„Nyers, durva képet akarok, hamisítások, speciális effektusok és szép tájak nélkül. És ebből nem engedek. Néha azt kértem, hogy még rondább legyen a kép, még kegyetlenebb. (...) Ezek a bukaresti operatőrök olyan képi beállításokra törekszenek, amelyek egyéni művészi stílusra utalnak, hogy a közönség azt mondja: istenem milyen szép kép! Mások is mondták, hogy vegyek be legalább néhány külső képet is az autóról, és végül be is vágtam néhányat, de most már tudom, hogy nem kellett volna. Ott kell maradni az autóban az egész út alatt, hogy «megfulladj»!"
Azok közé a kevés fiatal román rendezők közé tartozol, akik Nyugat-Európában tanulhatták a szakmát, nem is akárhol, hanem a svájci, pontosabban genfi Színház és Filmművészeti Főiskolán.
A genfi iskola másképp működik. Két része van: a képzőművészeti- és filmszak. A képzőművészeti szakhoz tartozik a festészet, szobrászat, multimédia, grafika, design stb., és ezen kívül van a filmszak. A színi képzés külön főiskolán történik, nem úgy mint Bukarestben, ahol a színi kar a Filmművészeti Akadémia része.
Itt Romániában nem is felvételiztél a főiskolára?
Romániában semmilyen felsőbb iskolát nem végeztem. Ennek több oka van. A legfontosabb az, hogy „nagyon ragaszkodtam” az iskolához. Olyannyira, hogy a líceumot hét év alatt végeztem el: megbuktam, kirúgtak, és így tovább – szóval dinamikus volt az életem. Aztán jött a katonaság, a forradalmat is a katonaságban fogtam ki, ráadásul Bukarestben.
Mikor, és hogyan sikerült kijutnod Svájcba tanulni?
A forradalom után, 1990-ben különböző lehetőségek adódtak. Nekem ilyen volt a Matei Şerban Sandu festővel kötött barátságom. Barátai segítségével sikerült egy kiállítást szerveznie Svájcban, és megkért, hogy állítsak ki én is néhány képet. Aztán összebarátkoztunk, a képeim után én is elmentem Genfbe. Ekkor már azt csinálhattam, amit szerettem: festettem, de nem volt pénzem. Hogyan keressek pénzt úgy, hogy a munka kedvemre is legyen? Mert hát a megélhetés mellett szükségem volt alapanyagra, festékekre. A romániai festékek szörnyűek, nem időtállóak, a piros például nagyon hamar „kialszik”. A külföldi festékek pedig borzasztó drágák. Egy tubus, húsz milliliter Rembrandt-kék húsz dollárba kerül. Ekkor gondoltam az ékszerészetre, és felvételiztem ötvös szakra a genfi Díszítőművészeti Főiskolára. Felvettek. És ez nagyon jót tett, visszaadta az önbizalmam. De nem végeztem el egyetlen évet sem az ötvös szakon, mert nem tudtam kiváltani a svájci tanulmányi engedélyem. Viszont megismerkedtem ott egy francia lánnyal, később feleségül vettem, és így kezdődött el számomra a svájci tanulás.
Következő évben felvételiztem Genfben a festészetre, de ott nem igazán volt mit tanulnom. Egyszer elérkezik az a pillanat is, amikor a tanárok már nem tudnak semmit nyújtani. Ez a tanulás utáni időszak, amikor a saját élményeid, tapasztalataid kell formát öltsenek. Egy évet jártam festészetre, de ez az év nagyon felőrölt. Aztán felvételiztem a filmes szakra, ahol volt mit tanulnom. A filmművészetben valóban örömem leltem. Az akadémiára való felvételi abban állt, hogy be kellett mutatni egy filmet. De egy film elkészítéséhez eleve pénz kell, ha pedig egyetemista vagy, nincs pénzed, egy senki vagy. Legalább egy videókamerát meg kell venned, szerencsére a felvételin a videófilmet is elfogadják. Én is azzal dolgoztam.
Miért vált hirtelen ilyen vonzóvá számodra a filmes pálya?
Két szóban: nagyon sok rossz film készül. Én jó néző vagyok, igazi műélvező, úgy habzsolom a filmeket, mintha csokit ennék. Filmfüggő vagyok. Ha valóban jó filmeket készítenének, az szuper lenne, egész nap filmet néznék, mert az jó dolog. Nekem meggyőződésem, hogy én tudok, tudnék jobb filmeket csinálni.
Honnan ez a magabiztosság?
Tudod te is, hogy erre nagyon nehéz válaszolni. Semmi értékes nem hagyhatja el a kezedet, amíg nem vagy felkészülve erre, és nincsen egy saját meglátásod a létezésről, a dolgokról. Ezt a iskolában nem tanítják. Ezt az ember mindig egyedül, magányban tanulja meg. Vagy esetleg tanárokkal való kapcsolatban tanulhatja meg. De itt más értelemben beszélek tanárokról – amolyan szellemi mesterektől. Olyan emberektől lehet ezt megtanulni, akik próbára teszik az értelmedet. Elindítanak az önreflektálás útján.
Az elképzelésem a filmmel, s általában a művészettel kapcsolatban egy igen nehezen meghatározható fogalommal fejezhető ki: az igazsággal. Az igazság az érték kritériuma. „Nem tudod mi az igazság, nem jössz rá?” – kérdezheted. Nem tudom, csak intuitív úton érzek rá. Hiszen nincsenek gépek, melyek az alkotó őszinteségét lemérjék, azt ahogyan ő „befekteti” és „szétosztja” magát a közönség között egy vászon által, ahogy tulajdonképpen – lemeztelenedik. De én tudom, hogy egy rendező mikor mond igazat, és mikor hazudik. Nincs egy olyan rendező, akit kifejezetten szeretnék. De egy bizonyos John Cassavetes egy interjúban tanácsot ad fiatal rendezőknek: „Mondjátok azt, amik vagyok! Ne azt mondjátok el, hogy mik szeretnétek lenni, elég ha elmondjátok, hogy kik vagytok.” Ez a lényeg: igazán létezni, csillogás nélkül – ami nagyon nehéz.
Mennyivel volt könnyebb az életed a genfi filmszakon, mint a festészeten?
Harmadéven készítettem egy rövidfilmet, és egy kicsit összezörrentem a tanárokkal. Genfben a következőképpen folynak le a vizsgák: bemutatják a filmedet, van egy három-négy tagú zsűri tanárokból, és van néhány meghívott tanár is. És a filmeket onnan nézik ahonnan elhatározzák. Végül a zsűri – és mivel szabad a belépés bárkinek – mindent a közönség előtt beszél meg. Amikor a filmem bemutatására került sor – O'Neill: Reggeli előtt (Before breakfast) című művének feldolgozásra – másfél órányit veszekedtünk: egyesek a tanárok közül elvetették, mások nem, én meg természetesen védtem. Végül egy kisebb show lett belőle. Hatan voltunk egy osztályban, de a többiek filmjeit röviden, húsz-harminc percig tárgyalták, míg az enyémen sokat vitatkoztuk. Kínos volt vita közben eljutni arra a pontra, hogy vajon most kinél is van a hiba, benned vagy őbennük, a tanárokban. Ezeket a rövidfilmeket minden egyes évben elküldték fesztiválokra, az enyémet például a locarnói filmfesztiválra, ahol díjat is nyertem vele. Ez a kis incidens végül csak jót tett nekem, a filmemnek pedig mindenképpen jó, hogy elfogadták, mert jó vitákra fogja késztetni a nézőt – és ez is a film szándéka.
'96-ban tértem vissza Romániába és akkoriban szerettem volna itt készíteni egy filmet, mert a legjobban a realista film érdekel. Ez azt feltételezi, hogy a rendező ismerje és bírja azt a nyelvi közeget, amelyben a szereplőit beszélteti, mozgatja. Kísérleti jellegű dokumentumfilmeket készítettem Svájcban is, de engem inkább a fikció és a realitás érdekel.
Végül az első nagyjátékfilmed, a Marfa şi banii (A zseton és a beton) csak tavaly készült el. Miért kellett ezzel három évig várni?
Elmondom az elejétől. 1999-től a Flying Good temesvári produkciós háznak dolgoztam, akiknek tizenhárom kisfilmet készítettem a romániai undergound együttesekről, filmeztünk Temesváron, Bukarestben, Craiován. Ők nagyon szerettek volna filmproducerek lenni. Akkor azt mondom Răzvan Rădulescunak, hogy írjunk egy forgatókönyvet, mert van rá producerünk. Nekifogtunk és megírtuk. Mivel ennek a filmnek a gondolata már akkor foglalkoztatott, a treatmentet megírtuk így hét alatt. A dialógusok email-en közlekedtek, és tárgyaltuk, hogy na még írd bele ezt, itt sok a káromkodás, ez a rész túl hosszú, tegyünk be egy másik autót stb.
Ahhoz képest hogy a filmet feleannyi pénzből csináltuk meg, mint amennyit megítéltek rá, elkészült. A Flying Good ugyanis cserbenhagyott, belső problémák miatt. Akkor Stere Gulea azt jánlotta, hogy forduljunk a Rofilmhez, az állami produkciós házhoz, ott nem lehet semmi zűr. Elméletileg. Megvolt a forgatókönyvünk, és jelentkeztünk náluk a megítélt pénzzel, két és fél milliárd lejjel, ami akkor kétszázezer dollárnak számított. A mi filmünk volt az egyedüli, aminek abban az évben egyáltalán megítéltek valami pénzt. Akkor olyan volt a törvénykezés, hogy a produkciós iroda kezelte a pénzt, és nekem semmi beleszólásom nem volt. Azt csináltak a pénzzel, amit akartak. És ők tönkre akartak tenni!
Ezt hogy kell érteni?
Négyszer romlott el a kocsink a forgatás alatt, egyébként pedig úgy szólt, mint egy helikopter, de nem adtak újat, és nem javíttatták meg. Nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy a felvételek hasznos hanggal készüljenek, hogy megfogjam a szereplő lélegzetét, az egésznek a lüktetését, nem akartam utószinkront használni. A probléma az volt, hogy ők elejétől fogva nem akarták megcsinálni ezt a filmet, és ott akadályoztak, ahol csak tudtak: minden reggel azzal kezdődött, hogy könyörögtem a benzinpénzért, amit egyszerűen nem akartak kiadni.
Egy másik alkalommal majdnem odavesztünk mindannyian: kilencen voltunk a kocsiban, aminek szervóféke volt – ami csak akkor működik, ha megy a motor. A motor a cernavodai híd emelkedő részén állt le, nem ment a fék, a kézifék sem működött, és az utánfutó ott volt mögöttünk, a generátorokkal. Az autó meg szép lassan elkezdett visszafelé gurulni...! Csak Isten ujja lehetett ott, ami a motort elindította, mert a kulcstól nem indult be – hátul meg kamionok, billenőautók jöttek.
Most utóbb azt susogják, hogy csődbe akarták vinni a céget, és az volt az elképzelés, hogy a Rofilm produkciós irodát csődbe vigyék, hogy aztán meg tudják venni olcsón. A főnök parasztpárti volt, és az egész része volt a „privatizációnak". Az esetről eddig nekem csak ennyit sikerült megtudnom, de még mindig folyik a rendőrségi, pénzügyi vizsgálat. Én magam is parasztpárti vagyok, és még a párthoz is elmentem segítséget kérni. Természetesen meggyőződésem szerint léptem be a pártba: ott voltam '90-ben a Egyetem téren is, amikor jöttek a bányászok. De nagyon csalódtam bennük. Úgy kezdtek tárgyalni velem, mint valami csencselők: „Gyere, mert megegyezünk valahogy, a mi emberünk vagy.”
Végül hogy oldódott meg a rofilmes ügy?
A pénzügyek nagyon nehezen intéződtek el. Már a bírósági tárgyalásokat is abbahagytuk. Én három napja kaptam meg a filmért járó utolsó részletet. Már nem is cirkuszoltam, pedig még a tavaly ki kellett volna fizetnem néhány adósságomat.
És a filmet hogyan tudtad befejezni?
Lucian Pintilie mentette meg a filmemet. Ő adott pénzt a befejezéshez. Nem a saját zsebéből, hanem még annak idején, mikor minisztériumi ember volt, adott nekünk egy állami támogatást. Eredetileg meg akarta venni a forgatókönyvünket. Azt mondta, hogy ez a '90-es évek legjobb forgatókönyve. Nagyon szerette volna, de én nem egyeztem bele. Nem haragudott meg, a kapcsolatunk jó maradt. Aztán mégis kötöttünk egy szerződést, és most neki írok egy forgatókönyvet. Ez nem volt feltétel, de remélem, hogy Pintilie betartja a szerződést. Kérdezte, hogy milyen ötleteink vannak, és a hallottakból megítélve azt a feltételt kötötte ki, hogyha talál Franciaországban pénzt, akkor megcsinálja ő a filmet, ha nem, akkor hazajön és itthoniakkal forgatja le. Én az utóbbiban reménykedem, mert sok energiát fektettem bele, és nekem jobban sikerülne.
Nagyon sok új, fiatal arc jelenik meg a filmedben, illetve a munkatársaid között.
Én legszívesebben operatőrnek elhívtam volna a svájci Hanst, akivel a harmadéves filmemet forgattam. De hát ki tud megfizetni egy külföldit? Silviuval viszont sokat veszekedtem, arról, hogy hogyan filmezzen, mert ő a bukaresti főiskolát végezte el. Igen, az is volt a célom ezzel a filmmel, hogy fiataloknak adjak egy esélyt egy film elkészítéséhez: Silviunak, az operatőrnek, ez volt az első filmje, Adrianának, a ruhatervezőnek ez volt az első filmje, a három fiatal főszereplőnek ugyanígy, őket egy castingen választottam ki. Akit tudtam, bevettem. Magamat nem is számítom, mert én döntöttem el, hogy kik alkotják majd a csapatot, ki is játszik ebben a filmben.
Mi, a szerkesztőség tagjai a marosvásárhelyi Alternative filmfesztiválon láttuk a filmet. Máshol bemutatták már?
Az első bemutató Vásárhelyen volt, még nem került ki a piacra. Bár ígéreteket kaptam a Glob Com Media-tól, hogy majd forgalmazzák, de az ujjukat sem mozdították érte. Az állami terjesztésről már nem is akarok beszélni.
Néhány szóban mit mondanál a filmről azoknak, aki még nem látták?
Két szóban, ez egy road-movie a megalkuvásról, kézikamerával filmezve. És nem azért kézikamerával, hogy kézikamera legyen, hanem mert a „cinema direct" stílusában, beszédmódjában készítettem. Rengeteg kompromisszumot kötötten életemben, kicsiket, mint bárki más, de néhány nagyot is. Ezek lehet, hogy másnak kicsinek tűnnek, de engem mégis felőröltek. Mert ha belemész egy kompromisszumba, az azt jelenti, hogy egy olyan dolgot fogadsz el, ami számodra amúgy elfogadhatatlan – és ezt csak azért teszed, hogy elérj vele valami kis dolgot. Különben azért road-movie, mert nagyon szeretem az országút látványát. És azért is, mert a kompromisszumnak is van egy ilyen „úton-levés" jellege. A közmondás is így szól: „Fă-te frate cu dracu, până treci puntea.” (Szövetkezz az ördöggel, míg a pallón átjutsz.) Amíg kioszkot nyitsz Konstancán. Mert az a nagy álom, hogy szalámit árulhass a saját butikodban, nem? De a pallónak tulajdonképp soha nincs vége.
Érdekesnek találtam ebben a filmben, ahogyan folyamatosan növekszik a feszültség, miközben látszólag semmi különös sem történik. Csak mennek hárman a kocsival Bukarest felé, rettentő sokáig, és sejted, hogy valami nincs rendjén, és ez egyre nyomasztóbb. A barátnőm egy adott pillanatban kiment néhány percre, úgy érezte, nem bírja már a feszültséget...
Nagyon fontos dolgot mondtál ezzel, mert megjelenik a félelemnek a fizikai dimenziója. Az út azért lett hosszabb, mert azt akartam elérni, hogy maga a közönség érezze a fizikai fáradságot, hogy ha ez egyáltalán közvetíthető. Az, hogy zörög az autó, annak így kell lennie: ahhoz, hogy a sofőr megértesse magát, kiabálnia kell, ha megértetted jó, ha nem, elszállt a gondolat: viszontlátásra! Ha elfáraszt a zaj, rendben van, mert el kell fáradnod. Egyszer megáll az autó, hogy kitakarítsák. Olyan, mint egy friss lélegzetvétel, megnyugtat – aztán újra az idegesítően fárasztó zaj.
Az, hogy festő vagy, hogyan segített a képek komponálásában? Illetve ez nem befolyásolta-e az operatőrrel való együttműködésedet?
Én azt mondtam, hogy nyers, durva képet akarok, hamisítások, speciális effektusok, szép tájak nélkül. És ebből nem engedek. Néha azt kértem, hogy még rondább legyen a kép, még kegyetlenebb. Silviuval nagyon sokat vitatkoztunk ezen: nem akart mindig ugyanazon a helyen ülni, filmezzünk már egy kicsit a szélvédő másik oldaláról is. Ezek a bukaresti operatőrök olyan képi beállításokra törekszenek, amelyek egyéni művészi stílusra utalnak, hogy a közönség azt mondhassa: istenem milyen szép kép! Mások is mondták, hogy vegyek be legalább néhány külső képet is az autóról, és végül is bevágtam néhányat, de most már tudom, hogy nem kellett volna. Ott kell maradni az autóban az egész út alatt, hogy „megfulladj”!
Amit nagyon sokan nehezen fogadtak el, az a kamera helye volt. Ezt már a legelejétől fogva úgy terveztem el, hogy mindent a negyedik utas helyéről veszünk fel. Ez a történet tulajdonképpen egy mese, amit a negyedik utas mond el. Ez a negyedik utas is valóságos ember, akárcsak a többi: magassága, súlya, életrajza, véleménye van, és egész út alatt ott ül a hátsó ülésen, nem változtathat helyet. Az egyetlen különbség az, hogy ő láthatatlan. Ez volt a koncepció.
A színészek meglepően természetesen, hihetően játszanak. Néha az az érzésem, hogy ott helyben improvizálnak.
Ez a munka volt a legfontosabb az összes közül. A filmezés elkezdése előtt két hétig gyakoroltunk és ez alatt sok minden megváltozott. A bukaresti Băneasa parkban kocsikáztunk és mondták a szövegüket, filmeztünk, megváltoztattuk a replikákat...
Van két jelenet a filmben, ami valóban tiszta improvizáció: az egyik az első párbeszéd, amikor azt mondtam, hogy nem érdekel, miről beszéltek, csak kezdjétek a Star 2000 együttessel, aztán azt csináltok amit akartok. A másik improvizációs alkalom, amikor az aszfaltban található kavicsokról tartanak eszmefuttatást, hogy az mikor és hogyan kerül az aszfaltba. Azt teljes mértékben ők találták ki, én ültem a kamera mögött, szórakoztam rajtuk, és arra biztattam őket, hogy mindketten tartsák ay álláspontjukat.
A színészek is a bukaresti színművészeti akadémia növendékei voltak, ugye?
Igen, és éppen ez volt a gond, ezért került annyi időbe a tanulás, próbálás. Mert meg vannak szokva a színházi játékkal, mert hát Romániában nem sok filmet forgatnak, nincs filmszínészi tapasztalatuk. S mindenki deklamál. Megfeszítik magukat, kiguvasztják a szemüket, kivörösödnek, az ereik kidagadnak, mint a színházban, ahol a legutolsó sorban is látszania kell az érzelmeknek. Bár ez is kérdéses. De a filmen akkora vagy, mint az egész fal, ha éppen úgy akarom. Tehát minden fölösleges gesztus felnagyítódik. Amit így szóban könnyen elmondok, azt nagyon nehéz elérni, mert beléjük verődött a színészi automatizmus. Hiába mondod azt, hogy itt ne játsszatok, itt mind játszunk! Azt játsszuk, hogy egy filmet készítünk. De végül is elértem, mert őket is érdekelte, és nagyon beleszerettek ebbe a dologba.
