A 10. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál zárógálája ünnepélyesen pörgősre sikeredett, és annak ellenére, hogy rengeteg, különböző cifra megnevezéssel ellátott díj kiosztásra került, mégis mindenki szolidan rövidre fogta mondanivalóját – ilyennek kellene lennie minden alkalommal.
Az idén szerencsére elmaradt az a hagyományos szokás, mely szerint a záróünnepségen, a Kolozsvári Román Operában is levetítésre kerül a fesztivál hivatalos szpotja. Nem érdemes köntörfalazni: az idei arculat és a vetítéseket megelőző reklámok szégyenteljesen viszik a prímet, ami a legunalmasabb és legelviselhetetlenebb perceket illeti, igazán kényelmetlen pillanatokat okoztak a fesztiválozóknak. Én megértem, hogy egy felbecsülhetetlen mérföldkő a TIFF életében, hogy a L'Oréal is a támogatók listájára került, de ha már nevüket adják egy rangos fesztiválhoz, akkor igazán arra is odafigyelhettek volna, hogy ne a legótvarabb minőségű, leghosszabb reklámmal fárasszák a nézőket.
Mivel úgyis mindenki leginkább „az est fénypontja” kezdetű mondatra a legkíváncsibb, hadd kezdjem azzal az események bemutatását. Az est fénypontja kétségkívül a 77 éves román rendező, Lucian Pintilie volt, akinek megjelenésekor a tömeg egyként szökkent talpra és tapsolt szakadatlan lendülettel, ezzel is biztosítva a szervezőket, hogy bizony jó helyre került az az életműdíj (amiből amúgy kissé talán túl sokat is osztogattak az idén). Az élénk fogadtatástól meghatódva Pintilie bácsi csókokat dobott a közönség felé. Amúgy a már korábban a színpadra hívott román rendező, Cristi Puiu frappáns elgondolása szerint a román újhullámot tévesen datálják, és nem ő az, aki elindította ezt az egészet: a román újhullám nem 2001-ben, a Zseton és betonnal (Marfa şi banii, r. C. Puiu) kezdődött, hanem 1968-ban, A helyszíni szemlével (Reconstituirea, r. L. Pintilie) rajtolt. Ezen persze lehetne vitatkozni, de jelen esetben inkább a kijelentés tiszteletadó részén volt a hangsúly. Corneliu Porumboiu is leszaladta a maga körét azzal, hogy elmondta, ha a főiskolán megkérdezték volna, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, azt válaszolta volna, hogy Lucian Pintilie.
Michael York, betegség miatt nem vehetett részt a fesztiválon, úgyhogy csak a vásznon megjelenve köszönte meg a kitüntetést, a többiek viszont (Jacqueline Bisset, George Motoi, Marin Karmitz és Oleg Mutu) személyesen is megköszönték munkájuk értékelését. A 66 éves Jacqueline Bisset az utóbbi évek legszimpatikusabb meghívottjai közé tartozik, ráadásul egyike az azon ritka, nagybetűs Nőknek, akik puszta, ízléses megjelenésükkel képesek betölteni az egész teret, ráadásul amikor megszólalnak, akkor nemcsak a férfiszívek dobbannak meg, hanem még a női lábak is meg-megrogynának, ha történetesen nem ülve néznénk végig a színésznő rövid kis beszédét.
A helyi filmesek díjazásakor mi is igazán büszkélkedhettünk egy kicsit, ugyanis Pünkösti Laura, a Sapientia – EMTE Filmművészet, fotóművészet, média szakának diákja, aki ráadásul számos Filmtett-táborban is megjárta már magát, megosztott fődíjat kapott Játékszer című kisfilmjéért. Laurát azonban hiába szólongatta Tudor Giurgiu, a fesztivál igazgatója, színpadi megjelenését sajnos pont a L'Oréal szabotálta, ugyanis mielőtt nevét olvasták volna, valakivel összetévesztve elragadták a sminkesszobába, így éppen a saját díjazásáról maradt le…
A fesztivál díjazottai idén meglepően szűkszavúak voltak, a többség csak egy soványka „thank you”-t vagy „mulţumesc”-et rebegett, ami a gála tempójának feszessége szempontjából kitűnő ötletnek bizonyult. A roppant szimpatikus, argentin Miguel Cohan fődíjazása után (az est folyamán amúgy egyedül őt díjazták két alkalommal is, a fődíj mellett a legjobb forgatókönyv kategóriában is aratott) kissé elkeskenyedve (miért nem az én kedvenc filmem nyert?) rohamoztuk meg a svédasztalokat, de végül minden veszteségért kárpótolt az az érzés, hogy a színház legfelső emeleti páholyaiban falatozhattunk.
Ha azt mondom, hogy a TIFF egy rendkívül jó fesztivál, és egyre jobb lesz, nem az elfogultság beszél belőlem. A külföldiek nagyon meg vannak elégedve vele (egyesek a másik TIFF-hez, a Torontói Nemzetközi Fesztiválhoz hasonlítják), a magyarországiak áhítoznak egy hasonló szervezettségű és minőségű fesztiválra, mi meg csak egyszerűen büszkék vagyunk rá – és nemcsak azért, mert a miénk. Kívánom, hogy legalább még egy 0-ást megérjen ez a fesztivál (100. TIFF), hogy Tudor Giurgiu dédunokái is legalább ilyen elhivatottsággal igyekezzenek, hogy a mi unokáinknak is lehessen némi fogalma arról, hogy miért érdemes filmet készíteni, és hol érdemes filmet nézni: moziban, sötétben, csendben, ahogy illik.
(fotók: Adi Marineci)
A díjazottak listája ITT olvasható.