„A Sztornó olyasmit céloz meg, ami tulajdonképpen nem olyan látványos, de mindannyian ezt az életet éljük.” (Pálos György)

A Sztornót egy, a nyolcvanas évek óta együtt dolgozó csoport, a Közgáz Vizuális Brigád készítette. Övék volt az Ilyen az élet című játékfilm 1995-ben, A kenyereslány balladája egy évvel később, ők kaptak különdíjat a Filmszemlén az Országalmával 1997-ben, majd a legjobb forgatókönyv és legjobb férfi főszereplő díját A Feri és az édes élettel, ami a rendszerváltás után elhanyagolt magyar melós problémáit feszegette. Filmjeikre, különösen rövidfilmjeikre karakterek és karakteres helyzetek tipikus, majd abszurdba forduló megragadása jellemző. A Sztornó az első normál költségvetésű alkotásuk.

A Sztornót Pálos György írta, rendezte és fényképezte. A kis költségvetés nehézségein edződve a csapat finom, értelmes képeket, egy igazi nagyjátékfilm illúzióját hozta létre. A zene trendi és jó: Kispál-feldolgozások, Erik Sumo Band, Végső Zoltán. Tartalmát tekintve a film a nyolcvanas évek nyavalygós-szürreális magyar filmjéhez nyúl vissza, annak modorában próbál egy mai kisrealista alkotást megcsinálni.

A film főszereplője, akihez annyira közel áll az elbeszélői nézőpont, hogy nincs jelenet nélküle, Lovasi András. Illetve persze nem ő, hisz mint tudjuk, a szerző vagy a sztár nem egyenlő önmagával, emellett épp hogy Lovasi Andrást, a sztárt és a kilencvenes évek magyar világát elszenvedő, és magát követhető attitűdmintává emelő ikonját követjük a filmben: mi lesz belőle, és persze a film értő közönségéből, akik a nyolcvanas-kilencvenes években voltak fiatalok, átélték, de lekésték a rendszerváltást, magukévá tették a partikultúrát és a posztmodern relativizmust, most pedig ott állnak két gyerekkel, családdal, becsületes munkájuk, kötözködő anyósuk van, és, fél életük letelve, úgy állnak nyakig hivatalos ügyekben és társadalmi konvenciókban, hogy még mindig semmilyen közük hozzá?

Mindez a filmben úgy néz ki, hogy András a boldog családi és hódító tanári élet mellett egyszer csak szorongani kezd, rémálmai és kafkai jelenetekként ábrázolt adóhivatali beidézései pedig egyre erősítik és igazolják azt az érzését, hogy semmi sincs rendben, és, bár nem tudni miért, egyszer bűnhődnie kell. „Amikor mindez megtörtént, a harmincas éveim közepén jártam. Történelmet tanítottam egy gimnáziumban. Verával és a két gyerekkel boldogan éltünk két és félszobás lakótelepi lakásunkban, pedig kutyánk sem volt. Erősnek éreztem magam, tele tervvel, ambícióval. Közeledett a tanév vége, a nők szemében ígéretes fények csillantak meg. Kibírhatatlanul meleg volt. A panel, hogyha felforrósodik, hosszú ideig megtartja a meleget. Visszatérő szorongásos álom kerített hatalmába, éjszakánként Nicole Kidman és fura ura alkudtak a lakásomra. Levelet kaptam az APEH-től. Egy jelentéktelen adategyeztetés kapcsán kértek, fáradjak be. Az elintézetlen ügyek mind összetorlódtak a fejem fölött. Úgy tűnt, összefogott ellenem a világ. Mindig is tudtam, hogy egy napon fizetnem kell. De miért is? Elkapott az örvény: minél inkább kapálóztam, annál mélyebbre zuhantam. Gyanússá vált a viselkedésem a családom, a kollégák és a hatóság számára. Pedig én semmit sem változtam.”

Érdekes szerepet vállal a film, egy mai réteg- és generációs probléma kérdését megcélozva. Mint a film.hu-nak adott interjújában Pálos fogalmazott, „a magyar filmnek tradicionálisan nem erőssége, hogy valamilyen módon a máról szóljon. A »má«-t azt úgy kell érteni, hogy nem a nemzeti sorstragédiák, nem is a pisi-kaki-vicces vonal, a Sztornó olyasmit céloz meg, ami tulajdonképpen nem olyan látványos, de mindannyian ezt az életet éljük.” A Sztornó eközben úgy akar realista lenni és társadalmi problémákat fölvetni, hogy közben kevésbé bevallva vagy hangoztatva inkább egy adott értelmiségi szubkultúra belterjes önarcképét és számvetését készíti el. Ebből fakad az a gond, amelyet a film kritikusai közül többen is érintettek: egy már elmúlt helyzetre adott, ki tudja mennyire jó attitűdválasz túlélési lehetőségeinek kérdésére, egy megváltozott világban, a film ugyanezen attitűddel keres és ad valamilyen választ – és ennek a válasznak alig lesz köze most aktuális problémákhoz.

A főszereplő „Én”, a Tanárember ugyanazzal a kamaszos viszolygással és spleenes-egzisztenciális lényeglátással tévelyeg a saját, már berendezett életében, mint tíz-húsz évvel azelőtt. A torzan, fésületlenül berobbanó kapitalizmusra való rácsodálkozás a már stabilizálódott, általa is gyakorolt és fenntartott rendszerben is ugyanúgy megmarad nála. Az igazi nő keresése, és a megtalálásáról való sorozatos lemondás házibuli-slágertéma helyett egy kétgyerekes család széthullásának, a rajongó diáklányokkal való viszony kezelésének és a rajongó kollégákkal való viszonynak a történetét jelenti, ebben a realitásban azonban az Én ugyanolyan elveszett és elégedetlen, mintha a még meg nem adatott lehetőségek távollégét siratná. Pedig a lehetőségek, azok az évek, már megvoltak neki. Sértődötten, „én nem tehetek semmiről”-arckifejezéssel hányódik a saját életében, miközben az épp azért megy tönkre, mert nem kezdett vele semmit.

Igen, értjük a félreérthetetlen, de azért többször is megismételt utalást, ez egy kafkai helyzet. Beidéz a Hivatal, és mindig is sejtett, bár át nem látott okokból megbűnhődünk életünk értelmetlenségéért. A film ezt a keretet egy kapitalista megoldással – a büntetés után sztornózni lehet, és megy minden tovább-, és egy posztmodern gesztussal továbblépünk könnyedén a tanárnő-kolléga-szerető és a tanárkolléga-férjhelyettes társaságában – próbálja feloldani vagy kortársiasítani. Nem sikerül: a probléma nem oldódik meg, csak érvénytelenedik.

Egzisztenciális kétkedés ide vagy oda, mindenkinek birkóznia kell a társasági adóval, akinek meg ennyire nem sikerül, béreljen könyvelőt, amúgy is kötelező. Az adóhivatal nyomasztó ábrázolása hiába van megfejelve Kafkával, megütközik azon a mindennapi tapasztalaton, hogy ezeket a dolgokat mindenkinek meg kell tudnia oldani. Korrajznak iszonyúan naiv, a film által összeeszkábált válasz ugyanúgy tévelyeg az általa feltett kérdés kontextusában, mint a főszereplő a saját, „kortársmagyar” életében.