[kritikaíró pályázat] Mindjárt az elején leszögeznék két dolgot. Az egyik: amikor először megnéztem ezt a filmet, émelyegtem. És nem azért, mert rossz volt, de erről majd később. A másik: soha nem gondoltam volna, hogy Nádas Péter Saját halál című elbeszélését filmre lehet vinni.
A szerző ugyanis saját szívinfarktusát írja meg, azt a három és fél percet, amikor a kórházi ágyon fekve a tudata valamiféle határterületre billen át, ami még nem a halál, de hogy valójában mi is, azt nehéz lenne megmondani. Persze, nem Nádas az egyetlen, akinek volt már halálközeli élménye és beszélt is róla, a lényeg sokkal inkább azon van, hogy hogyan tette azt. És ebből a hogyanból ered a Forgács-filmre való rácsodálkozásom is. Hiszen olvashattunk, láthattunk, hallhattunk embereket arról beszélni, hogy milyen volt megtapasztalni az odaátot, aztán onnan visszatérni. Lepörög az ember élete hirtelen, aztán ott a sötét alagút, na meg a fény az alagút végén. Nádasnál nem olvasunk ilyeneket. Ő ugyanis éppen ezektől a metaforáktól szeretne megszabadulni, és úgy beszélni a halálközeli tapasztalatról, ahogyan az megtörtént. Sem többet mondani, sem kevesebbet. Eltávolítani önmagától a történteket (mint ahogyan azt a címben is teszi), minél pontosabban leírni minden másodpercet, s ezáltal számolni fel a határélményről való beszéd kliséit.
Forgács Péter kellő érzékenységgel nyúl ehhez az irodalmi anyaghoz. Nem játékfilmet forgat, mert maga is tudja, hogy szükségszerűen le kell mondania az irodalmi adaptációk kimerült filmnyelvéről (lásd a honlapján tett vallomását), de ha ismerjük valamelyest Forgács munkásságát, akkor tudjuk, hogy a filmes nyelv jól bevett technikáinak az elvetését a médiaművész esetében hatványozottan a nyereség oldalán kell elkönyvelnünk. Így lesz a Saját halál kísérletezés – vizuális nyelvvel, Nádas szöveganyagával, hanggal és zenével.
A film egy nap története – a reggeli émelygésről, a kórházban eltöltött időről, majd néhány képfelvétel erejéig az infarktus utáni állapotról kapunk képet. A fekete-fehér filmfelvételek Nádas szövegét reprezentálják, miközben a mozgás minimalizálása, a fotószerűen bevillanó képek sajátos lassú ritmust kölcsönöznek a filmnek, ami közel két órán keresztül kitart – nincs ritmusváltás, s tán innen az émelygő érzés a gyomorban. Az elbeszélő történetének képi reprezentációját az időnként közbeékelt archív felvételek, mint „talált tárgyak” szakítják meg, amelyeket Forgács előszeretettel épít be filmjeibe (először Szemző Tiborral való közös performanszaiba, majd a Privát Magyarország sorozatba), és amelyek az általa alapított Privát Fotó és Film Archívum tulajdonát képezik. Nem marad ki a filmből az állandóan visszatérő vadkörtefa képe sem, amely azonban nem állóképként jelenik meg, mint Nádas könyvében, hanem az azt körülvevő természet apró rezdüléseivel együtt.
Lassan telik az idő Forgács filmjében, mégis minden az időt méri a maga módján: az örökösen változó vadkörtefa, a hold, a karóra ketyegése, a távolból hallatszó harangozás, az EKG végtelenségig pityegő hangja. Telik, de nem múlik. Annál is inkább így érezhetjük, mivel Nádas szövegét vágatlan verzióban, szó szerint kapjuk vissza a filmben, méghozzá az író szájából. Nádas kevés interpretációt visz bele a mesélésbe, néhol inkább felolvasásnak hat az elbeszélés, hiszen kissé szenvtelen és lassan araszolgató a stílusa, hangját kevéssé árnyalja, de éppen ezért bizonyul jó választásnak. Egy színész minden bizonnyal többet vinne bele a szövegbe, de úgy tűnik, hogy Forgács éppen ezt szeretné elkerülni, hiszen Nádas előadásmódja pontosan illeszkedik a film sajátos időtapasztalatához. Hozzá kell tennem: Nádas a filmben nem látható, csupán hallható, hiszen a főszereplőt Benkő István játssza. A szereplő és a hang szétdarabolása az elbeszélő és az elbeszélt figura különválását hozza magával, s ezáltal a filmben kettős nézőpont teremtődik. Egyrészt a narrátor által a kívülálló, a visszatekintő perspektíva jön létre, másrészt viszont a kamera többnyire egy belső, szubjektív nézőpontot képvisel, hiszen közeli képeket alkalmaz, a testeket, tárgyakat részleteiben megmutató minimalista felvételeket használ.
Forgácsnak sikerül megvalósítania azt, amit Nádasnak is: minden apró részletet nyomon követ és klisék nélkül beszél a halál közeli élményről. Ott van például a kórházi neonfény vagy a gáztűzhely lángja, amely mintha éppen az „újjászületéskor” tapasztalt fényélményt írná fölül ironikus módon. A film utolsó néhány percében feltűnő kép, a tűzhelyen sülő krumplik között képződő rés képe pedig a film kezdőképeként megjelenő női nemi szervre utal vissza. Ott kezdődött minden.
(Ez az utolsó írás a kritikaíró pályázat döntőbe jutott művei közül. Lehet – és kell rájuk szavazni! – a szerk.)
