Dino Risi szerzőiség és műfajiság közt lavírozva ügyesen bontogatta az örökérvényűség nem is annyira vékony falát.
Utólag könnyű ilyeneket állítani, de Dino Risi egyike az európai mozi nagy szubvertőreinek. Olyan az, mint az otőr, csak nem úgy tűnik, hogy különösebben gyűlölné a papa moziját. Sőt, vitriolos mondanivalóját a lehető legpopulárisabb műfaji sémákba csomagolja. Kortárs slágerekkel, nagy sztárokkal, moziplakátra festett igencsak sommás öltözetű hölgyekkel csalogatja be a moziba a gyanútlan nézőt, majd huncutul (értsd: papolás, flancolás, a negyedik fal bárdolatlan áttörése nélkül) olyan brutális, tanulságmentes életleckéket mutat nekik, mint pl. az Előzés. Ha már szóba jöttek az auteurök: a franciákhoz hasonlóan Risi is megjárta magát a filmkritikaírás rózsaszín poklában, mielőtt rendezésre adta volna a fejét. Csak egy igazi szubvertőrhöz méltóan nem a Cahiers du Cinémánál, hanem egy építészeti-formatervezési magazinban, a Domus hasábjain közölt filmes írásokat.
Tudja ő jól, hogy hol a helye a nemzetközi filmes porondon, és reflektál is rá: az Előzésben odaszúr egyet Antonioniak („elaludtam a filmjén”), de nem lehet kizárni ebből a fricskából az irigységet sem (ironikus módon végül az Előzés szerzői- vagy zsánerfilmként, tökmindegy, de mégiscsak be lett mutatva Cannes-ban: 2016-ban, a Classics szekcióban). Persze Risi már többé-kevésbé befutott vígjáték-direktorként, amikor robbant a franciáknál az újhullám – 55 és 59 között, tehát bő négy év alatt nyolc (8!!) komédiát letett az asztalra, azaz az olasz mozik vásznára –, de azt se lehet ráfogni, hogy ne lenne teljesen „újhullámos”. Afféle hullámok közötti alkotó, aki valahonnan a neorealizmust pink szemüvegen keresztül korcsosító, ötvenes évek közepi „neorealismo rosa” generációjából indult, hogy aztán Mario Monicellivel, Pietro Germivel és egy pár másik alkotóval végleg levessék a háború utáni kényszerrealista béklyót, kifürödjenek a melós mocsokból, az urbánus szegénységszagból, és letarolják a box office-t a commedia all'italianával. Hatvan éve tehát még egyszerű, csiricsáré olasz vígjátéknak tarthatták Dino Risi filmjét, azóta viszont nagyot előzött. De tényleg felhőtlen komédia-e pl. az Előzés?
Felütésében mindenképp annak tűnik: az olasz nemzeti vakáció, a Ferragosto kellős közepén vagyunk, amikor egész Róma kiürül. Mindössze kétféle ember marad benne: a karót nyelt, csendes, félszeg, szociálisan életképtelen, alacsony jó tanuló, Roberto, és a harsány, olasznál is olaszabb bonviván-donhuán, az izgő-mozgó, magas alfahím Bruno. Robertóhoz hasonló „csendes olasz” nem is létezik – hitetlenkedik a néző, és talán éppen ezért kellett Risinek egy francia színész erre a szerepre: a mulya Jean-Luis Trintignant-t hamar elcsábítja az ellentmondást nem tűrő, életigenlő Vittorio Gassman stílusa, és mellészegődik útitársnak, amint az az olasz országutat rója valami jó bulit keresve. Valahol sorsszerű, hogy pont két ennyire eltérő személyiség találkozzon: Roberto azért magányos, mert az őszi vizsgákra készül, és nem úgy tűnik, hogy különösebben bánná az egyedüllétet, Bruno viszont irtózik a magánytól. Ugyan látszólag azért rángatja magát Robertót, hogy amaz ne töltse egyedül a Ferragosót, de ahogy jobban megismerjük a karaktereket, nyilvánvalóvá válik, hogy ő nem akarja egyedül érezni magát. Az a fajta ember, aki csak a másokról visszaverődve tudja élvezni a saját dicsfényét. Hiába van szupergyors Lanciája, ha egyedül kell taposnia a gázpedált. Az állandóan (ki tudja mi elől) előre menekülő ember prototípusa, akinek a kötődés lánc, de talán mélyen odabent mégsem meri mindet levágni. Mű nélküli életművész.
Risi pszichiáternek tanult, és ez a fajta tudása akkor érhető a legjobban tetten, amikor egy-két gesztussal, képpel, replikával tűpontosan, ökonomikusan tudja jellemezni protagonistáit: apróbb hibái ellenére (az elején még van belső hangú narrátor, aztán eltűnik) a film egyetlen pillanata sem érződik művinek vagy megcsináltnak, Roberto csendes jellemfejlődése remekül ívelt, amit csak jobban kontrasztoz Bruno harsány jellemfejlődés-képtelensége. A két karakter mintha ugyanannak a személyiségnek az extrém végletei lenne: a rendpártiság és a szabadságpártiság csak ideig-óriáig létezhetnek együtt, konfliktusuk előbb-utóbb kinyírja valamelyiküket. Ha azt mondtam, hogy Bruno képtelen a jellemfejlődésre (képes ő, csak talán végefőcím után), az nem jelenti azt, hogy dramaturgiailag ne lenne izgalmas figura. Sőt, épp az a jó benne, amikor egy-egy félpillantás erejéig előjön belőle az őszinteség; amint kibontakozik a háttértörténete. Ebben is kontrasztosak: ha Roberto személyisége mennyiségileg és minőségileg is hatalmasat mozdul a film száz perce alatt, cserébe laposabb a háttérsztorija. Talán tényleg olyan unalmas, mint amilyennek a vonatállomáson veszteglő, pasijára váró lány látja – ironikus, de épp Bruno az egyetlen, aki meglátja benne a potenciált.
A road movie-formula remekül dohog a film motorja gyanánt, de Risi egyúttal ki is forgatja a zsánert: míg a legtöbb kocsikázós filmben valahonnan valahová tartanak a karakterek, és legfeljebb útközben kiderül, hogy nem is oda kéne menniük/potyára mennek/haza kell térni, mert a cél mindvégig otthon volt, az Előzésben igazából sehová sem tartanak, de oda gyorsan. Ez remek lehetőséget biztosít arra, hogy a film időnként megálljon egyet-egyet szusszanni, ezáltal új fénytörésbe helyezni a karaktereit. Legalább annyit megtudunk erről a két emberről álltukban, mint az országúton való száguldás közben.
.jpg)
Ötfilmes podcast – Második epizód: road movie-k
Nem nyomjuk tövig a gázt, mert a spirituális utazás fontosabb.
Érdemes társadalami-gazdasági kontextusban is megvizsgálni az Előzést: a film egy háború után újjáépült Olaszországot mutat, ahol látszólag van pénz, van munkaerő, és éppen hódít a twist, még a legutolsó tanyán is. De milyen ez a gyors pénz, könnyű élet, dolcsevita (a film angol nyelvű címe direkt rájátszik a Fellini-áthallásokra)? Brunón keresztül látszik a legjobban: az ipse nemcsak az aszfalton szeret pofátlanul, érdemtelemül előzni, kanyarokat levágni, hanem az életben is. Románul lehet a legjobban egy szóval jellemezni: „șmecher”, aki mindenhol a könnyű nőket, a könnyű pénzeket keresi, gátlástalanul karizmatikus figura. Ebben is totális ellentéte Robertónak, aki Brunóval megtett mini-túrája alatt nemcsak az előzős életstílus csillogásától vakul el, hanem újraértékeli addigi példaképeit is: már nem annyira vonzó a szürke, vidéki jegyző-élet, amitől csak kevesebb köbcentis Fiatra futná.
És aztán Risi, Ettore Scola meg Ruggero Maccari forgatókönyvírók megbüntetik ezért. A film az utolsó öt percében lényegül át valami teljesen másféle élménnyé. Addig is feszegette a commedia all'italiana kereteit, de a befejezés teljesen átrendez mindent, és páratlan, időtlen élménnyé keretezi át, kultuszfilmmé, Risi talán legfontosabb alkotásává avanzsálja. Mert őszinte. Mert brutális. Mert nincs olyan, hogy könnyű élet. Nincs következmények nélküli előzés. Hibátlan befejezés – úgy pláne, hogy nem Bruno lakol meg milyenségéért, hanem Roberto, aki fejlődni, változni merészelt volna a film legvégére. Egy amerikai zsánerfilmben párás szemmel nyugtázná mindkét karakter, hogy jobb, bölcsebb, felnőttebb ember lett, a napfényes Itáliában inkább azt üzenik az alkotók: nincs már visszaút (Rómába indultak volna vissza két „hasznosan elpazarolt” nap után), nincs változás, nincs megdicsőülés. Csúnyábban elbánnak Trintignant figurájával, mint Ernest Hemingway szegény Francis Macomberrel. Risi azt sem hagyja a nézőnek, hogy meggyászolja a film kvázi szemszögét szolgáltató Robertót, rögtön főcímre vág és ismét berakja a ’62-es nyár nagy slágerét, a Guarda come dondolót, amire csak két dolgot lehet csinálni: twistet járni és dúdolni. De gyászolni nem. Felér ez egy pofonnal, de még ez is a nagy szubverzió része: a taktust vadul verő lábunkkal kell versenyre kelnie az agyunknak, hogy valamiképp higgadtan lerendezze a látottakat.
És akkor még a film elképesztő stílusáról – konkrétan Alfio Contini gyönyörű fekete-fehér képeiről, amelyekben több a szín, mint a Technicolorban – nem is beszéltünk. Vittorio Gassman larger-than-life perszónájáról – mindig ő a buli közepe – sosem lehet elég ódát zengeni. Meg az elképesztően pörgős párbeszédekről, a rekeszizom-gyilkos epizódszereplőkről, az olyan egysnittes mini-jelenetekről, mint az arcbafújt cigifüsté, az alig egy-két beállításban precízen felskiccelt emberi sorsokról (a vidéki nagynéni), a korát jócskán megelőző „daddy issues”-ban szenvedő modern lányról, no meg a hatvanas évek Olaszországának látszólagos gondtalanságáról, ruháiról, táncairól, italairól, bútorairól – amennyire kortalan férfi-felnövésfilm az Előzés, annyira tökéletes időkapszulaként is.
