Ne kisgyerekkel nézd meg ezt a filmet, a Szólít a szörny nem egy átlagos fantasy. Súlyos (melo)dráma, amelyikben elfelejted, hogy éppen akvarellanimációt vagy CGI-szörnyet nézel, azt is, hogy végülis egy mesére ültél be: olyan elemi erővel markol a szívedbe, hogy ha szoktál, ha nem filmeken pityeregni, most egész biztosan fogsz.
A film címe rossz választásnak tűnhet, ha a történet fő szálát vesszük figyelembe: nem egy gyereket szólít egy szörny, hanem egy ágas-bogas faóriás kel életre, hívatlanul (legalábbis tudatos szólítás nélkül) egy gyerek fantáziájában vagy egy fantasy belső valóságában. Ám ha egy lépéssel eltávolodunk, mégis maga az elkerülhetetlen rémség, a halál gondolata hívja életre az eseményeket, amelyek egy angol kisvárosban zajlanak, annak is a legeslegszélén, ahonnan látni lehet a temető keresztjeit, az ódon kápolnát és a fölöttük időtlen idők óta őrködő, ősöreg tiszafát.
Hősünk egy tíz-tizenkét éves kisfiú (Lewis MacDougall), akinek igen súlyos gondjai vannak: osztálytársai rendszeresen megagyalják, imádott édesanyja (Felicity Jones) régóta beteg, sokadszorra beutalják a kórházba, aminek egyenes következménye az, hogy szigorú és rideg természetű nagyanyjához (Sigourney Weaver) kell költöznie, ráadásul Amerikában, új családjával élő apjának (Toby Kebbell) hazaérkezése is felkavarja. Szemlátomást egyre hervadó édesanyja újabb és újabb gyógymódokról számol be, de Connorral együtt pontosan tudjuk, érezzük: itt már nem történhet csoda – legalábbis a filmbeli valóság síkján nem.
A mások számára láthatatlan szörny pontban 12:07-kor érkezik – nem éjfélkor, amikor minden rendes boszorkány, rontás vagy egyéb sötét szellem útra kel, hiszen ő nem is tartozik ezek közé a lények közé, az időpontnak más, sokkal kevésbé mesebeli a jelentősége –, és három történetet ígér Conornak, cserébe egyért, a sajátjáért, a rémálmáért, ami maga a színtiszta valóság kell, hogy legyen. A névtelen szörny olyan, mint King Kong a rég elhunyt nagypapa filmjében, amit Conor és édesanyja együtt néz meg, a fiatal anya pedig rejtélyesen maga elé révedve magyarázza a film alapérzésére érvényes tanítást: az emberek félnek King Kongtól, ahogy minden mástól is, ami ismeretlen számukra. Úgy tűnik, félig kimondatlanul és sejtelmesen egyebet is ígér: a tiszafából ugyanis sejtosztódást gátló anyag nyerhető.
A három mesebetét felszabadítóan hat a film nyomasztó valóságszálának ölelésében. A szörny beszél egy árván maradt, vitéz királyfiról, annak mostohájáról és parasztleány szerelméről, egy papról és egy tönkrement füvesemberről, majd egy láthatatlan emberről, aki megelégeli, hogy mindenki láthatatlannak nézze. Ahogy a történetek fokozatosan közelítenek a jelenhez – az első mese valamikor a középkorban játszódik, a második az ipari forradalom idején, a harmadik már nagyon is a jelenben (a negyedik pedig hova kerülhet ezen az idővonalon?) –, úgy válik egyre valósághűbbé az ábrázolásuk: hátborzongatóan szép animációtól indulunk, és az iskolai valóságba fogunk megérkezni. Segíthetnek a mesék? Conort valamennyire felszabadítják, az elfojtott feszültséget végre kiadja magából, még ha ezzel fel is rúg minden társadalmi konvenciót és jógyerekes illemet. Mert a mesék „vad teremtések”, rejtélyesek, figyelmeztetnek arra, hogy nem mindig az a gonosz, aki elsőre annak tűnik, és óvatosnak kell lennünk amikor úgy döntünk, hogy valamibe bizalmat vetünk. A saját rémálmunk pedig, nos az annyira mélyről jön, és magunk előtt annyira tudjuk titkolni és szégyellni, hogy rettentő nehéz kiüvölteni magunkból.
Nem is annyira a halálról szól ez a film, hanem arról a rettenetes időszakról, amikor egy szerettünk a szemünk előtt fogy ki a világból, amikor egy gyereknek is erősnek kell lennie, bár érzi, hogy mindenki hazudik neki, mégis hinnie kell, mert mindenki azt várja tőle, amikor mindenki magát hibáztatja, tagad és minden apró reménységbe belekapaszkodik, miközben önmagának sem meri bevallani, mennyire retteg az elkerülhetetlentől. Nem gyerekfilm, és nem kisgyerekünkkel együtt megnézős, könnyed családi dráma ez. Nagyon is megvan a célközönsége: mindazok, akik „túl öregek már ahhoz, hogy gyerekek legyenek, és túl fiatalok ahhoz, hogy felnőttek legyenek” – ebben a helyzetben ugyanis mindannyian sérülékeny, tanácstalan, tehetetlen gyerekek vagyunk. Ráadásul könnyű ráismerni a magunkban rejlő gyermekre, ha olyan fantasztikus gyerekszínész tolmácsolja, mint a mindössze 12 éves Lewis MacDougall. (De Felicity Jones és a sminkesek is igen meggyőzőek, Sigourney Weavernek is elhisszük a távolságtartó, de unokáját kímélni is próbáló, közben saját gyermekét lassan elveszítő figurát. Külön finomsága a filmnek, hogy a szörnyet életre keltő Liam Neeson igazi arcával kétszer is felbukkan a filmben: egy fényképen.)
Patrick Ness regénye és forgatókönyve alapján a katalán J.A. Bayona felejthetetlenül fájdalmas felnövéstörténet rendezett, amelynek végén – egy váratlanul bezáródó keretben – ha nincs is megváltás, kis hőse a megértésben mégis csodálatos feloldozásra és feloldódásra lelhet.
