A csillagok közé való vágyakozás valószínűleg egyidős az emberi faj öntudatra ébredésével és ez az archaikus kíváncsiság, amivel talán több tízezer éve bámuljuk az eget, alapvetően befolyásolta gondolkodásmódunkat és kultúránkat. Maga az idea azonban nagyon sokáig elsősorban a mitikus-vallási életben öltött testet, ami pedig azt is jelentette, hogy az ártatlan bámészkodás és sóvárgás mellett egyszerre félni is elkezdtünk az ismeretlen és végtelen feketeségtől.
Aki magyarázatokat vár az Alien: Covenanttól, az csalódni fog – márpedig a Prometheus után mindenki magyarázatokat várt. Önmagában korrekt mozi, Alien-filmként viszont szemforgatós-sóhajtós.
Ne kisgyerekkel nézd meg ezt a filmet, a Szólít a szörny nem egy átlagos fantasy. Súlyos (melo)dráma, amelyikben elfelejted, hogy éppen akvarellanimációt vagy CGI-szörnyet nézel, azt is, hogy végülis egy mesére ültél be: olyan elemi erővel markol a szívedbe, hogy ha szoktál, ha nem filmeken pityeregni, most egész biztosan fogsz.
Ha a filmipar egy olyan, ezerszer feldolgozott témához nyúl, mint Frankenstein doktor különös esete, illene valami nóvummal gazdagítania a mítoszt. A Victor Frankenstein láthatóan törekszik is erre, az eredmény azonban legalábbis kétséges.
A Monstersfonákjára fordított szerzői szörnyfilmje tipikusan az mű, amit folytatni csak a szerző maga tudna, ha akarna, ha lenne értelme. A folytatás azonban Gareth Edwards nélkül készült el. A fordulat pedig most következik, ugyanis a Sötét kontinens közel sem olyan célt tévesztett folytatás, mint azt a magára valamit is adó kritikus elvárta volna.
Semmi probléma nem lenne az Én, Frankenstein frappáns címet viselő opusszal, ha ezt a filmet Uwe Boll csinálta volna. Bár ha ő csinálta volna, valószínűleg legalább szórakoztató lenne, nem pedig ennyire unalmasan és színtelenül pocsék. Ehhez képest pedig kifejezetten megdöbbentő, hogy ugyanaz az ember írta (és ezúttal ült a rendezői székben) ezt az értelmetlen badarságot, mint az idén éppen tíz éves Collateral – A halál zálogát.
A műmiszticizmustól és fanyarú negédességtől túlcsorduló Alkonyat-saga talán örökre bevéste a nyugati világ ikonikus figuráinak fenntartott pantheónba a brukolakhoszokat és lycantroposzokat. Azt viszont, hogy a vérszopó humanoidok visszaköszönnek ránk, még mielőtt az emberiségnek sikerülne kiheverni a Stephanie Meyer-könyv megfilmesítése által okozott iszonyatos léptékű kollektív szellemi öngyilkosságot, ráadásul animált CGI-köntösbe csomagolva, legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Persze jól tudjuk, hogy alig van olyan kisdiáklány, aki nem ismeri az említett, vámpírmítoszba bújtatott Rómeó és Júlia-történetet, mégis nagyot néztem Genndy Tartakovsky Hotel Transylvania – Ahol a szörnyek lazulnak című animációs filmjén.
A Disney új évezredének története szorosan összefonódik a Pixar stúdióval. Ez a szimbiózis 2006-tól csak még erősebb lesz, amikor a Disney megvásárolja a Pixar Animation Studiost, amely új korszak kezdete is egyben: a Disney lemond a kézi rajzolású animációkról, és kizárólag számítógép által generált alkotásokat hoz létre. Folytatjuk a Disney-stúdió 21. századi történetét.
