Nuri Bilge Ceylan legújabb filmjét a Tanítanék Filmnapok keretében vetítették először Magyarországon, jórészt tanárok előtt. A több mint háromórás film Törökország idei Oscar-nevezettje, Merve Dizdar pedig a legjobb színésznői alakításért járó Arany Pálmát vihette haza idén Cannes-ban.
Megérdemelten. És azonnal adódik is a kérdés, hogy miért nem ő a főszereplője a lassan hömpölygő történetnek, az anatóliai zsákfaluban (porfészekben, posványban, ahogy a főszereplő Samek hívja) játszódó drámának? Ehelyett Samek, a kiégett, problémás döntéseket hozó, ide-oda sodródó rajztanár bandukolását, mocsárba ragadását követjük. A téli vakáció után visszatérve a „tanárok tanáraként” köszöntik, fifázik a helyi rendőrkapitánnyal, poharazik egy idősebb és egy fiatalabb csellengő komájával, lakótársának, a szintén tanár Kenannak pedig a várva várt áthelyezéséről fantáziál. 4 év egy zsákfaluban: ideje továbbállni, talán Isztambulba, el innen.
Az iskola folyosóján mellé szegődik egy kiskamasz lány, akinek zsebtükröt ajándékoz, és arra kéri, hogy ne mutassa meg a többieknek, évődnek, a derekára teszi a kezét, a szokottnál családiasabban viselkednek egymással. Ez a családiasság ebben a közösségben oké, a többi gyerek is ezt kapja? A válasz persze nem. (Kenan meg is jegyzi, hogy ami az ő vidékén bevett, itt nem működik feltétlenül.) A film felvezetőjében odaforduló, törődő valakinek mutatkozik a karakter, aki a kóbor kutyák sorsát is a szívén viseli, mire megkapja, hogyan is várhatja el, hogy a kóbor kutyákkal is foglalkozzon a falu, amikor az emberekkel sem törődik senki. A környezetére kíváncsi férfi a rajzolást fotózásra cserélte, és a film legjobb képei ezek az állóképek, ahol „ember a tájban” típusú dokurealizmust látunk: lovával, fegyverével pózoló kucsmás férfit, juhok közötti gyerekeket, tornatanár kollégát a focilabdával stb. – ezek valódi anatóliai kincsek.
A Sevim nevű kislánytól, aki a tükröt kapta, elkoboznak egy szerelmeslevelet. A tanár, bár letolja a kolléganőit, szintén szórakozik rajta, amikor elolvassa. Amint a kislány rányit, és vissza akarja kérni, a férfi azt hazudja, már összetépte. A kislány nem áll kötélnek, látta, amit látott, és ezután dönt úgy egy barátnőjével, hogy panaszt tesznek a tanárra, hogy helytelenül viselkedik a diákokkal, nem kívánt módon ér hozzájuk, bizalmaskodó, és Kenanról is azt állítják, hogy bámulja őket, és csipkedi arcukat. A tanfelügyelőségen végül „elsimítják” az ügyet, ahogy az összes többit is eddig, mondja a minisztériumi tisztviselő. Az igazgató védené a gyerekeket, egy tornatanár is, egészen addig, amíg mégis ki nem bukik belőle a két név.
Samek egyáltalán nem egy Mads Mikkelsen-tartású személyiség a Vadászatból, hanem egy sokkal félreérthetőbb, irritálóbb valaki. Sevim ellen a megalázás technikáját választja, kiküldi a teremből, kibeszéli, kiközösíti az osztályban, a többi gyereket arra kéri, hogy mint bajkeverőket, figyeljék meg és árulkodjanak, ne higgyenek nekik. A film egyik legkínosabb jelenete, hogy épp egy pedagógus a mobbing levezénylője, és nyilvánvalóan visszaél a hatalmával, manipulálja a rábízott diákokat. A nyári szünet előtt aztán nem tud bocsánatkérést kicsikarni a lányból, aki rezzenetlenül állja a sarat a ráöntött keserű vádaskodások, önsajnálat ellen.
Török vidéki anziksz – Nuri Bilge Ceylan-portré 1.
A kortárs török filmet leginkább Ferzan Özpetekkel és Fatih Akinnal szokás azonosítani, pedig ők hazájuktól távol (Olaszország, Németország) alkotnak, a nemzeti török filmről azonban alig-alig hallani. A kétezres évek elején ez megváltozott, a „kivándorolt” mozisok mellett egy új generáció lépett színre. Ennek a nemzedéknek egyik legkiemelkedőbb török alkotója Nuri Bilge Ceylan.
A fifás haver tanácsára Samek megismerkedik egy közeli városban angolt tanító Nurayjal, akit – mivel ugye úgyis hamarosan lelép – átpasszolna lakótársának, Kenannak, majd féltékenységből mégis úgy intézi, hogy ő jöhessen össze a nővel. Nuray története az egyik legerősebb szál a filmben: a harmincas nő öngyilkos merénylő okozta robbantásban vesztette el egyik lábát. Remekül fest, a kórházban kapott rá. Protézissel jár, de övé a legegyenesebb gerinc: bár lenne élete Ankarában, egyelőre mégis szülei falujában marad. Samettel való vacsorájuk alatt (amelyre a férfi „elfelejtette” meghívni Kenant) ő az, aki kimondja, hogy a férfi folyton sajnáltatja magát, mindent a környezetre hárít, valójában viszont tétlen. A nő végül megmutatja sérülékeny oldalát, és a férfi relatív őszintesége teret nyit a kettejük intimitásának. Talán a legbizarrabb rendezői döntés, ami tökéletesen kilóg a filmből, és fércmunka hangulatot teremt, hogy az éjszakai jelenet előtt Samet kisétál a díszletből, áthaladunk vele a stábon, hogy lássuk, amint bevesz egy Viagrát, hogy visszatérjen. Nehéz másra gondolni, mint a töketlenség metaforájára, kár, hogy ezáltal a rendezésre is kiterjesztődik.
Az értelmiségi szereplők elvágyódása, ugyanakkor levitézlett életmódja a csehovi élethelyzethez köti őket: el innen, Moszkvába/Isztambulba, ahol már tudni fogják, mire is hivatottak, min is fognak dolgozni, beteljesítik önmagukat. Egy poharazós jelenet meg is fogalmazza ezt: becstelen, hit nélküli, gyáva élet ez.
Hasonlóan a 2014-es Téli álomhoz, Ceylan filmjének megbízható szereplője az anatóliai táj, az égbe törő havas hegycsúcsok, a sűrű, átláthatatlan havazás, ami egyszerre ad szép távlatokat, ugyanakkor ridegen magába is zárja az ott élőket. A zord időkről könnyen eszébe juthat az erdélyi nézőnek egy elszigeteltebb székely/csángó/moldvai falu képe. E mellett a román újhullámmal rokonítja a filmnyelvet a konfliktusok eszkalálódása is, a banális közegben kibukkanó humor, ahogyan a feszültség fokozódik, ahogy létrejön egy veszekedés utcai dinamikája, közvetlensége (például a tanfelügyelői szobában játszódó jelenetnél).
Mindezek részben kárpótolhatják a nézőt a főszereplő dagályos önfelmentése, monomániás monológja miatt, azért a modoros zárlatért, ahol az elszáradt fűszálakat mint elsatnyult próbálkozásokat kell talán túlságosan didaktikusan, belénk sulykolva megértenünk. És még egy, a film utóéletéhez kapcsolódó mozzanat, ami enyhítheti a keserű szájízt: Merve Dizdar bátorsága, aki cannes-i díját török nővérei számára ajánlotta fel, akik az ellenszél dacára is tesznek a női jogokért, persze közéleti felfordulást okozva ezzel hazájában.
