Ha az iskola egy minitársadalom, akkor a tanári annak krémje. A tanári szoba szerint a fejétől bűzlik a hal.
Az utóbbi hónapokban megszaporodtak az iskolában játszódó közéleti (vagy inkább közérzeti?) filmek. Reisz Gábor egy érettségin keresztül beszél a magyar társadalmat sújtó polarizáltságról (Magyarázat mindenre), de Moldovai Katalin filmje, az Elfogy a levegő is egy tanár viszontagságain keresztül beszél hatalomról, morálról, hétköznapi, de megkerülhetetlen döntésekről. De nem csak a magyar filmben találkozunk az iskolával, mint a társadalom tükörképével. Cannes-ban mutatták be a Club Zerót, amely bár nem ütött akkorát, mint egy évvel korábban stiláris párja, A szomorúság háromszöge, de az iskolán belülre helyezte a radikalizálódás példabeszédét. Már díjjal távozott (Merve Dizdar a legjobb színésznő lett) a szintén cannes-i bemutatót kapott Elszáradt füvekről, ahol egy – messze nem megbecsült – tanár élt vissza vajmi kevés hatalmával.
Osztály, vigyázz! – Az iskola a kortárs európai filmben
Az európai (szerzői) filmek az elmúlt években nagy figyelmet fordítottak az iskola intézményére. Magyar színtéren a közelmúlt két legnagyobb figyelmet kiváltó mozija (Magyarázat mindenre, Elfogy a levegő) egyaránt az oktatási rendszer szűrőjén keresztül foglalkozott társadalmi törésvonalakkal, de német (A tanári szoba, Bachmann tanár úr és az osztálya), török (Elszáradt füvekről), francia (Az osztály) és román (Zűrös kettyintés, Érettségi) példákat egyaránt találunk. A következőkben – a teljesség és a témában releváns összes film megemlítésének igénye nélkül – a legfontosabb alkotásokban elemezzük a megjelenő oktatásképet, kitérve a tanárok és a diákok helyzetére, valamint arra is, hogy a művek mennyiben tekintik az iskolát a társadalmi beavat(ód)ás intézményének.
A tanári szoba kapcsán kijelenthető, hogy 2023-ban a társadalmi diskurzus az iskola falain belülre helyeződött. Ilker Çatak filmjében Carla Nowak (Leonie Benesch) egy német kisváros tanára. Hajnalban kel, a reggeli mozgás után pedig az iskolában folytatja a napot és sötétedésig marad. Osztályában megtalálhatók az iskola mindenkori szereplői, a strébertől a vagizó hülyegyerekig. Német iskola lévén kisebbségi diákok is részei a közösségnek, de a film szerencsére nem válik antirasszista példázattá. Sokkal fontosabb az, ami az iskolában egyre gyakoribb lopások kapcsán Nowakban történik. Kollégái kevésbé becsülik, diákjai tiszteletéért percről percre meg kell küzdenie, ráadásul a helyzetet fokozza, hogy van tanár, aki a kávéra gyűjtött becsületkasszából is visszavételez néhány eurót. Kisrealista szenvtelenséggel látjuk az ismerős és bicskanyitogató eseményeket, amelyek a becsületesen élőknek egyenlő az arcon köpéssel.
A néző boldog mosollyal erősíti meg Carlát, mikor csapdát állít a tolvajnak: laptopja kameráját bekapcsolva jól látható helyen hagyja kabátját, benne a pénztárcájával. A csapda beválik, a kolléga, Frau Kuhn (Eva Löbau) blúza felismerhető, ő mégis tagad, az igazgatónő konfliktuskezelése pedig inkább fokozza az indulatokat. Carlával együtt mi is elgondolkodunk: biztosan helyesen cselekedett? És persze ekkor válik egyértelművé, hogy videót rögzíteni mások tudta nélkül bizony személyiségi jogokat sért.
Végig emberi nézőpontban maradó, egyáltalán nem mindent tudó kamera követi az eseményeket a kortárs morális realizmus újabb nagyszerű példáját szolgáltatva. A kézikamera feszültségét a mély hangokkal teli zene teszi nyomasztóvá, jelezve, hogy a satu egyre jobban összeszorul. Mindennek közepén pedig az osztály, a gyerekek figyelnek értetlenkedve: egyikük, Lucas (Leonard Stettnisch) édesanyja miért nem jöhet dolgozni a következő napokban?
A tanári szoba eseményei egyszerűek, majdhogynem mindennaposak és szorosan kötöttek az iskolához. A hangsúly azonban az emberi döntéseken és az iskola arra adott reakcióján van. A személyi igazságérzet szemben áll a normatív (bürokratikus) igazságszolgáltatással, a dráma pedig e kettő szétcsúszásában keresendő. Nem kizárólag, de elsősorban az iskolai intézményrendszer teljes bukásáról szól A tanári szoba, ahol mindenki mindent jól csinál, a helyzet mégis percről percre rosszabb.
Az intézmény képtelen lépést tartani a modern problémákkal. Ebben a formában az iskolai munka cirka 200 éves, amit bár toldoztak-foldoztak, szerencsésebb fejlődésű országokban folyamatosan javítják, de a keretrendszer alkalmatlan a kurrens problémák kezelésére. Csak kettő (összefüggő) gond a ma minden diák zsebében ott lapuló, világra ablakot nyitó okostelefon, valamint a nebulók tanáraik felé tanúsított tiszteletének teljes hiánya. A tanári szoba minden konfliktusa valójában arra vezethető vissza, hogy mi történik, ha valaki nem akarja betartani a szabályokat? Ha a felfüggesztett diák mégis megjelenik a tanórán, mit tehet a tanár? Ha egy jóhiszemű ember, ha megelégeli, hogy a kollégák lopják a kávépénzt?
A bekapcsolva hagyott kamera bizonyítéknak sem százszázalékos, meg valójában önbíráskodás abban a világban, ahol mindent jogszabályok írnak körül. Árulkodó a film utolsó képsora: az iskola gyerekek és tanárok nélkül. Csak a termek, a falak, a tábla, a padok, a tanszerek. Tökéletes a rend, csak azok a fránya emberek ne jelennének meg másnap reggel újra! A szabályzat addig működik jól, amíg nem találkozik a konkrét esettel – de mi a helyzet az etikával? Mert elméletben mindenki kiválóan határozza meg a határvonalat jó és rossz között, de valahogy a nyílegyenes vonalat összekuszálja a tett.
Kuhn fia lehet osztályelső, az édesanyja tette rajta csattan, ahogy osztályváltásra kérik. Teljes bukás, hogy ez egyszerűen lehetőségként felmerül, de az iskolaigazgató sem tehet mást. Lehetetlen helyzetre az abszurd az egyetlen értelmes válasz: a záróképben két rendőr viszi ki vállon a széken ülő Oskart, aki a felfüggesztése ellenére mégis iskolába megy. A gyerek nem lehet az iskolában – hülyeség teteje, Ilker Çatak A tanári szobája pedig szenvtelenül, de nem érzéketlenül vezet minket végig az iskola miniatűr társadalomképén, ahol az ember két rossz közül választhat, vagy csendben maradhat.
