Semmi probléma nem lenne az Én, Frankenstein frappáns címet viselő opusszal, ha ezt a filmet Uwe Boll csinálta volna. Bár ha ő csinálta volna, valószínűleg legalább szórakoztató lenne, nem pedig ennyire unalmasan és színtelenül pocsék. Ehhez képest pedig kifejezetten megdöbbentő, hogy ugyanaz az ember írta (és ezúttal ült a rendezői székben) ezt az értelmetlen badarságot, mint az idén éppen tíz éves Collateral – A halál zálogát.

Mary Shelley regényének központi alakja, Frankenstein szörnyetege majdnem annyira ismert horrorfigura, mint Bram Stoker Drakulája. Ezen ismert szereplők újrabrandelése nem újkeletű dolog, az Én, Frankenstein pedig eme tendencia legújabb elrettentő példája. Ez nem azt jelenti persze, hogy ne lehetne minőségien újrabrandelni egy közismert szereplőt, de ahhoz, hogy az új termékben valamiféle érték csak maradjon, ennél jóval több kell. Frankensteines filmeknél maradva, ezt a történetet is feldolgozták már klasszikus módon, fekete-fehérben (Frankenstein, 1931 – a legendás Boris Karloffal a Szörny szerepében), vígjátékként (Young Frankenstein, 1974 – Gene Wilderrel a címszerepben), és az eredetihez hű, kosztümös film formájában (Frankenstein, 1994 – Robert de Niróval és Kenneth Branagh-val), ezek pedig egytől-egyig saját műfajukon belüli korrekt alkotások.

Ahhoz, hogy Stuart Beattie filmjét korrektnek értékeljük, saját műfajt kellene teremtsünk neki, hiszen még abból az amúgy sem illusztris társaságból is kilóg, amelybe a legtöbben besorolják, olyan id(é)őtlen filmek tartoznak ide, mint a szintén éppen tízéves Van Helsing, vagy a vele majdnem egyidős Underworld, amelyek fogják a mindenki által ismert horrorklasszikusokat, és kiemelve egy-egy ismertebb hőst vagy alakot, saját filmet építenek köréjük, popkulturális brandekként, újkori szuperhősökként fogva fel ezeket az alakokat. Legyen Van Helsing magas, fiatal és jóképű (és csatázzon Frankenstein szörnyetegével, a Farkasemberrel és Mr. Hyde-dal is Drakula mellett), legyenek a farkasemberek és a vámpírok is magasak, szépek és szexisek, majd álljanak évszázados harcban egymással, és hoppá, a jegyek el lettek adva varázsütésre, mert a néző tudja, mi az, hogy Van Helsing, Farkasember és vámpír, és kíváncsi ezekre egymás mellett is. És ha különösebb maradandó értéket nem is, azt lehetett mondani ezekről a filmekről, hogy egyszeri próbálkozásokként, popcormoziként szórakoztatóak voltak.

Jelen esetben sajnos még ez sem valósul meg, többek között azért sem, mert az Én, Frankenstein (semmi baj nem lenne a címmel amúgy, ebből kiindulva érdekes is lehetne, épp csak semi köze a film lényegéhez) már a fent említett, nem éppen veretes darabokat is szinte klasszikusként kezeli, és sokkal többet merít belőlük, mint Shelley eredeti horrorjából. Itt is kapunk egy jóképű főszereplőt (már itt félrecsúszik az egész – , hogy lehet szép a Szörny?; de Niro legalább hagyta magát tisztességgel elcsúfítani), két légbőlkapott, posztmodern fajt évszázados háborúval, amely természetesen eldönti az emberiség sorsát.

A vízköpők (ez angolul azért badass-ebbül hangzik: gargoyle) és a démonok évszázadok óta harcban állnak, a vízköpők Isten, a démonok, of course, a Sátán oldalán állnak, és háborúznak. Tudom, hogy sokadszorra írom ezt le, lehetne valamivel színesíteni, de sajnálom, a filmben csak ennyit emlegetnek, harcolnak, háborúznak, hogy ez konkrétan hogy történik azelőtt, hogy belép a történetbe Frankenstein szörnyetege, aki megbolygatja az állóvizet, fogalmunk sincs. Az élő, de lélekkel nem rendelkező (hogy mi a lélek ebben a mélyfilozófikus világban, nem tudjuk meg) hústömeg értékes fegyver lenne a démonok kezében, akik visszahozhatnák a Földre elhullott, alászállt bajtársaikat, ha rájönnének, hogy is kell olyat csinálni, mint a filmben Adamnek keresztelt (szinte hallom a nézőnek szóló ordítást a rendező hangján: Szimbólum!!!)  kreatúra. A vízköpőknek ez persze nem tetszene, szóval a két faj ide-oda huzigálja szerencsétlen, nem-született kreálmányt (Aaron Eckhart).

Egy passzív főszereplő mindig forgatókönyvgyilkos, és a sok mozgással sem lehet leplezni, hogy Eckhart Szörnye tudatlan és még kétdimenziósnak sem lehetne mondani, mert semmivel nincs több jellemvonása, mint két furkósbotjának. De mégis jó volna, ha a néző valakivel azonosulni tudna a film folyamán, talán akkor még izgulni is lehetne a végkifejletért, legyen az bármi kiszámítható és klisés, azonban itt még a Jónak kikiáltott szereplők, Isten földi katonái is olyan rosszindulatú, áskálódó bunkók, hogy egy idő után szívesebben szurkolnánk a másik oldalnak. A másik oldal viszont majdnem ugyanilyen rosszindulatú (de csak majdnem), és hasonlóan buta, szóval maradunk a teljes mizantrópia érzésével (meg a vízköpő- és démonutálatéval, akárhogy is mondják ezeknek), és csak azért drukkolunk, hogy érjen már véget ez az ötlettelen, unalmas másfél óra.

A forgatókönyv kliséktől és elképesztő lyukaktól szenved, a párbeszédek – nem jól megírt – tőmondatokból állnak, a háttérben működő logika, vagyis a film üzenete sem túl értelmes (ha találkozol Frankenstein szörnyetegével, ne hidd, hogy nincs lelke, mert van neki, valamilyen oknál fogva; a rosszat pedig úgy győzöd le, hogy kinyírod a főgonoszt, amikor épp a végső győzelméről papol), és a film szórakoztatóértéke (harcjelenetek megszokottak, semmi humor, lapos alakítások) is nagyon minimális. Lehet folytatni ezt az utat is, kedves Stuart Beattie, de akkor sajnos minél kevesebb pénzt, pocsékabb színészeket és stábot kell kívánnom önnek, akkor talán még szórakozni is lehet majd a filmjén.