Jan Švankmajer cseh rendező 5-8 évente lepi meg a közönségét egy-egy új animált szürrealista nagyjátékfilmmel. A Hmyz (Bogár) az utolsó a sorban, és annak a fesztiválnak tartotta fenn a világpremier jogát, ami műsorra tűzte az összes filmjét: a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválnak.
Miloš Forman egyszer azt mondta, hogy ha összeadod Disneyt és Buñuelt, az eredmény Švankmajer lesz. Egy Švankmajer-film történetét kísérteties régi tárgyak, bábok és állati jellemzőkkel rendelkező szereplők népesítik be, és ez így van a legújabb animációban is. De ezúttal sokrétű az elbeszélés, sőt, a rendező előszót forgatott a nézők számára, amelyben pár szóban felvázolja, hogy az adaptált színdarab azért különleges, mert előrevetítette Hitler és Sztálin hatalomra jutását, és hogy ami következik, az automatikusírás-szerű, kaotikus képsornak számíthat.
Az Indiegogo-kampány és különböző interjúk szerint az eredeti forgatókönyvben még nem voltak dokumentumszerű jelenetek, csak a szürreális-groteszk színielőadás előkészületei és a bogarak életének a megelevenedése; ehhez képest a végeredménybe belekeveredett Švankmajer kutyája, több beszélgetés (amelyekben a színészek az álmaikról beszélnek), valamint az animációs eljárások bemutatása. Ez az (ál?)dokumentumszerű bevezetés meglepő, különösképp, mivel a filmben később is rendszeresen felbukkanak a werkfilm részletei. Három „valóságrétegre” oszlik a Bogár: az alapmű – egy Karel és Josef Čapek által írt, Jelenetek a bogarak életéből című színdarab, amit amatőr színészek készítenek elő –; továbbá a próbafolyamat; valamint a jelentek megelevenedése bábok és animációs elemek segítségével, amire sokszor egyből épül a forgatási jelenet és a rendezői utasítások werkfilmes valósága.
A karneváli gyerekjelmezekre emlékeztető bogárantennák, szárnyak, páncélok és befestett szemüvegek szürreálisak és abszurdak. Az oly sokat emlegetett Sztaniszlavszkij-módszer is abszurd módon valósul meg: miközben a színészeket folyamatosan arra bátorítja a rendező-főszereplő, hogy éljék bele magukat a tücsök, a darázs és a ganajtúró bogár szerepébe, az „őszinte” beleélési folyamat át változik hagyományos tárgyi animációvá. És ez az animáció látványos és gusztustalan egyszerre: olykor valódi bogarak lepnek el mindent, máskor hányásutánzatot vagy óriási trágyagolyót kelt életre az animációs mester.
A megközelítés humoros, de kegyetlen, a film őszinte kritikát gyakorol, fantasztikus elemekkel és metaforákkal ábrázolja az emberi kisszerűséget, lustaságot és ambíciókat. A ganajtúró bogár csak arra vágyik, hogy legyen egy kis darab ganéja (a szerepet játszó színész ennek megfelelően a mellékhelyiségben próbálja szövegét és kafkai ihletre bogárrá változik), a várandós tücsökpár egy elmenekült, vagy talán meggyilkolt bogár helyére költözik be lelkesen, a csinos kis lárvalány pedig falánkan veti magát más élőlényekre. Ijesztő valóságokra mutatnak rá ezek a karikatúra-jellegű jelenetek: érezzük, hogy az anyagiság az, ami lehúz, az anyag sűrűje, a majdnem tapintható képek. Švankmajernél a képek érzékiek, majdnem tapintható, amit látunk, s a werkfilmes felvételek le is leplezik, hogy mitől tűnnek a felvételek olyan valódinak: digitális trükkök helyett a mester kitart az igazi tárgyanimáció mellett. A mindent ellepő csótányok igazi csótányok, a ganélabda egy létező nagy gömb, és még a hangeffektusokat is igazi tárgyakon hozzák létre a hangmérnökök, és (legalábbis részben) igazi filmre rögzítették a képet.
A színészek, a tárgyak, a bogarak mind egyenértékű elemek a bábmester kezében, és a Bogár épp ezt teszi nyilvánvalóvá. Mindenkinek megmondja, hogy hol a helye a képben. Álmokat elemez, de a szereplők nem pszichológiailag felépített komplex egyének. Nem érdekli a hétköznapi logika, játszani akar és bevonja a nézőt is a játékába.
