2004-ben a berlini Arany Medvével frissen kitüntetett kisjátékfilm, az Egy karton Kent és egy csomag kávé (Un cartuş de Kent şi un pachet de cafea) rendezőjétől a Nemzeti Filmközpont (Consiliul Naţional al Cinematografiei – CNC) megtagadta nagyjátékfilmes tervének az anyagi támogatását. A más, erős hazai gyártócégek híján a nagyjátékfilmeket Romániában egyedül támogató filmközpont más projekteket, az intézményhez közelebb állókét részesítette előnyben.
Nagy közbelépésekkel és egy sajtóbotrány után a Lăzărescu úr halála mégiscsak megkapta a befejezéséhez szükséges összeget. Most, 2005-ben a film a Cannes-i Filmfesztivál Un certain regard szekciójának fiatal rendezőket kitüntető díjával tért vissza az országba. Emellett a kitüntetés mellett magyarországi, dániai és horvátországi díjakat is szerzett. Összesen harminc fesztivált járt be világszerte. Ez a román film hőskölteménye, amely könnyen maradhatott volna megjelenés nélkül, ha a kontextus nem engedte volna meg, ha az utolsó pillanatban nem érkezett volna meg a befejezésére szánt összeg.
Ebben a filmben, a Lăzărescu úr halálában szintén egy kontextusról van szó. Egy hatvanhárom éves öregúr, akinek Lăzărescu a neve, és egyedül él két macskájával egy bukaresti tömbházlakásban, nem megfelelő helyzetben hívja a mentőket. Amikor ő egészségügyi ellátást kér, szörnyű közlekedési baleset történik, rengeteg az áldozat, úgyhogy a teljes bukaresti egészségügyi rendszer erre a katasztrófára összpontosít. A mentő későn érkezik, és felveszi ugyan a beteget, de a történet nem ér itt véget. A film a mentővel néhány bukaresti kórház között megsétáltatott, ápolást kereső ember történetét mutatja be. Az orvosok által lekezelően kezelt, csak alkoholistaként számba vett öregember beteljesíti a cím által előre jelzett végzetét.
Első látásra, ha csak átfutod a szinopszist, az a benyomásod támad, hogy ez a film és a rendszerváltozás utáni Romániában készült több másik munka között nincs nagy különbség. A rendszerváltás után megjelent egy olyan hagyomány, amely szerint a román filmnek minél erősebb vonásokkal kell bemutatnia a hétköznapok nyomorúságát. A kortárs román filmes expresszionizmus szinte minden rendező által felkarolt klisévé vált. A filmgyártásnak ez a módja távol tartotta a nézőket a román filmtől, hiszen ki akarja látni a mindennapok nyomorúságát, ha amúgy is benn él. A Lăzărescu úr halála napjaink román világának a gondjait elemzi, de ami újjá, mássá teszi, az a történet elbeszélésének a módja. Arról a bonyolult módszerről van szó, amely a forgatókönyv felépítésével kezdődik, és a kézikamerás filmezésig terjed, és amely kölcsönvesz néhányat a Dogma szabályai közül, de nem esik a dogmás modorosság csapdájába. Talán éppen ez az, ami miatt a filmet a nemzetközi fesztiválokon értékelték. A Lăzărescu úr halála kerülni igyekszik azokat a sablonokat, amelyek a román filmek valóságképét alkották, és hihető történetet mesél el.
Már első nagyjátékfilmjével, a Zseton és betonnal (Marfa şi banii, 2001) kezdődően Cristi Puiu bevezet valamit, ami hiányzott a román filmekből, éspedig az érzékenység árnyalatát és egyfajta síkját. A film mélységet nyer a sugallt gondolatok révén. Ebben az alkotásban három fiatalnak kell egy titokzatos csomagot Konstancáról Bukarestbe szállítania. Egy autó követi őket, és kénytelenek felhívni a küldőt, hogy értesítsék a helyzetükről. Később ugyanezek a fiatalok látnak az út szélén egy autót, amelynek minden utasát meggyilkolták, és ez éppen az őket korábban követő jármű volt. A film nem mutatja meg a bűntényt, csak annak a következményeit, így erősebb hatást ér el, mint ha a rendező az ábrázolás mellett döntött volna. Ettől a pillanattól kezdve a titokzatos csomag válik minden filmbeli esemény mozgatójává. A Zseton és beton nem ábrázolja az erőszakot, csak utal rá. Bemutatásakor frissességet hozott a román mozikba, amelyet addig a brutális realizmus jellemzett.
A rendező a Lăzărescu úr halálában nem folyamodik hasonló ellipszishez az érzékenység síkjának a létrehozásáért: itt a dolgokat nyíltan megmutatja. Egy öreget látunk, akit meghurcolnak a bukaresti kórházak között. A művészet itt egy mindig megismétlődő folyamat bemutatásában rejtőzik, éspedig egy ember leépülésének a folyamatában. Ilyen értelemben indokolt a film hossza, és így a film elkerül egyfajta sematikusságot, amely a cselekményt néhány fontos pillanatra szűkítené. A film kizárólag egyetlen éjszaka történéseiről szól. Néhány óra alatt valaki egyre tehetetlenebbé válik, emberből lassacskán tárggyá lesz. Dante Remus Lăzărescu a kezdő képsorokban még telefonon beszél, a film végére viszont öntudatlan állapotba kerül. Ezt a folyamatot fokozataiban ismerjük meg, a film tétje pedig elvesztődne, ha nem ilyen finom érzékenységgel lenne ábrázolva.
A film nézése közben rádöbbenünk arra, hogy maradt még valami, amit nem tudunk megmagyarázni: mi történt pontosan, és mikor történt tulajdonképpen. A mentővel az orvosok között egymásnak passzolt beteg meghal, de nem egyből, hanem mondhatni részletekben. A nyelv sántítani kezd, és a szereplő odajut, hogy már nem tud az orvosok kérdéseire válaszolni. Ezek az orvosok valójában rutint követnek, és ugyanazokat a kérdéseket ismétlik, ami azt a benyomást kelti, mintha a cselekmény megmeredt volna, és ugyanaz a jelenet ismétlődne a végtelenségig. A beszédkészség fokozatos elvesztése itt a leépülés jele – lényegében a Lăzărescu úr halála a kommunikáció hiányáról szól. Ez a hiányosság mindenkire vonatkozik, főként az egészségügyi személyzetre, akik végül vitatkozni kezdenek a főszereplő diagnózisáról.
A főszereplő által elszenvedett elembertelenedési folyamat az ezt kiváltó tünetek keresésére sarkall. A tünetek egy része a román kórházi rendszernek tulajdonítható, és a film arra csábít, hogy a valóságos romániai orvosi ellátás röntgenfelvételének tekintsük. A film mégsem ábrázolja groteszk módon az orvosi környezetet. A rendező nem keresi elkeseredetten a kórházi nyomorúság képeit, hanem egyszerűen bemutat egy helyzetet. Az orvosok nem csúszópénz nélkül kisujjukat sem mozdító szörnyetegekként jelennek meg. Ők csak bizonyos értelemben a rendszer által kihasznált emberek. Az orvosok közbeléphetnek, hogy a beteg leletei hamarabb elkészüljenek, ugyanakkor többnyire hatalmas adag érzéketlenség jellemzi őket. Cinizmusuk fekete humor alakját ölti. Jó példa erre a tomográfot kezelő Breslasu doktor, aki azt mondja páciensének, hogy lefényképezi „a manzárdját és a pástétomját”, és kiadja a parancsot, hogy „vidd gyorsan az idegsebészetre, hogy a fúrógéppel likat üssenek a fejébe”.
A Lăzărescu úr halála nem keresi a bűnösöket, ezek az orvosok csak egy hatalmas bürokratikus szerkezet kerekeit képezik, egy olyan rendszerét, amely lehetővé teszi, hogy egy embertől megtagadják a jogot, hogy páciens lehessen. Cristi Puiu filmje világunk gonoszságának banális voltát rögzíti, szükségképpen leírja azt. A hangsúly a filmben nem a romániai egészségügyi rendszer hiányosságaira esik, hanem az emberi élet leépülési folyamatának a megjelenítésére. Amint azt a rendező egy interjúban is kijelentette, lehetetlen elmondani az emberek történetét anélkül, hogy az életüket benépesítő dolgokról, a környezetükről is szót ne ejtenél. Ez a környezet ismerős, megszokott, és a mindennapi életünkre vonat-kozik. A szereplő világa az a hozzánk közel álló világ, amelynek minden nap nekiütközünk, de ebben a világban lezajlik egy esemény. Egy ember halála felkavarja a világképünket. A néző pillantása nem siklik el közömbösen, nyugodtan a közös dolgok felett, hiszen időközben történt valami, valaki meghalt egyedül egy olyan rendszer kellős közepén, amelynek vigyáznia kellett volna rá. Ezen a ponton a film nyugtalanságot kelt, és kérdéseket ébreszt az olvasóban. A film túllép a román filmek steril redukcionizmusán, amelyek anélkül mutatnak be egy sivár valóságot, hogy ennek a bemutatásnak bármi egyéb tétje lenne.
Fordította: Buzogány Klára
