…és Scorseséről, Mundruczóról, Cserhalmiról, Csákány Zsuzsáról, Vanessa Kirbyről, Ellen Burstynről, Robert Pattinsonról, Shia LaBeoufről, Marvelről, Oscarról, és arról, hogyan ért el Jancsó Miklós hatása egészen Hollywoodig.

Jancsó Dávid 1982-ben született Jancsó Miklós és az Oscar-díjas Mephistót is vágó Csákány Zsuzsa fiaként. Mindössze másodéves volt az SZFE-n, amikor Mundruczó Kornél felkérte a Delta vágására. Azóta Mundruczó állandó munkatársa, akivel dolgozott a cannes-i Un Certain Regard szekció fődíját elnyerő Fehér istenen és a rendező első amerikai filmjén, a Netflixen látható Pieces of a Womanen, aminek főszerepéért Vanessa Kirbyt Oscarra jelölték, a Variety pedig Dávidot is esélyesnek tartotta a díjra a film vágásért.

Jancsó Dávid nemzetközi karrierje az elmúlt években egyre feljebb ívelt, rendszeresen dolgozik Brady Corbettel (Egy vezér gyermekkora / The Childhood of a Leader) és élettársával, Mona Fastvolddal (a TIFF-en is vetített The World to Come), de vágott két részt a Treadstone című Bourne-sorozatból is. A 2020-as velencei filmfesztiválon egyszerre két filmje debütált, a Pieces of a Woman mellett a The World to Come, amiknek egyaránt Vanessa Kirby volt a főszereplője. Dávid elmesélte, milyen hollywoodi sztárok filmjeit vágni, és hogyan látja a színészi alakításaikat: mi Robert Pattinson nagy tragédiája, miben rejlik Vanessa Kirby tehetsége, és miben hasonlít Shia LaBeouf Latinovits Zoltánhoz. Beszéltünk Jancsó amerikai filmre gyakorolt hatásáról is, és közben megtudtuk, melyik Jancsó-filmért rajong Scorsese, mivel fogadta Jancsót Coppola és David Lynch, és milyen meglepő helyeken szokott találkozni édesapja emlékezetével, de Dávid beavatott minket a filmvágás szakmai titkaiba, és abba is, hogy mi a kései gyerekek átka.

Milyen apuka volt Jancsó? A magyar történelemről mondott esti mesét?

Fantasztikus esti meséi voltak. Népmesei karakterekkel szőtt saját sztorikat. Fehérlófia, hétfejű sárkány… Folytatásos sztorik voltak, mindegyik egy komplett teleregény. Befeküdt az ágy végébe, csak mesélt, mesélt és mesélt, aztán büszkén rohantam ki a mamához, hogy na, elaltattam!

Jancsó azt is mesélte, hogy a többi gyerekével kevesebbet tudott foglalkozni, mert akkor még sokat forgatott, utazott, és te voltál az első, akinek az életében aktívan jelen volt apaként. Te is így élted meg?

Igen. Sokat játszottunk, nagyokat lehetett legózni vele, akár az éjszaka közepén. A leckében is segített, de nem sok sikerrel. Ennek részben én voltam az oka, részben pedig az, hogy ha történelemből kellett korrepetálni, mindig elmondta, hogy az nem úgy volt. Elmagyarázta a korszak összefüggéseit, hatalmi viszonyait, amit én szépen visszamondtam a suliban, mire a tanár lecseszett, hogy mért nem azt mondom, ami a könyvben van.

Nyolcéves voltál, amikor kiköltöztetek Amerikába, mert Jancsó a Harvardon kapott tanári állást.

Az egy éles váltás volt. Nem beszéltem a nyelvet, és amikor beraktak a Martin Luther King Jr. elemantary schoolba, kultúrsokkot kaptam. Annyi nemzetiség volt az évfolyamunkban, hogy még egy kórust is összeraktak belőlünk, és felléptettek a tévében. Cambridge ráadásul egyetemváros, nem egy gyerekbarát hely. Anyám máig emlegeti a bon mot-mat, hogy az ország itt jobb, de a lakás ott jobb. Aztán beilleszkedtem az iskolában és megtanultam a nyelvet is. Az Eszter utcában sokkal nagyobb volt a jövés-menés, és élveztem, hogy Amerikában össze vagyunk zárva, szűk családi körben élünk. Sokat utaztunk, felpattantunk a nyugdíjasbuszra, és végigjártuk a nyugati partot. Otthon meg várt a többmilliárd tévécsatorna. Ez volt a Tini nindzsa teknőcök aranykora.

Ez volt az első találkozásod az amerikai popkultúrával?

Akkor már láttam a Csillagok háborúját és végtelen mennyiségű westernt. Nagyon hamar lett otthon VHS-ünk, azon nézték a musztert a szüleim. Apámnak sokan küldtek filmeket, a 90-es évektől az Oscar Akadémia is. Hatalmas VHS-gyűjteménye volt.

Akkor nem abból állt az otthoni mozizás, hogy megnéztétek a Gaál-, Szabó-, Tarr Béla-életművet.

Dehogy. Apám is szerette az amerikai filmeket. Mindig azt mondta, fantasztikus, mennyire tudnak ezek filmet csinálni – és milyen szarok ezek a történetek! Nem érdekelte, miről szól a film, csak az, hogy van megcsinálva. A Micsoda nőt akárhányszor meg tudta nézni.

Pedig abban a sztori a lényeg. Mondjuk, lovagol benne a Julia Roberts.

Ennyi.

Két év után hazajöttetek, és a Kapa-Pepe filmekben már mindenesként dolgoztál. Kávét hordtál, kábeleket pakoltál. És még?

Már a Szörnyek évadja és a Kék Duna keringő idején is kijártam a forgatásokra, amikről nagyon jó emlékeim vannak: az autó, amit kihúznak a vízből, Oroszlán, amint meggyújtja magát és fel-alá rohangál a pusztán, a tankok, amikre fel lehet mászni és játszani a walkie-talkie-val. A Kapa-Pepe filmekben aztán ügyelő lettem, csapóztam. Apámnak nagyon jó hangulatú forgatásai voltak. Szabadon kezelte az anyagot, ezért nem volt nyomás a stábon, hogy pontosan annak kell történnie, amit előre kitaláltak. Kijártak emberek a forgatásra, csak hogy ott legyenek, és mondta apám, „ha már itt vagy, sétálj el hátul és mondd el ezt a mondatot”. Ha valaki nem jött el, nem problémázott, azt forgatta, amit lehetett. És a legutolsó statisztának is tudta a nevét. A Kapa-Pepe filmekben dőltünk a röhögéstől.

Akkortájt döntötted el, hogy filmmel akarsz foglalkozni?

Ebben nőttem fel, ez érdekelt. Apám mindig mondta, hogy ez egy kókler szakma, tessék valami rendeset választani. Főleg a rendszerváltás utáni időkben, amikor összedőlt a filmipar, és senki se tudta, hogyan fog talpra állni a Mafilm bezárása után. Láttam a szüleimen, hogy ez megviselte őket. Akkor fogadták el teljesen, hogy vágó leszek, amikor Kornél kiemelt a főiskoláról, hogy én vágjam a Deltát.

Mivel fogott meg a filmvágás?

Kezdjük ott, hogy nem szeretek forgatni. 14 órázni hóban, fagyban, dögmelegben, nem az én műfajom. Másrészt a vágószobában nőttem fel, már gyerekként ellopkodtam a földre esett képkockákat, amiket aztán anyám rajtam keresett. Ennek annyi előnye volt, hogy tudtam, mit csinál egy vágó. Az emberek többsége ollóval a kezében képzel el minket, amivel levágjuk a csapót a film elejéről, és kész is a jelenet, hiszen azt már felvették a forgatáson.

Ezzel szemben mit csináltok?

A vágószobában írjuk újra a forgatókönyvet. A forgatáson hihetetlen tempóban kell dolgozni, és sok minden nem úgy alakul, ahogy eltervezték. Süt a nap, fúj a szél, esik az eső, a színész késik, nem tudja a szöveget, ledől a krán, bedöglik a kamera. Ettől még el kell érni, hogy működjön a jelenet. Mi kezeljük a rendező PTSD-jét, ezért is sajnálom, hogy a vágás előtt kommunikációt, politológiát és jogot tanultam. Pszichológiát kellett volna.

Hogyan kezeled a rendezők poszt-traumatikus stresszét?

Mindenkiét másképp. Fontos, hogy a vágó friss szemmel tudjon ránézni az anyagra, mert a rendezőnek nagyon nehéz elengedni azt, amit a forgatáson átélt. Ha nem szeret egy snittet, rengeteg meló kiszedni belőle, hogy igazából az a baja, hogy nem az a sapka volt a színészen, amit szeretett volna. Ez rajta kívül senkit nem érdekel. A vágónak az a feladata, hogy megoldja a problémákat. Ha például nem tudtak felvenni egy ellenirányú beállítás, akkor azt bevágjuk egy másik jelenetből. Kipróbálunk különféle verziókat, hogyan lehet a felvételekből összerakni egy történetívet, érzelmet, hangulatot. Ez olyan, mint a legózás, csak fizetnek is érte. A legjobb játék. Amihez persze sokféleképpen lehet közelíteni.

Te hogy közelítesz?

Én von haus aus eggyel klasszikusabban. Ahogy Amerikában az operatőrt director of photographynek, azaz a fényképezés rendezőjének hívják, úgy a vágó valójában az utómunka rendezője. A filmgyártás olyan, mint egy homokóra: iszonyú sok ember dolgozik a forgatáson, akiknek a munkája aztán a vágónál összpontosul, és aztán rengeteg ember dolgozik az utómunkán. Szeretem rajta tartani a kezem a keverésen, a fényelésen, a hangvágáson, mert én ismerem a legjobban az anyagot, én tudom a legjobban segíteni őket a munkájukban. A rendező elmondja, hogy milyen érzést, hangulatot szeretne látni a képen, én pedig lefordítom ezt a technika nyelvére, hogy oké, akkor rakj egy tücsköt a bal felső sarokba. Ezt a hozzáállást anyám generációjától örököltem.

Édesanyád azt mondta, a vágó csak egy technikai kivitelezője a rendező elképzeléseinek.

Művészeti szakalkalmazott, hogy őt idézzem. Egyetértek. Hogy a vágónak stílusa legyen – ilyen nem létezik. Olyan sincs, hogy valaki jó vágó. Rossz vágó van: az, akivel nehéz együttdolgozni. Akivel jó, és van némi affinitása hozzá, az alkalmas a pályára. A film végső soron a rendezőé. A mi feladatunk az, hogy a tudásunkkal, a látásmódunkkal segítsünk meghozni neki a döntéseket. Ha lecserélik a vágót, attól a film még ugyanúgy elkészül.

Vannak hátrányai is annak, hogy filmes családba születtél, vagy csak előnyei?

Hátránya az, hogy néhányan azt gondolják, ja, ez a Jancsó gyereke. Ezzel nem tudok mit kezdeni, csak szeretnék a legjobb tudásom szerint teljesíteni a szakmámban. A Jancsó név soha nem nyomasztott. Talán azért se, mert az anyám szakmájában dolgozom. Hogy büszke vagyok-e a nevemre? Persze. Le tudják írni külföldön? Nem. Fixen Jansco.

És az előnyök?

Előny az, hogy filmek között nőttem fel, és gyerekkorom óta beszélem ezt a nyelvet. És biztosan nem én lennék Kornél vágója, ha nem az vagyok, aki. Kornél forgatott a Kapa-Pepe filmekben apámmal, és amikor a Delta összeomlott Bertók Lajos halála után, ő pedig forgatni kezdte a második Deltát, keresett egy asszisztenst a főiskolán, aki segít neki. Mondtak neki három nevet, és mivel az enyémet ismerte, azt mondta, jöjjek én.

Ekkor másodéves voltál az SZFE-n. Nem voltál betojva, hogy nagyjátékfilmet kell vágnod?

Nem. Lelkes voltam, jó az anyag, csináljuk. Kornél nagyon tudja, mit akar, és a nulladik pillanattól jól dolgoztunk együtt.

Miért passzoltok össze ilyen jól?

Mert amúgy is jóban vagyunk. A vágószoba egy szuperintim közeg. Kibírsz valakivel több hónapot egy szobába összezárva? Ez szimpátiakérdés.

Nem kell hasonlóan gondolkodnotok a filmezésről?

Kornéllal sok mindenben hasonlítunk és sok mindenben nem, de vágóként ez nem számít. Mi ellenpontokat keresünk, akkor is, ha tetszik egy jelenet. Hogyan lehetne másképp megoldani, kinek és miért nem működhet ebből a szempontból? Folyamatosan dekonstruálunk, összerakjuk az anyagot, de szét is szedjük közben. Szétdobálunk jeleneteket, hogy mi történik, ha máshova kerülnek a történetben. Megnézzük, mi az, amit a rendező el szeretett volna mondani, és mi az, amit el tud mondani a felvett anyaggal.

Előfordul, hogy akár a jelenet értelmét is megváltoztatjátok a vágás során?

Elő, ha attól pontosabb lesz a történet íve. A The World to Come-nál sok mindent átértelmeztünk a vágószobában, mert a nehéz forgatási körülmények és a színészek hozzáállása miatt sokszor az ellentétét vették fel annak, ami le volt írva. Amerikában előfordul, hogy a sztár úgy gondolja, ő jobban ért hozzá, és teljesen mást játszik, mint amit kellene. Method acting, halleluja! Laurence Oliviert tudnám idézni: „Játszd el!” Nagyon szép alakítások születhetnek, ha a színész ennyire belemerül a szerepbe, de az összképre is figyelni kell. Nem lehet elcseszni a nap kétharmadát arra, hogy megpucol egy krumplit.

A Fehér isten hozta meg a nemzetközi áttörést Mundruczónak és neked is. Volt ennek köze ahhoz, hogy ez egy kiemelkedően nehéz vágói munka volt, sok kutyával, akcióval?

Hogy egy film jól sikerüljön, az a rendezőn, az operatőrön, a produceren, a színészeken, a stábon, és ebben az esetben a fantasztikus kutyatrénereken múlt. A vágó csak egy csavar a gépezetben. Az a forgatás nagy rugalmasságot igényelt Kornéléktól, mert a kutyákkal vagy fel tudták venni, amit elterveztek, vagy nem. Ott a klasszikus Kulesov-effektus lépett életbe: a kutya néz, rávágjuk a levest, és a néző megérti, hogy éhes. A kutyaviadalt 14 órányi anyagból vágtuk össze. Húzós munka volt, de más is meg tudta volna vágni.

Mégis a Fehér isten után kezdtek el jegyezni nemzetközileg.

Jegyeznek nemzetközileg?

Dolgozol amerikai filmekben, tévésorozatokban. Felteszem, látták a filmet Cannes-ban, és megkerestek.

A miénk annyira bizalmas pozíció, hogy a rendezők nem cserélgetik a vágókat. Nincs olyan, hogy holnap felhív a Spielberg, hogy vágd a filmemet. Inkább operatőröket szoktak felkérni a fesztiválokon látott munkáik alapján. Brady Corbettel úgy kerültem össze, hogy Magyarországon forgatta az első filmjét (Egy vezér gyermekkora), és nem tudtak neki szimpatikus vágót ajánlani az ügynökök, ezért keresett egyet Magyarországon. Amúgy hatalmas Tarr Béla-fan. Nagyon jól kijöttünk. Sajnáltam, hogy a második filmjét, a Vox Luxot nem tudtam vágni, de akkor született a harmadik gyerekem, ráadásul úgy volt, hogy a Deepert forgatjuk Kornéllal, aminek Bradley Cooper lett volna a főszereplője. Olyan lett volna, mint a Locke, csak sci-fiben: egy ember ül egy merülő kabinban, ezt vágóként is jó kihívás izgalmassá tenni. Csak aztán az írófiú #metoo-ügybe keveredett, Bradley pedig elment Csillag születiket rendezni, és összedőlt a projekt. Számomra csoda, hogyan jönnek egyáltalán létre amerikai filmek. Embertelen az a rendszer, rengeteget kell a rendezőknek pedálozniuk, hogy megszerezzék a pénzt, az időt, az embereket a filmjeikre.

Miben más amerikai filmet vágni, mint európait?

Azon kívül, hogy kevesebb az idő és több a pénz? Nehéz megszokni, hogy Amerikában többfejű a sárkány. Míg az európai film műhelymunka, az amerikai olyan, mint egy nagy reklámfilm: egy producer helyett nyolc van, plusz a stúdió és a finanszírozó igényeinek is meg kell felelni.

Stresszesnek hangzik.

Az is. Az amerikai filmkészítés sok kompromisszummal jár. Cserébe alád tolnak mindent, hogy minél jobban tudj teljesíteni. „De jó nektek, európaiaknak” – ez sokszor elhangzik amerikai vágóktól. Ők is szeretnek kis filmeket csinálni.

Ezért vágsz inkább függetlenfilmeket Amerikában?

Ez abból is fakad, hogy európai vagyok. Hogy vágnék-e Marvelt? Nagyon szívesen. Szeretek olyan filmeken dolgozni, amikhez tudok kapcsolódni, de ugyanúgy imádom a szuperhősfilmeket, mint a lassúbb, elgondolkodtató filmeket. Megértem Scorsesét, amikor azt mondja, hogy a szuperhősfilm az nem cinema. De vannak köztük kurva jók is, mint a Logan vagy A vasember. Szakmai szempontból is rettentő izgalmasak.

Sokan lesajnálják a szuperhősfilmeket, hogy csak oda van pakolva a CGI, és a látvány adja el a filmet.

Odapakolni a CGI-t is iszonyú nagy meló. Hatalmas technikai tudás van ezekben a filmekben, a hangviláguk például elképesztő. A szuperhősök fegyvereihez új hangokat kell kitalálni: ahogy Vasember cucca lő, ahogy a páncélja nyikorog, ahogy Thor belevágja valakibe a villámot. Mai napig elképedek a Patyomkin páncéloson, pedig száz éve készült. A Marvelre ugyanez igaz. A jelenlegi technika csúcsa, csak ezek a filmek a számítógépes grafika fejlődése miatt hamarabb elévülnek.

Mekkora szerepe van a vágónak abban, hogy mennyire látunk jónak egy színészi alakítást?

Én sokszor a vágókollégáknak gratulálok egy színészdíjért. A jó színész variációkat ad. Azt a színészt nehéz vágni, aki végig ugyanazt játssza. Lenyűgöző volt Az ajtóban nézni, hányféleképpen tud Helen Mirren eljátszani egy jelenetet. Bárkinek lehet rossz napja, de azt kivágjuk, feljavítjuk.

Hogyan javítasz fel egy elrontott alakítást?

Vannak trükkök, és nem az utószinkronra gondolok, mert azt gyűlölöm, az soha nem lesz olyan jó. Ha a színész bakizik egy mondatban, másik felvételből használjuk a hangját, ha elharapja a szó végét, odarakunk egy betűt. Ma már bármit ki lehet javítani, mert a hangtechnika fejlődött a legtöbbet az elmúlt években. Az érthetőségen, a hangsúlyozáson, az érzelemátadáson rengeteget segítünk, mélyítünk, magasítunk a hangon. De ehhez jó színész is kell.

Vannak rossz színészek, akik csak azért csinálhattak karriert, mert jó vágókkal dolgoztak?

Régi tervem létrehozni egy dark webet vágóknak, ahol mindent elmondhatunk a színészekről és a rendezőkről. Ami a vágószobában történik, az ott is marad. Maradjunk annyiban, hogy vannak színészek, akiknek a játékán sokat segítettek jó filmesek – nem csak vágók.

Mit érdemes kihangsúlyoznia egy vágónak, ha Oscar-díjas alakítást szeretne kihozni a színészből?

Nem az Oscar lebeg a szemünk előtt, amikor filmet készítünk, hanem az, hogy a legjobbat hozzuk ki a felvett anyagból. Hogy aztán ezt abban az évben épp jelölik-e Oscarra vagy sem, az nem rajtunk múlik. Hogy apámat idézzem: a díjat az kapja, akinek adják. Idén a skandináv fiú, Mikkel Nielsen nyerte A metál csendjéért. Amikor gratuláltam neki, odasúgta: „Örülök a díjnak, de nem értem.” Szuperül van vágva, jól átadja, mit érez a megsüketült metáldobos, de sok más film is megérdemelte volna a díjat. Vágói Oscart általában az kap, amin látszik, hogy vágva van. 2015-ben például a Whiplash, amiben tényleg látványosak a zenés jelenetek, de nem összevethetőek egy Sráckorral, amelyben 12 évig követték egy srác életét és ennyi anyagból kellett egy erős érzelmi ívet megteremteni.

A Variety Oscar-esélyesként emlegetett a Pieces of a Woman vágásáért. Elhitted, hogy összejöhet a jelölés?

Egy másodpercig sem. Egy Oscar-díj mögött hatalmas kampány van, és a miénk a Netflix támogatása miatt erős volt, de nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Az Oscar egy cirkusz, ami két dolog miatt jó: nagyon szép a szobor, klasszikus Bauhaus, és ha valaki megkapja, az beindíthatja a karrierjét. A mai zajban, amikor rengeteg film készül, ki is emel bizonyos filmeket. De nem biztos, hogy a jó filmeket. Mennyi idő volt, amíg Scorsesét egyáltalán jelölték? Ne vicceljünk már.

Vágóként hónapokig dolgozol egy filmen, a színészi játék legapróbb rezdüléseit is kielemzed. Elmondod a véleményed azokról a színészekről, akiket vágtál? Kezdjük Vanessa Kirbyvel.

Ő különlegesen nagy tehetség lehet, ha a rendszer nem viszi el másfelé. Van egy nyers ereje, kiállása, ami átjön a vásznon. A method acting felé hajlik, ami idegőrlő tud lenni, pláne egy ilyen szerepnél, amiben az elvesztett gyermek feletti gyászt kell megmutatni, feldolgozni. Ez volt az első igazán nagy szerepe, Kornélnak pedig az első külföldi rendezése, és a forgatás sem volt könnyű az északi hidegben, ráadásul a költségvetés is szorongatta őket. Ennek ellenére Vanessa szépen lehozta a szerepet. És jó volt a könyv is. Gondoltad volna, hogy Oscarig jut egy film, aminek az első félórájában meghal egy csecsemő?

Ellen Burstyn.

Fantasztikus ereje van. Ahogy azt a monológot kirakta magából – le a kalappal. Ő a Laurence Olivier-iskola híve: azt játssza, ami le van írva. Ahhoz a generációhoz tartozik, mint Clint Eastwood, Lee Van Cleef, vagy Steve McQueen, akik olyasmiket éltek át, olyan nehéz sorsot hoznak a gyerekkorukból, hogy nem kell semmit csinálniuk: elég, ha odaállnak a kamera elé, és sugároznak valamit. Mint Latinovits, Őze Lajos.

Ezt csak az idősebb színészgeneráció tudja?

Nem, a fiatalok is. Ott van Shia LaBeouf. Mekkora ereje van! Bolond fiú, de ezt nem is titkolja. Munkamániás, mindene a színészet. Könnyű vele dolgozni? Úgy hallom, nem. Cserébe, amit látni belőle a vásznon, az mindig különleges. Sokszor tragédiákból születnek világmegváltó alkotások, és a kellemesen sérültek lesznek zsenik.

Robert Pattinson.

Az milyen helyes gyerek! Neki se könnyű ekkora siker után. A rebranding csúnya szó, de az Alkonyat után most azt csinálja, amit mindig is szeretett volna. Mocsok ez a szakma, a stúdióktól a kritikákig mindenki beskatulyáz, és ez a színészekre különösen igaz. Ő egy elképesztően okos csávó. Nem csodálkoznék, ha idővel befutott rendező lenne. Megvan hozzá a képessége. Neki az a tragédiája, hogy annyira híres lett, hogy elvesztette a szabadságát. Amikor az Egy vezér gyermekkorát forgattuk, valaki kiposztolt egy képet az útleveléről, és tömegével jelentek meg az emberek a nyaralásán. Minden színész vágyik az elismerésre, de amikor eléri a világhírnevet, hatalmas meló azt feldolgozni és normálisnak maradni. Értékelik, ha emberként kezeled őket.

Liam Cunningham.

Az is milyen helyes faszi! Csupaszív csávó. Villanyszerelőből lett későn színész. Meglátták, milyen jó karakter, és kiemelték. Az angolszász szerzői filmből jön, de a Trónok harcába is passzolt a karaktere. Szuper volt vele Velencézni. Vágóként nem túl kellemes premierre járni, mert általában jeges tekintetek fogadnak: „Te tetted tönkre az alakításomat!” Sosem felejtem el, ahogy Monori Lili a Delta premierjén azt mondja: „Kivágtad.” Mondtam, nem tudom, miről van szó, de sajnos ki. Na, Liam nem ilyen. Vele nagyon összebarátkoztunk Velencében.

Cserhalmi György.

A Tyutyu! Imádom. Fantasztikus ember, fantasztikus karakter. A magyar filmesek pechje, hogy ezt a nyelvet rajtunk kívül nem beszéli senki. Leginkább az operatőröknek sikerül kitörni, mert az ő nyelvük univerzális.

Ha Cserhalmi Amerikába születik, ő is világszinten jegyzett színész lenne, mint Robert De Niro?

Ő most is az. Lehet, hogy az amerikai színészek gazdagabbak, de ezért sok mindent fel kell áldozniuk. Tyutyu viszont ember tudott maradni, ezért is átütő színész a mai napig.

Az Oda az igazság!-ban együtt is dolgoztatok.

Hatalmas élmény volt. Apám a filmjei sok elemét összegyűjtötte abba, és a klasszikus fogások egy csettintésre mentek Tyutyunak. Ahogy előjött belőle a koreográfia, és félszavakból is értették egymást a papával… libabőrös élmény volt látni, hogyan működött annak idején ez a stílus. Vágóként pláne izgalmas. Sajnos rossz korba születtem.

Pedig édesanyád azt mondta, nem nagy kaland összevágni egy hosszúsnittes filmet.

Nézd meg, Tarr Bélánál ki a rendező munkatársa, vagy milyen kreditjei vannak Nemes Jeles László vágójának. Attól, hogy hosszú snittek vannak a filmekben, még vágnak ők, csak nem a vágószobában, hanem a forgatáson. Hranitzky Ági, Matthieu Taponier és anyám végig kint vannak a rendező közeli munkatársaként, és megjegyzéseket fűznek a jelenetek tempójához, a belső vágásokhoz, vagyis hogy hogyan váltsanak vágás nélkül a jelenetben. Voltak is ebből veszekedések. Sokszor ment a „bazdmeg, Mikike, bazdmeg, Zsuzsika” a forgatásokon, én meg néha odasurrantam, és kikapcsoltam a mikrofont, hogy oké, most folytathatjátok.

Vágóként milyen volt dolgozni édesapáddal?

Mint egy családi vacsora. A forgatás nagy buli volt, de tudtam a helyemet. Én a gyerek voltam, a lóti-futi fiú továbbra is. Néha súgtam egyet-egyet, de nem szóltam bele a dolgokba. Az én szerepem az volt, hogy megvágjam számítógépen a filmet, de mindvégig anyám volt apám vágója.

Jákob azt mondta, nála különvált Miki bácsi, a nagyapa, és Jancsó Miklós, a filmrendező. Te is szétválasztottad a kettőt?

Nem tudom, hogy szét lehet-e. Nekem ő volt az apám, és büszke vagyok arra, amit elért. De ha asztalos lett volna, akkor is büszke lennék. Úgy vagyok vele, mint bárki más, aki jóban volt az apjával: szeretettel gondolok rá. Azon azért meglepődöm, mennyire jelen van a hatása még ma is a filmvilágban. Amikor a The World to Come-ot vágtam New Yorkban, és kiléptem a liftből, egy plakát fogadott apám aláírásával, a Carpenter Centerben tartott retrospektív vetítéséről. Damien Chazelle, a Kaliforniai álom rendezője rakta ki.

Gyakran mondják külföldi filmesek, mekkora hatással volt rájuk Jancsó?

A legviccesebb a Deeper gyártásvezetője volt, egy angol úriember, aki azzal fogadott, mennyire hasonlítok édesapámra. „Nekem apád volt a mindenem!” Ezt azért nehéz megszokni.

Az amerikai filmen érzed Jancsó hatását? Darren Aronofsky, akit Jancsó tanított a Harvardon, kiemelte a temetésre küldött beszédében, hogy annak a hosszúsnittes stílusnak, amiért Emmanuel Lubezki és Alfonso Cuarón Oscart kap, többek között Jancsónál van a gyökere.

Ezt nézhetjük úgy is, hogy mindenki hatással van mindenkire, és úgy is, hogy mindenki lop mindenkitől. Apám is sok mindent átemelt Hitchcocktól, Bertoluccitól, Antonionitól. Ahogy Scorsese is a Még kér a népből.

Ezt ő mondta?

Igen. Egy filmes rendezvényen rohantunk valahova, úgyhogy csak az „örvendek, örvendek, micsoda megtiszteltetés”-ig jutottunk, de ebbe a rövid szóváltásba is belefűzte, mekkora hatással volt rá a Még kér a nép.

Melyik filmjére hatott?

Azt nem árulom el.

Voltak még hasonló találkozásaid?

James Gray, az Ad Astra rendezője. Bemutatkoztunk, és elkezdett lelkendezni, mekkora hatással volt rá az apám. Queensből felutazott a Carpenter Centerbe, hogy meghallgassa az előadását. Mindig meg tudok lepődni, amikor olyan világsztárok áradoznak apámról, mint Coppola vagy David Lynch.

Velük hol találkoztatok?

Coppolával egy finn fesztiválon, ahol régi filmeket vetítettek. Úgy volt, hogy nem jön el, de hirtelen beállított. Egymás nyakába borultak apámmal. „Maestro!”, „maestro!” Majd jött egy sűrű hét, ami italozással telt, hogy el tudjanak aludni Finnországban, ahol nem megy le a nap. Akkor még sokkal kisebb volt a filmes világ, mindenki ismert mindenkit. Lynchcsel Angliában találkoztunk, a 90-es években. Nagyon jó fazon, de vele tényleg csak a „mester!”, „mester!”-ig jutottunk, mert nem beszéltek közös nyelvet: apám franciául és olaszul, Lynch meg angolul tudott.

Említetted, hogy még ma is működnek Jancsó filmjei.

Szeretném felújítva, jó minőségben újranézni őket. A hajnalt például csak egy rossz VHS-en tudtam megnézni. A Szegénylegényekben, Csillagosok, katonákban máig elképesztő filmnyelvi teljesítményt látok. Imádom az Így jöttemet is: amikor kiadta a Second Run, újra megfogott. Én még a Magánbűnök, közerkölcsöket is szeretem. Értem a kritikát, de abban is van néhány csavar, megoldás, amitől kifekszel. Ez az egyetlen filmje, ami megjelent Blu-ray-en. Igaz, a Tinto Brass-soron árulják.

A pornográf tartalma miatt adták ki?

Mi másért? De Tinto Brass is művészfilmes volt. Auteur. Ajánlom figyelmedbe a Caligulát.

Na és a rendszerváltás körüli filmek? Szörnyek évadja, Isten hátrafelé megy, Kék Duna keringő?

Ez a látnokjelleg annyira ijesztő. Mondta is, hogy gyerekek, ebből baj lesz. Jönnek, lopnak, és felélik az országot. Nem véletlenül volt hatalomkritikus minden filmjében. Mindegy volt neki, hogy jobb- vagy baloldali, aki tisztességtelen irányba vitte az országot, azt elküldte a francba. Ő mindig a kisebbségek oldalán állt. A Hitgyüli mellett is kiállt, amikor őket üldözték.

Ennek ellenére tett gesztusokat a hatalom felé. Az Aczélnak küldött, túlméretezett születésnapi tortát szokták emlegetni, amiről azt mondta, vicc volt, a másik pedig a Népszabadságnak adott interjú, amiben azt nyilatkozta, a Szegénylegények nem ’56-ról szól, hogy kiengedjék a filmet Cannes-ba.

Okosan kellett ellenállónak lenni. Ez egy közös játszma volt a rendezők és a rendszer között. A nap végén az európai filmes az államtól kapja a támogatást. Demokráciában ez elvileg egy szakmai támogatás, de tudjuk, mennyire függetlenek ma a pénzosztó szervek Magyarországon. Andy Vajnának nagy előnye volt, hogy szakbarbár volt. Sok film nem tetszett neki, mégis elkészülhettek, mert azt mondta, nem neki kell szeretnie, hanem a nézőknek. Tudta, hogy minden filmnek van piaca. Lehet, hogy a Pappa piát itthon megnézték 200 000-en, a Deltát meg 25 000-en, de a Deltát világszerte milliók látták – és a mai napig nézik. Vajna alatt mindenféle film készülhetett profi körülmények között. Ma már ez nincs így.

Azt mondod, a filmben kell kritikusnak lenni, azon kívül pedig diplomatikusnak?

A cél nem szentesíti az eszközt, de kompromisszumokat hoznia kell az embernek az élet minden területén. Attól még nem kell egyetérteni a rendszerrel vagy a pénzosztó szervvel. És egyet ne felejtsünk el: az amerikai stúdiórendszer nem kevésbé szól bele a filmesek munkájába. Ez a szakma így működik. De hogy ez nálunk le van öntve egy politikai mázzal, az végtelenül gusztustalan.

Beszélgettél apáddal arról, hogyan tudott lavírozni az akkori rendszerben?

Szívesen beszélgetnék vele erről, de ez a luxusom már nincs meg. Sajnálom, hogy nem nőtt be hamarabb a fejem lágya. Ez a késői gyerekek átka. Harminckettő voltam, amikor meghalt. Azóta sok kérdés merült fel bennem.

Miről?

Az életéről. Hogy mi hogy volt. Sok részlet van, amiről tudok, de kíváncsi lennék a mögöttesekre. Hogy jobban megértsem, áthozzam a tapasztalatait. A saját gyerekeimnek is. Elképesztően tájékozott ember volt. Ahogy távolodik, úgy egyre jobban látszik, hogy nincs hova visszanyúlni. Nincs itt, hogy elküldjön a picsába, nincs itt, hogy megvilágítsa az összefüggéseket. De anyám itt van. Majd ő megmondja.

A filmjeidről kikérted a véleményét?

Szakmai kérdésekben igen – ízléskérdésekben nem. Anyámmal jobban tudok technikáról beszélgetni. Apám technikai analfabéta volt. Sok rendező az. Máshogy működik az agyuk, képekben gondolkodnak. A jó rendező jól választja ki a munkatársait, akik segítik abban, amire szüksége van. Apám egy vágót vett feleségül, és vágó lett a fia is. Szerintem ez gyönyörű. Hatásokra, érzésekre ettől még tűpontosan reagált. A Fehér istent még látta.

Mundruczó azt a filmet édesapádnak ajánlotta. Januárban halt meg, a Fehér istent májusban mutatták be Cannes-ban.

Amikor feljött az ajánlás Cannes-ban, öt percig süvító tapsvihar szólt a sötétben. Zokogtam. Ott jött elő minden. Gyerekkorom óta arra készültem, arra készítettek, hogy meg fog halni az apám. Mondogatták, milyen idős, annyi, mint másnak a nagyszülei, és bármikor meghalhat. Ehhez képest 32 évig volt velem, ami nagy ajándék.

Bizarr lehetett, és nem is túl egészséges ezt hallgatni gyerekként. Volt benned emiatt félelem?

Biztos volt. Majd a pszichológusok kigyúrják belőlem. Nagyon értékeltem a vele töltött időt, miközben annak idején rossz gyerek voltam. Előfordult, hogy hetekig nem vettem fel a telefont, mert el voltam foglalva melóval, egyebekkel. Ma már másképp csinálnám.

Hogyan emlékszel rá a legszívesebben?

Nagyon szerettem, amikor csak ültünk a kanapén, és az ölében feküdtem. Még huszonévesen is. Ő újságot olvasott, én képregényt. Az én gyerekkoromban is mozgalmas volt az élete, még ha nem is annyira, mint Nyikáék idején. Értékeltem, amikor együtt van a család. Amikor csak úgy vagyunk. Az hiányzik nagyon.