik. Amikor 1970-ben, 25 évesen Hamletet játszottam, és a színpadról ordítottam, hogy Dánia egy börtön, a közönség pontosan tudta, hogy ez az 1968-as diáklázadásokra reflektál, és mindenki tapsolt. Ugyanez igaz Jancsó filmjeire is, aki a világon egyedülálló filmnyelvet hozott létre, és ebben a saját maga kitalálta struktúrában mindig ugyanarról beszélt: hogyan lép fel az egyén, s vele egy egész nemzet, hogy a szabadságát visszanyerje. Én általános iskolásként, ’56-ban sorban álltam, hogy vért adjak a magyar forradalom áldozatainak. Akkor úgy tűnt, a lengyelek vérontás nélkül ki tudnak szakadni a sztálinista rendszerből, és hatalmas volt a szolidaritás a magyar üggyel Lengyelországban. A melbourne-i olimpián szerepelt egy testes szovjet futó, Vlagyimir Kuc, aki megnyerte az 5 és a 10 km-es távot is. A 10 km-esen Kovács József, egy magyar futó lett a második. Emlékszem, mintha ma lett volna, ahogy a lengyel riporter ordítja, „miért fut ilyen gyorsan Kuc? Mert követi a magyar forradalmár, Kovács! És majdnem elkapja!” A szabadságvágy összeköt minket. Néha nálunk több a demokratikus levegő, máskor Magyarországon, de ugyanarról álmodunk. Emiatt volt közös utunk a filmművészetben is.

A Szökésben Bodrogi Gyulával

A legnagyobb európai és amerikai filmrendezőkkel dolgozott, de a legtöbbet Andrzej Wajdával: tizenhárom filmet forgattak együtt. Miért pont neki lett ikonikus színésze? És hogyan élte meg, amikor szó szerint és szimbolikusan is megörökölte ezt a pozíciót Zbigniew Cybulskitól a Minden eladó című filmben?

Volt, ami nem rajtam múlott. Kaptam az Istentől egy tehetséget, utána pedig véletlenek összjátéka alakította az utamat. Ha például nem sikerül 1963-ban leérettségiznem – márpedig nagyon közel álltam a bukáshoz, mert aktív sportolóként nem jutott időm a tanulásra –, akkor nem kerülök be abban az évben a színiakadémiára. És ha nem kerülök be, akkor nem lettem volna elsőéves, amikor Wajda bejött az iskolába, és fiatal srácokat keresett A légió című filmjéhez. Kiszúrt, és úgy döntött, én leszek a főszereplő. Nem volt semmiféle szereplőválogatás. Vállalta a rizikót, hogy egy fontos és nagy költségvetésű lengyel filmben főszerepet ad egy húszéves fiúnak. Aztán munka közben rájött, hogy közel állok a színészetről alkotott elképzeléseihez. Ezt az akkori felesége, Beata Tyszkiewicz mesélte nekem.

Két évre rá Cybulski meghalt abban a szerencsétlen balesetben. [Felugrott a gyorsuló vonatra, de megcsúszott a lépcsőn, ráesett a sínekre, és a vonat elgázolta – S.T.] Utána Wajdának lelkifurdalása támadt, hogy elhanyagolta Cybulskit, mert a Hamu és gyémánt után nem osztott rá jelentős szerepeket. Ezért velem már mindig előre gondolkodott, milyen szerepet adhatna nekem a következő produkcióban. Néha olyan feladatokat bízott rám, amik első látásra nem rám voltak szabva, mint a Nyírfaliget vagy a Tájkép csata után, de elvállaltam, mert tudtam, hogy a végén jó lesz. Aztán megcsináltuk a Minden eladót, mert Wajda ki akarta fejezni, mennyire hiányzik neki Cybulski. Felkérte a Cybulskihoz közel állókat, hogy beszéljenek róla. Nekem a meg nem írt forgatókönyvben – a filmet ugyanis improvizáltuk – annak a színésznek a szerepét szánta, aki az eltűnt Cybulski helyébe akar lépni. Felpróbálja a szemüvegét, felölti a kabátját.

A Minden eladó-ban

Kijelentettem, hogy nem, ebbe nem megyek bele. Wajdának ez tetszett, mert szerette, ha lázadtak a színészei, inspirálta. Gondoltam, ha már magamat játszom, akkor legyünk őszinték, és a filmben az asszisztens próbáljon rávenni, hogy helyettesítsem Cybulskit, én pedig a magam módján válaszolok majd neki. Így született meg az a jelenet, amelyben a felvetés után, hogy helyettesítsem Cybulskit, elhívom az asszisztenst a mosdóba, és jól megverem. Amikor pofán csaptam a másik színészt, láttam, hogy Wajda a kamera mögött megfogja az állát, és azt mondja oroszul, já pónyil, „értem a célzást”. Utána engedte, hogy játsszam, amit szeretnék. De azt mondta, akkor legyünk következetesek, és ha már elvállaltam a filmet, az utolsó jelenet legyen az, hogy állok a kamera előtt, és színész leszek a filmbeli rendező filmjében. Mérik a fényt, púderezik az arcom, és én egyszer csak észreveszek valamit a kamera mögött, ami jobban érdekel a filmnél. Wajda elgondolkodott: mi lehet jobb a filmezésnél? „Legyen ott egy meztelen nő?” „Nem – mondtam –, legyen egy ló. Otthagyok csapot, papot és karriert, és rohanok a lóhoz.” Wajda szeme felcsillant. „Tudod, mit? Egy egész csordát indítok el neked.” Ez is lett a vége: futok tíz lóval, és még hallom, hogy a filmbeli rendező azt mondja, állítsd rá a kamerát. Futok a szabadság felé, de a kamerától már nem tudok elmenekülni. Hát, így lettem Wajda színésze.

1980-ban két filmjét is jelölték a legjobb külföldi Oscarra: A bádogdobot és a Wilkói kisasszonyokat. Melyiknek drukkolt a szíve mélyén?

Meryl Streep mondta, hogy ne kérdezzétek, melyik film áll hozzám közelebb, mert mindegyik a saját gyermekem, mindegyiket kihordtam, megszültem, fájdalomban, de örömmel, és nem tudom megmondani, melyiküket szeretem jobban. Bár a kritikusoknál azért jobban tudom, melyik gyerekem a sikeresebb és melyik kevésbé, de nem fogom elárulni. Mindkét filmet imádom. Párhuzamosan forgattam őket, bár Schlöndorff, A bádogdob rendezője erről nem tudott. Akkor ugyanis nem engedtek volna el a német produkciótól Wajdához.

Azokban az években többször voltam Oscar-díjátadón, mint bárki más, mert előtte már az Özönvizet és Az ígéret földjét is jelölték. ’80-ban a lengyel és a német delegációban is be kellett ülnöm, a sajtótájékoztatókon úgy futkostam egyik csapatból a másikba. A díjkiosztón már a lengyelekkel ültem, a 16. sor tájékán. A mellettem ülő lengyel megfogta a kezem, úgy drukkolt, vajon nyerni fog-e a Wilkói kisasszonyok. Mondtam neki, „nézd meg, hol ül Schlöndorff és a producere. A harmadik sor szélén. Hogy ne kelljen sokat gyalogolniuk.”

A Bádogdobban

De megmondom őszintén, megérdemelten kapták ők az Oscart. Hatalmas szerencsém, hogy a pályafutásom során nagy irodalmi művek adaptációiban játszhattam, de úgy gondolom, két esetben jobban sikerült a film, mint a könyv. Az egyik Az ígéret földje, amit Wajda jobban megcsinált, pedig egy Nobel-díjas könyvről beszélünk. A másik pedig A bádogdob. Günter Grass nagy könyvet írt, de Schlöndorff még nagyobb filmet rendezett belőle.

Meryl Streepet már azelőtt ismerte, hogy világhírű színésznő lett volna. Andrzej Wajda a hetvenes években több előadást is rendezett a Yale Egyetem színpadán. Strindberget is, meg a Krakkóban 13 évig telt házzal futó, legendás előadását Dosztojevszkij Ördögök című regényéből. Sztavrogint a Vissza a jövőbe Dokija, Christopher Lloyd, Lizát pedig a Yale drámaiskolájában akkor harmadéves Meryl Streep játszotta. Később nem merült fel, hogy Streeppel forgassanak is együtt?

Én el tudtam volna képzelni, de az angoltudásom nem volt hozzá megfelelő. Amikor Daniel-Day Lewisszal szerepeltünk A lét elviselhetetlen könnyűségében, könnyű dolgom volt, mert cseheket kellett játszani, akik bár angolul beszélnek, de törik a nyelvet. Ahhoz az én akcentusom még jobban is passzolt, mint az övé. Daniel Day-Lewis mindig jött a magnójával, és felvette a mondataimat, hogy úgy beszéljen angolul, mint én. A Salt ügynökben egy orosz kémet játszottam, amihez szintén jól jött a szláv akcentus – így lehettem Angelina Jolie partnere. És mivel a lengyel akcentus kicsit más, mint az orosz, az orosz elnököt sem egy New Yorkban élő orosz színész játszotta, hanem egy lengyel, hogy passzoljon a kiejtésünk. Szóval, ha valakinek eszébe jutna egy jó sztori, amelyben Meryl Streep férje egy szláv férfi, akkor állok elébe!

A Salt ügynökben

De nem szomorkodom, mert minden színészi álmom teljesült. Négy Shakespeare-főszerepet játszottam, Wajda legfontosabb filmjeiben szerepeltem, és fantasztikus partnereim voltak, nem csak Európában, Amerikában is. Egyetlenegy vágyam van még: szeretnék egy westernben játszani. Ha valaki kitalálna egy filmet, amiben egy lengyel elszökik a vadnyugatra, és jobban lovagol, mint Burt Lancaster vagy John Wayne – mert higgyék el, jobban lovagolok –, akkor én vagyok az embere. Meryl Streep lehetne a feleségem, aki látván, milyen állapotban vagyok, nem engedne el lovagolni, és ezen nagyokat veszekednénk. És Clint Eastwood rendezhetné a filmet. Akkor tényleg minden álmom valóra válna.

(Borítókép: CineFest / fotó: Varga Amanda)