Marița egy autó. Izé, egész pontosan egy fehér 1300-as Dacia, aki sokat látott már és akihez Sandu, azaz Bubu még erősen ragaszkodik. Bubu ragaszkodása teljesen érthető, Marițával nem csak az országot járta be keresztül-kasul, de benne ülve férkőzött egész közel számos női szívhez és ugyanannyi női bugyihoz. Bubu ugyanis egy szabályos vidéki román Don Juan.
Azaz csak volt. Bubu megöregedett, és már csak mesél végeérhetetlenül a hódításairól, kissé disznósan, kissé tán túl részletesen. Bubu hozza a formáját, és istenem, de jó őt hallgatni. Csak hát én nem vagyok a Bubu fia, nekem könnyű. Bubu fiának ezek a sztorik, mitagadás, kissé fárasztóak. Mert Bubu csak hagyta az életet zajlani, csücsült benne, mint valami hullámvasútban, aztán az élet csak úgy elmúlt, és Bubu semmit nem halmozott fel. Csak sztorikat. És egy halom bélyeget. Amiket néha elad, s olyankor jut némi pénz apróságokra. Bubut persze a vagyontalanság nemigen zavarja.
Jóllehet Cristi Iftime első játékfilmje az autó nevét viseli a címben, azt mindössze családi nosztalgia kapocsként használja. Mert hiszen kinek nincs a nem is oly távoli múltból télen, az ordító hidegben országúti emléke egy valamely alkatrészében hirtelen csökönyössé váló Dáciáról? Amit félig lefagyott ujjakkal bütykölünk, míg egyszer csak – a jóisten tudja mitől – elindul a teljesen kihűlt járgány, hogy aztán a fűtést vadul öntő szűk autóbelsőben megünnepeljük az apró sikert, kabátban, az ajtó résein besüvítő fagyos szél s a 40 fokos hőség kellemesen otthonos keveredése mellett, a műbőr s a benzin édes-fanyar illatfelhőjében. Kevesen mondhatjuk el ezt már magunkról, pedig mekkora életérzést indít be! Szóval Iftime ezt az életérzést keresztezi a Bubut alakító Adrian Titieni őstehetségével, és alkotja meg a konfliktusokban ugyan szegény, de őszinteségben és természetességben verhetetlen Marițát.
Bubunak három fia van, és közülük a középsővel, Costival teljesen spontán elindul Désről Suceava mellé, hogy volt feleségével és másik két fiával töltse a karácsony estét. Marițával mennek, aki le is robban, elveszíti az egyik ablaktörlőjét, összeszedik, tovább mennek, szóval a film játékidejének úgy jó a felét Erdély és Moldova között az országúton töltik. Bubu közben mesél, és ez a tökéletesen őszinte ember, a tökéletesen őszinte, alig moccanó kamera előtt mélyen belopja magát minden néző szívébe. Iftime pedig csak otthagyja a kamerát az autóban, majd a motorháztetőn, majd a benzinkút pultja mellett, majd a vacsoraasztallal szemben, és engedi, hogy történjen, aminek ilyenkor történni kell. Összesen 26 beállításból és ugyanannyi jelenetből áll össze a szerény történet (megszámoltam), egyik nap reggel 10 órától másnap reggel tízig, természetes fénynél, semmilyen filmzenével. Ebből a szempontból tehát pontosan hozza a román újhullám módszereit, érzését, elbeszélő modorát, azzal az egy különbséggel, hogy ezúttal elmarad a katarzis, nincs ütős társadalmi mondanivaló. Bubu súlytalanul bohóckodik, a találkozások dráma nélküliek, a lerobbant autó körül szitkozódó, félig átfagyott két felnőtt is egykedvűen kezeli a slamasztikát. Mély szakításokra tehát a Marițában szükségtelen számítani.
Ami a történetet élteti – Bubu fergeteges sztorizásain kívül – az a középső fiú leválásának folyamata az életében immár alig szereplő apjáról, egyúttal saját felnőtté válása, egész pontosan a kamaszkori dacok még tapintható feloldása a feltétel nélküli elfogadásban. Elfogadja tehát, hogy apja az, aki, olyan, amilyen, és már nem lázad. Aztán meg saját ügye van, civódós hangulatban vált el barátnőjétől, tulajdonképpen megszökött otthonról, ezt a konfliktust tehát felnőtt fejjel szükséges kezelnie. Mondhatni kapóra jön az öreg, aki szertelen dumájával, meleg, őszinte, életvidám attitűdjével elfogadást, a sorssal kötött békét, s az élet apró örömeinek élvezetét, mindezt az ősi bölcsességet tanítja. Azt, amire csak az öreg, országúton edzett, három gyermeket útjára indított, nyílt szívet hordozó nagy lelkek képesek.
Marița éppen turnézik a világban, elnyerte már a Karlovy Vary filmfesztivál East of the West szekciójának díját, az Anonimul filmfesztivál fődíját, számos más helyszínen mérkőzött és még fog. Jó sok sikert kívánok neki, mert Bubu egyszerűen felejthetetlen, s az élet nem síkegyszerű. Rettentő bonyolult tud lenni, de hát azért szeretjük.
