Lehetett volna ez „a”, „nagy” Dante-film, amely az olasz költőfejedelem biográfiáját az Isteni színjáték lenyűgöző imagináriumával kapcsolja össze – ehelyett egy-két szép ötletet felvillantó történelmi képeskönyv lett belőle.

Dante Alighieri életművének – különösen főművének, az Isteni színjátéknak – a világirodalomra, a nyugati kultúrára és az emberi képzelőerőre gyakorolt hatása jószerével felmérhetetlen: a reneszánszba hajló középkori világkép szintézisét nyújtó monumentális alkotás nemcsak saját koráról, az olasz (költői) nyelv korabeli állapotáról nyújt egyszeri és megismételhetetlen látleletet, hanem Istennel, vallással, túlvilággal, világmindenséggel, emberi lélekkel kapcsolatos képzeteinket is alapvetően meghatározta/meghatározza. A későbbi korok képzeletét – érthető módon – leginkább a Pokol világa mozgatta meg, a bűnök és bűnhődések soha nem látott mértékben gazdag, színes, burjánzó, egyszerre rémisztő és vonzó megfestése izgalmasabbnak bizonyult a Purgatórium és – főleg – a Paradicsom üdvösség felé mutató képzetkörénél.

Ettől a hatástól a filmművészet sem maradt érintetlen: az első olasz – természetesen fekete-fehér és néma – nagyjátékfilm, Francesco Bertolini, Adolfo Padovan és Giuseppe de Liguoro 1911-es munkája (amely teljes egészében fennmaradt, volt szerencsém megtekinteni néhány évvel ezelőtt a TIFF-en) Dante Infernójának adaptációja. Feltűnő azonban, hogy ezt követően a filmgyártás – és általában a vizuális kultúra – nemigen mert hozzányúlni ehhez a monolitszilárdságú opuszhoz, bár akadtak kísérletek a dantei motívumok mozgóképes (vagy azzal rokon) megformálására, Roberto Benigni és Vittorio Gassman felolvasószínházi produkcióitól Peter Greenaway sajátos Pokol-interpretációján át Lars von Trierig, aki A ház, amit Jack épített című rendhagyó sorozatgyilkosos rémfilmjébe építette be a pokolbéli alámerülés képsorait. Az igazán nagy irodalmi műveket nem ajánlatos filmre adaptálni, mert a végeredmény nem tud kilépni az eredeti alkotás, a kész remekmű nyomasztó árnyékából – aligha van ennél beszédesebb illusztrációja a filmbölcseleti közhelynek. Ez viszont nem magyarázza, hogy magáról a firenzei mesterről sem készült mindezidáig nagyjátékfilm – pedig a figura, nemcsak jelentősége, hanem kalandos életútja okán is rászolgált volna a fikciós-mozgóképes megörökítésre. Ezt az űrt hivatott betölteni Pupi Avati biopicje, amelynek bemutatását stílusosan Dante halálának 700. évfordulójára, azaz 2021-re időzítették… volna – de úgy látszik, a filmgyártás malmai Olaszországban sem őrölnek mindig úgy, ahogyan kéne, ezért némi csúszással készült el.

Az idős rendező elsődleges inspirációs forrása a majdnem-kortárs Giovanni Boccacciónak, az itáliai novellairodalom megteremtőjének, a Dante-kultusz egyik első és nagyhatású képviselőjének életrajzi műve; a kerettörténet is az ő alakját állítja középpontba. A történet szerint a korosodó Boccacciót (Sergio Castellitto) a firenzeiek azzal bízzák meg, hogy egy bugyelláris aranyat vigyen el Ravennába, az akkor már rég halott Dante szerzetesnővérként élő lányának – afféle kárpótlásként a Commedia szerzőjét ért méltánytalanságért, vagyis amiatt, mert Firenzéből politikai okokból száműzték, ezért egész életét szülővárosától távol kényszerült leélni. Boccaccio a Mester iránti szent alázattal indul el zarándokútjára – egyfajta középkori road movie ez tehát –, amelynek során felkeresi Dante életének különböző stációit – az ezekhez kapcsolódó történések pedig megelevenednek közben. Látjuk az édesanyja elvesztését némi viszolygással átélő kisfiút, az életre szóló múzsája, az Isteni színjátékban és verseiben megidézett Beatrice Portinari (Carlotta Gamba) után mindhiába epekedő ifjút (Alessandro Sperduti), a Guido Cavalcantival (Romano Reggiani) kötött, szomorú végű barátságát, balszerencsés házasságát egy általa nem szeretett asszonnyal, közéleti felemelkedését (Firenze város elöljárójává, priorjává választották), részvételét a pápapárti guelfek és a császárpárti ghibellinek, majd a fekete, „keményvonalas” és fehér, „mérsékelt” guelfek közti küzdelmekben (Dante ez utóbbiak egyik vezéralakja volt, az ellenpárt győzelme után ezért lett száműzetés az osztályrésze), bolyongásának különböző mozzanatait és ravennai emigrációban bekövetkezett halálát.

A forgatókönyvet is jegyző Pupi Avati láthatóan elfeledkezik arról, hogy a késő középkori itáliai városállamok bonyolult politikai viszonyai valószínűleg nem tartoznak a széles publikum nagy része által jól ismert történelmi folyamatok és fejlemények közé, ezért akinek nincs megalapozott előzetes tudása a korszakról, úgy vész el a 13-14. század fordulójának viszontagságos viszonyai között, mint a Színjáték Dante-figurája az emberélet útjának felén abban a bizonyos sötétlő erdőben. A film narrációja ugyan flasbackekkel tarkított, de alapvetően egyenes vonalú; stilizált, helyenként tablószerű ábrázolásmódját stílusosnak is nevezhetnénk (emlékezetes marad VIII. Bonifác pápa tableau vivant-ja), amely esztétizáltságát időnként meghökkentő naturalizmussal ellensúlyozza (mint például a vízparti ürítés jelenetében). Azonban nemcsak vizuális világában idézi meg távolról a középkori festőművészeti hagyomány kétdimenziósságát, hanem karakterábrázolásában is: figurái mélység nélküliek, sekélyes érzelemkifejezési potenciállal, vagyis nélkülöznek mindenféle komplexitást, ami különösen egy Dante kaliberű személyiség esetében bosszantó. A színészi játék pedig meglehetősen teátrális: és úgy általában, a teljes filmet áthatja valamiféle életszerűtlen teatralitás.

Pupi Avati klasszikus, korhű(nek tűnő), kamaradráma- és tévéfilmszerű történelmi-életrajzi filmet forgatott, és ez önmagában nem lenne gond: filmje azonban nem bontja ki főhőse karakterének összetett nagyszerűségét, konfliktusai nehezen átélhetőek, és aki ebből a műből szeretne tájékozódni Dante felől, félő, hogy bár konkrét információk birtokába juthat (oktatási segédanyagnak tehát megteszi), de nem fogja megérteni, miben is rejlik ennek a firenzei poétának az univerzális jelentősége. Szinte semmit nem merít a Dante-mű kínálkozó motívumrendszeréből és szertelen vizualitásából – amikor igen, mint a szerelmes költő szívét rágcsáló meztelen Beatrice álomjelenetében, abban sincs sok köszönet –, megmarad egy életút romantizált illusztrációja szintjén. Pedig lehetett volna ez „a”, „nagy” Dante-film, amely az olasz költőfejedelem biográfiáját az Isteni színjáték lenyűgöző imagináriumával kapcsolja össze, ehelyett egy-két jó ötletet felvillantó történelmi képeskönyv lett belőle: egy szép, de elszalasztott lehetőség.