A kortárs román film legpunkabb, legpimaszabb fenegyerekének, az ún. román újhullám talán egyetlen máig is releváns, folyamatos formai és tematikai megújulásokra, de a saját köldökéből való kikandikálására is képes figurájának új filmje egy hozzá mérhetően cinikus aforizmaszerző (aforizmátor? aforista? aforizmőr?), a lengyel Stanisław Jerzy Lec egyik egysorosát idézi meg: Ne várj túl sokat a világvégétől. Ám a világvégétől eltérően Jude filmjétől joggal várhatunk sokat.
Marița egy autó. Izé, egész pontosan egy fehér 1300-as Dacia, aki sokat látott már és akihez Sandu, azaz Bubu még erősen ragaszkodik. Bubu ragaszkodása teljesen érthető, Marițával nem csak az országot járta be keresztül-kasul, de benne ülve férkőzött egész közel számos női szívhez és ugyanannyi női bugyihoz. Bubu ugyanis egy szabályos vidéki román Don Juan.
Az nem különösebben meglepő, hogy Miklauzic Bence harmadik mozifilmje, a Parkoló sokban hasonlít korábbi munkáira, amilyen az Ébrenjárók, A zöld sárkány gyermekei vagy a Hőskeresők. Az viszont már talán annál inkább, hogy nem rosszabb azoknál, sőt.
Negyedik nekirugaszkodásra sem támadt fel saját hamvaiból Michael Bay Transformers-szériája (pedig az volt a cél): ugyanolyan kínosan ostoba, mint elődei. Hiába az emberi szereplőgárda lecserélése, ha a felszínes karakterek és a csapnivaló történetvezetés megmaradt. Azonban azt meg kell hagyni, hogy a próbálkozás igazán látványosra sikeredett.
A várva várt Drive – Gázt! megosztja a cinefileket: sokan az év filmjeként jegyzik, mások „csak” jó, de túllihegett moziról számolnak be. Mindenkinek igaza van: a Drive középszerű darab a rendező többi filmjéhez képest, de vitathatatlanul az év egyik legjobbja.
Az űrből alakváltó robotok jönnek, hogy a Földön vívják meg háborújukat, a rendezőt pedig úgy hívják, hogy Michael Bay. Aki ezen információk tudatában is beült anno a Transformersre, az egyrészt magára vessen, másrészt nyilván nyomós oka volt tettére. Aztán jött egy szánalmas folytatás, most pedig itt a harmadik felvonás. Nem ígérhetünk mást, csak vért, verítéket és könnyeket!
Ha van mozgóképes alkotás, amelyet – rosszmájúság nélkül (rendben: csak egészen kicsit rosszmájúan) – minden tekintetben maximálisan Oscar-kompatibilisnek tarthatunk, sőt, mondhatni az ilyen filmekre „szabták” Hollywood legnagyobb elismerését: nos, az a Miss Daisy sofőrje.
A legboldogabb lány a világon a rendező első nagyjátékfilmje, ami máris sikeresen szerepelt a 2009-es BerlináléForum szekcióján, ahol az illető kategória CICAE (A Művészmozik Nemzetközi Egyesületének)-díját nyerte el. Nem véletlenül: Radu Jude azon első hazai alkotók közé tartozott, akik rövidfilmjükkel már „betörték” a nemzetközi zsűriket.