Feltartóztathatatlan hömpölygés. Madárfüttyös tágasság. Égzengéses zivatar. Kíméletlen természet. Teknősbéka, mentőmellény. Borongó hegedűszó. Delta. Bertók Lajos emlékére.
Mundruczó Bertókkal forgatta Delta című filmjét, ám a színész korai halála új irányt szabott a produkciónak: hosszas keresgélés után Lajkó Félix hegedűművészben találta meg a rendező azt a karizmát, amelyet Bertók Lajos halálával elveszített(ünk). Február 2-án este fél tízkor minden együtt volt a Millenárison a méltó emlékezéshez és az ünnepélyes bemutatóhoz. Színültig telt a terem, jelen volt a teljes stáb, Tarr Béla vezette be a filmet. Kiemelte az emberi pillanatok (alvás, evés, szerelem), a tájak, érzelmek fontosságát és a Deltából áradó szabadságot, illetve az elpusztíthatatlan, örök vágyat e szabadság után.
Mihail (Lajkó Félix) felkeresi Duna-Deltánál lakó anyját (Monori Lili). Épp disznóvágást tartanak; az anya szeretője (Gáspár Sándor) ellenséges, Fauna (Tóth Orsi) pedig ekkor ismeri meg bátyját és vértől iszamós kézzel öleli át. A fiú teli butykos pálinkával apja vízparti kunyhójába költözik és házépítésbe kezd, testvére elkíséri, segít neki, végül ott ragad, hiába mostohaapja minden visszatartására tett féltékeny kísérlete. A szerelembe eső testvérpár csendes boldogságban tölti dolgos mindennapjait, emberi és természeti viharokkal dacolva felépül a házuk is, ám a Delta végül tragédiába torkollik.
Maga a mindent és mindenkit körülvevő víz nyilvánvalóan szimbolikus tartalmakat hordoz, ám Erdély Mátyás puritán, egyszersmind plasztikus felvételei emberközelivé varázsolják a természet vadságát. Jelképes szerep jut Mihail mentőmellényének és Fauna szabadon kószáló teknősének is, amelyek a film különböző pontjain vissza-visszatérnek. A Delta legszebb pillanatait a motívumok lassú sodrása hozza felszínre. Fauna például egyszer a tűznél ülve elmeséli, hogy egy évig nem evett, mert nem volt éhes, majd mikor bátyja meggyógyítja, odaáll elé, és csak annyit mond: „Éhes vagyok.” A szereplők egyébként is szűkszavúak, a természet viszont folyton körülöttük fecseg nyugodt egykedvűséggel: békabrekegés, madárvijjogás, az esőcseppek dobolása és a kalapácsok kopogása töri meg a csöndet. No meg Lajkó Félix összetéveszthetetlen muzsikája, aki már egészen fiatal korától komponál filmzenéket, s ugyanaz a szilajság lángol bennük, mint szólólemezein. A Popol Vuhtól kölcsönzött zenék pedig felidézik Werner Herzog világát, az Aguirre gyilkos tutajozását, vagy a Fitzcarraldo elképesztő hajóépítését.
Zenészeinket egyébként egyre nagyobb becsben tartják filmes berkekben. Lovasi András Jancsó-filmes epizódszerepei után a Sztornóban bizonyíthatott, Lajkó Félixnek pedig ez volt az első filmszerepe, és őszintén állíthatjuk, elviszi hátán a filmet. Igaz, a profik tökéletesen aládolgoznak, s Tóth Orsival olyannyira megtalálta a „közös hangot”, hogy a rendező állandó főhősnőjének ez az egyik legmegrázóbb alakítása.
Nem akartam említést tenni róla, hogy az el-elcsukló hang miatt kis híján kudarcba fulladt a vetítés, hisz éppen elég cudarul érezhette magát a teljes stáb, minek tetézni azzal, hogy írunk is róla. Ráadásul a rendező egy film.hu-nak tett interjújában ezt mondta: „Az akadályokat az ember akkor is a saját kudarcának éli meg, ha valójában nem tehet róluk.” De talán nem volt véletlen, hogy annyit csuklik a kópia, hiszen oly gyakran emlegették a filmet is, Bertók Lajost is. A közönség a szokottnál fegyelmezettebben viselkedett, egy kis pusmogás, vetítőcsere, és a végjáték a legtökéletesebb minőségben pergett le a szemünk előtt.
Egy elcsukló hangú kópiától azonban a néző is cudarul érzi magát. Ezért mindenkinek ajánlom, hogy amint lehetséges, nézze meg ezt a filmet újra és újra, de a biztonság kedvéért legyen kéznél egy flaska Lajkó-féle pálinka, ha valakire rájönne a csuklás.
