Ceylan legutóbbi opusza egy olyan bő három órás, gigászi projekt, ami teljes egészében nem működik, mert mindenről egyszerre akar szólni, részleteiben azonban egy rendkívül gazdag és különös film.
Valahol az éterben lebeg egy szó, egy aprócska, kis tüskékkel ellátott frusztráló szó, amit ha meghall egy pályakezdő fiatal, rögtön a falra is mászik tőle és megsúgom: legszívesebben le se jönne onnan egy darabig. Ezennel bemutatom az aspiráns szavunkat, amelyet természetesen a latinok hagytak ránk. A kifejezés pusztító ereje abban rejlik, hogy csupán egyetlen szóval képes jelölni az embert, aki szeretne valamivé válni, de még nem vált azzá. Aki úton van, de még nem érkezett meg. És amikor az ember úton van affelé, hogy azzá váljon, aki jelen pillanatban lenni szeretne, csalódások sorozatára kell felkészüljön és akár arra is, hogy az út, amit választott – tehetség vagy türelem hiányában – sose vezeti el a kiszemelt célhoz.
Nuri Bilge Ceylan A vadkörtefa című filmje a felszínen egy fiatal írópalántáról szól, aki még szintén nem vált azzá, aki lenni szeretne, de valójában az ő történetén keresztül a rendező nem kevesebbről szeretne mesélni, mint magáról az életről: családról, szerelemről, vallásról, művészetről, szűkebb merítésben továbbá a török kultúra helyzetéről, a városi és falusi élet párharcáról. Egyértelmű, hogy Ceylan túlvállalta magát, ezt nem mellesleg a játékidő három órája is jelzi, a film pedig ennek ellenére sem bukás, hanem inkább egy olyan gigászi projekt, ami teljes egészében nem működik, részleteiben azonban rendkívül gazdag és különös.
A vadkörtefa központi figurája Sinan (Dogu Demirkol), egy frissen végzett egyetemista, aki tanulmányai befejezéséhez közeledve visszatér szülőfalujába. Sinan írónak készül és van is egy regénye, amit publikálni szeretne, de az ehhez szükséges anyagi források megszerzése nyögvenyelős feladatnak minősül, főleg azért, mert családja képtelen őt támogatni. Ennek legfőbb oka, hogy apja, Idris (Murat Cemcir) szó szerint eljátszotta becsületét, mivel évek óta fogadások rabja.
Az imént felvázolt alaphelyzetet a rendező lényegében egy óriási vászonként használja, amire a különböző, nagy léptékű tematikák festenek képet. Ebből a szempontból a film tulajdonképpen nem egymást követő jelenetekből áll, inkább vaskos fejezetekből, hiszen sokszor tűnnek fel epizodikus szereplők, akik például egy irodalomról szóló disputa erejéig partnerei Sinannak, majd eltűnnek a képből. Sinan ambíciói, elvei, roppant makacs hozzáállása konstansnak mutatkozik és a néző annak a folyamatnak a tanúja, ahogyan ezek a személyes aspektusok találkoznak a legfajsúlyosabb címszavakkal és problémakörökkel ebben az életnek keresztelt örökmozgó körforgalomban. A különösen hosszú, de szellemes párbeszédek így leszűkítik az akciódús cselekmény terét és a tempó kifejezetten meditatívvá válik. A vadkörtefa mindezért Kiarostami A cseresznye íze című filmjét juttathatja eszünkbe, amelyben ugyancsak egy férfit látunk, aki különböző emberekkel vitatja meg a világ nagybetűs témáit – azzal a különbséggel, hogy ő mindezt egy-egy kocsikázás alatt teszi meg.
A vadkörtefa egyik kuriózuma az, ahogyan a filmes realitásokkal játszik. Párhuzamos valóságokat vezet be, vagy éppen egy jelenet végén felrázza Sinant álmából és sosem tudjuk meg, hogy meddig tartott a valóság és pontosan honnantól keveredtünk álomképekbe. Ennek fényében az sem meglepő, hogy egy feltörekvő és egy befutott író azon vitatkozik, hogy egyetlen realitás létezik-e a művész számára vagy sem. A furcsaság viszont az, hogy ezek a technikák nem konzisztensek, ritkán jelennek meg, ezért stiláris szempontból bár roppant érdekesek, következetlennek látszanak.
Ceylan a (többek között feleségével, Ebru Ceylannal közösen írt) forgatókönyvvel egyáltalán nem okozott csalódást, a filozófia mellé még némi humort is sikerült becsúsztatnia. A színészek közül pedig a Sinan apját és anyját alakító Murat Cemcir és Bennu Yildirimlar játéka olyan mélyrehatóan életszagú és emberi, amit mozinézőként valóságos ajándék látni. Kár, hogy a film vágása és a képi világ disszonanciája a tartalommal szemben folyamatosan visszahúzó erőnek bizonyul.
Bár hangsúlyos a film meditatív tempója, rengetegszer látunk olyan kameramozgásokat és megoldásokat, amelyek akciófilmekben szoktak előfordulni: drónfelvételek, túlságosan dinamikus, 180 fokos fordulatok a szereplőkkel és indokolatlanul sok képből felépülő jelenetek. Persze el kell ismerni, hogy a képek nem egyszer festőiek, ízlésesen megkomponáltak, épp emiatt úgy tűnik, mintha az operatőr egy afféle Dr. Jekyll és Mr. Hyde-játékot űzött volna a forgatás ideje alatt. A helyzetet nehezítendő, a vágás során a „minden felvételt felhasználunk és gyorsan robogunk a képek között”-elv szintén ellentmond a film jelszavának, ráadásul olykor kontinuitási hibák ejtik ki a nézőt.
A vadkörtefa összességében elgondolkodtató utazást kínál, amit érdemes elfogadni, hiszen dúskál a maradandó pillanatokban és eltérő filmes megoldásokban, amelyek nem mindig sülnek el a legjobban, de legalább megpróbálkoznak a hagyományos gyakorlattól elvonatkoztatni. Ceylan, akárcsak főhőse, műve által maga is aspiráns: olyan filmrendező, aki úton van affelé, hogy az életet mindenestül megfogalmazza.
