A kánikula, az aszfalt és az étolaj mind elmúlnak, de ez a bukaresti út örökké megmarad. Egy Cannes-ban felfedezett román elsőfilmes meglepően jó és szokványosan elfelejtett elsőfilmje.
„Egy rövid fellendülés után, mely Lucian Pintilie hazatérésével függ össze, a román film ismét eltűnni látszik. Ha ez így is történne, egy nevet semmiképp sem szabad elfelednünk: ez a Cristi Puiué.” A cannes-i körképben így kezdi kritikáját a Les Inrockuptibles a Marfa şi Banii-ról, melyet a Quinzaine des réalisateurs program keretében vetítettek. Már a cannes-i vetítésre is fel kellene kapnunk a fejünket, de egy ilyen kritika után a telefonkagylót is, hogy jegyet rendeljünk (ha ebben az országban szokás volna az ilyesmi), de nem. Tényleg fölösleges jegyet rendelni, erre a filmre a román fővárosban tíz kézen megszámolható néző volt kíváncsi. Hely tehát volt bőven, és lesz másutt is. A hazai film iránti bizalmatlanságot, ha nem ellenszenvet, nemcsak a reklám teljes hiánya érzékelteti, hanem a vetítések időpontja is; egy ilyen filmet nyár közepén vetíteni egyetemi központokban, nagyvárosokban: öngyilkosság (amikor egy év alatt mindössze három román film születik).
Eggyel vigasztalhatja magát a néző: ha jegyet vált, és ezzel beírja magát a film néhány száz nézője közé, olyan filmet lát, amelynek jó esélye van bekerülni a filmenciklopédiákba; az új román film történetében pedig kiemelt helyre számíthat.
A Marfa şi Banii története banális: Marcel úr megbízza Ovidiut, hogy vigyen el hat dobozt Konstancából Bukarestbe, cserébe kétezer rongyot kap. Ezret előtte, ezret utána. Ovidiu elvégzi a feladatot, és megkapja a pénzt. Ennyi.
Persze ott vannak a nagyon is fontos apróságok: Marcel úr rendkívüli és mindenre kiterjedő figyelme, ahogy leíratja Ovidiuval a feladatokat: hova kell mennie, hány órakor kell odaérni, és hogy pontosan 6 (hat) dobozt bízott rá. Mintha a srác nem tudna számolni, vagy megjegyezni egy utcanevet. De Marcel úr tudja a magáét, fontos a papír, mert így alkalomadtán majd azt lehet mondani, hogy de hát te írtad le, nem? A naiv kérdésre (Mi van a dobozokban?) a cinikus válasz: „Orvosi anyagok./ Vagyis? / Vagyis gyógyszerészeti anyagok”. Talán azt gondoljuk, ebből a pontos leírásból és a felajánlott fizetség mértékéből (soha nem derül ki, hogy márka vagy dollár volt az ezer „rongy”) igazán rá lehetne jönni a küldemény tartalmára, de nem igaz. Ez sohasem derül ki, és épp ebben rejlik a film nagy ereje. A Marfa şi Banii a cinema direct stílusában készült alkotás, olyan, mintha egy mindig ott lábatlankodó barát videofelvételét látnánk egy nap eseményeiről. A jelenetek nincsenek szépen felsnittelve, a kamera addig követ, amíg csak tud, s észrevesz mindent, orrpiszkálástól a dühroham utáni elcsendesedés kínos hallgatásáig. És ez a folyamatos jelenlét, hiszen nem jeleneteket látunk, hanem egynapi autózást a fővárosba, a készülődéstől a hazaérkezésig, ami olyan hihetővé, hétköznapivá, és ismerőssé teszi a történteket, hogy eszünkbe se jut, hogy itt bármi rendkívüli történhetne.
A stiláris kérdésben a rendező végig következetes marad, így a Bukaresti úton Ovidiu, barátja, Vali és annak múlt éjjel felcsípett barátnője mellett mintha ott lenne a furgonban negyedik utasként a kamera, ez a láthatatlan barát is, aki, pontosan tudjuk, a hátsó jobboldali ülésen ül, és innen nem mozdul el az egész úton, hogy kívülről, felülről, körbe vagy esetleg mások helyéről mutassa az eseményeket. Amennyit ő láthat és hallhat, annyit látunk, hallunk mi is a történtekből. Ez pedig sok és kevés is egyszerre. Kevés, mert alig halljuk az amúgy sziporkázó dialógusokat, melyeknek tetemes része „valós időben történő” improvizáció. S bár a hátsó ülésen ülőknek általában az erőltetett fülelés jut osztályrészül, mégiscsak zavaróan hat, inkább a kópiára, a hangfalakra, a mozigépészre gyanakszunk és csak utolsó sorban a rendezői koncepcióra. Ahhoz viszont bőven elég, hogy ez a bezártság olyan elemi feszültséget és félelmet keltsen a nézőben, melyben minden változás drámai fordulat erejével hat. Marcel úr folyamatos telefonálgatásai, a felbukkanó piros Nissan Patrol, melyről rövidesen kiderül, hogy nem baráti szándékkal követi Ovidiuékat, a rendőri ellenőrzés mind olyan súllyal bírnak a filmben, mintha nem egy road-movie-ban, hanem velünk, ma, a mi kocsinkban történnének meg. Ebben a rendkívüli-hétköznapi helyzetben egy naiv fiatalember bűnözővé válása sokkal valószínűtlenebb, mint a kánikula, az aszfalt vagy a kólás és étolajos flakonok tömege, amivel megpakolják a furgont az „angrósnál” a szülők boltja számára. Valószínűtlenebb, de valóságosabb. Hiszen a kánikula, az aszfalt és az étolaj mind elmúlnak, de ez a bukaresti út örökké megmarad, legalábbis Ovidiu számára. Erről maga Marcel úr gondoskodik. És ez a gondoskodás, – tényleg az, hiszen megmenti a „gyerekeket” – sokkal rosszabb mintha hagyná őket elveszni. Olyan erődemonstráció ez, ami után már nem lehet azt mondani, hogy nem kell a pénz, vagy hogy holnap inkább itthon maradnék. Mert félelmetes az ördög, de még félelmetesebb, aki az ördögöt is leteríti – idézhetjük a rendezőt e gondolat kapcsán. Ovidiu bűnözővé válása – melyhez hozzátartozik a Marcel úr stílusának az elsajátítása is – nem drámai esemény a filmben, hanem természetes folyamat, valami szükségszerűség, melyhez a felelősség és a bűntudat egyaránt hozzátartozik.
A film fiatal alkotógárdája (legtöbben elsőfilmesek, a színészektől a kameraasszisztensig) mégiscsak nagy ígéret a következő évtizedek román filmművészete számára. A veteránoknak számító Răzvan Vasilescu (Marcel úr) és Luminiţa Gheorghiu (Ovidiu anyja) mellett az Ovidiut alakító Alexandru Papadopol, Dragoş Bucur (Vali), és nem kevésbé a minimál-szerepét kiválóan megformáló Ioana Flora (Vali barátnője) tudják, s legfőképp érzik a filmet és nyelvét. Hiszem, hogy ennek a filmnek van egy legalább százezres közönsége itt a országban, és nagyon remélem egyszer valóban találkozni is fognak a Marfa şi Banii-val.
