Roger Kumble romantikus komédiája bűnösélvezet-filmként se nagyon működik, és még a könnyed szórakoztatásra vágyóknak is csalódottan kell majd kiballagniuk a moziból. A Gyönyörű sorscsapás katasztrófaturizmusa unalomig ismételt klisékből, egymásra licitáló kínos poénokból és életidegen szituációkból építkezik, amelyekben a két főszereplőn kívül nehéz bárkinek is jól éreznie magát.
Abby (Virginia Gardner) normális életről álmodik, így aztán szerencsejátékfüggő apjától elmenekülve rögtön be is iratkozik egy főiskolára. A magát eminens tanulóként újradefiniáló lányt újdonsült szobatársa már a legelső napon elviszi egy, a Harcosok klubját eszünkbe juttató titkos vesztőhelyre, ahol egy szempillantás alatt beleszeret a helyi keményfiúba. És bár Travis Maddox (Dylan Sprouse) egy igazi nőfaló alfahím, természetesen ő is belezúg a lányba, bár kezdetben ezt még egyikük se nagyon akarja kimondani, helyette inkább folyamatosan azt szajkózzák, hogy mennyire gyűlölik a másikat. Teszik mindezt maximális túltolással, fittyet hányva a humor nemzetközileg elismert határaira.
Egy fogadásnak köszönhetően Abby és Travis arra kényszerülnek, hogy 30 napig egy ágyban aludjanak. A lány egyik pillanatban még szent meggyőződéssel vall arról, hogy soha nem fog a fiúhoz nyúlni, de kigyúrt fiatalemberünk másnap már arra ébred, hogy aktuális álmának köszönhetően szőke hálótársa éppen méretes férfiasságát simogatja. Abby a sokadik megszólításra sem ébred fel, majd mikor valahogy kinyitja szemeit, egy becsületesen elnyújtott sikítással köszönti a reggelt. Ilyen és ehhez hasonló eltúlzott ámokfutásokat Roger Kumble rendező többször is végrehajt, mint ha minden érzékszerve tompa lenne és egyáltalán nem érezné, hogy mikor kell abbahagyni. Egy romkom persze megengedheti magának a párkapcsolati kisülések komikus felnagyítását, sőt, eleve valami hasonló lenne a feladata, de esetünkben a hangsúlyok valahogy mindig a rossz helyre kerülnek, ha vannak egyáltalán, a jelenetek pedig az összeomlás ellen küzdenek.
A két karakter közötti kommunikáció se egy sikersztori, Travis, illetve az őt játszó Dylan Sprouse, aki már a rendező előző, Miután összecsaptunk (2020) című, hasonló tematikájú filmjében is szerepet kapott, gyakorlatilag zaklatásszámba menő gesztusokat használ a lány meghódításának céljából. Az egymásról álmodozó fiatalok rendszeresen rosszul értelmezik a másik jelzéseit, így aztán a visszacsatolások is egy egyre groteszkebb irányt vesznek, a műfajban előforduló félreértés-sémák pedig ennek köszönhetően egyszerűen összeomlanak a saját súlyuk alatt.
A hatszor tíz a huszonharmadikon jókislány afterpartija a rosszfiúval – Roger Kumble: After We Collided / Miután összecsaptunk
Az Anna Todd azonos című bestselleréből készült Miután (After) 2019-ben látott napvilágot, majd gyors egymásutánban, egy évvel később a folytatás is megjelent Miután összecsaptunk címmel. Habár az első rész maga a klisé netovábbja, a második résznek sikerült szintet lépnie. Valami ilyesminek képzelem az Alkonyat sorozatot fantázialények nélkül, és ami a fazék alján maradt, az kimeríti a filmipari veszélyes hulladék kategóriáját.
A film fokozásai aránytalanok, a „kevesebb néha több” elvéről a rendező, mintha hallani se akarna: a valóságtól elrugaszkodott dialógusok egy olyan vidékre száműzik a cselekményt, ahová csak a legelhivatottabb rajongók tehetik be a lábukat. Ezekből minden bizonnyal akad is néhány, a film ugyanis Jamie McGuire azonos című könyvének adaptációja, az írónő pedig népes követőtáborral rendelkezik, de még a New Tork Times bestseller-listáját is uralta egy időben. Ez a film legfeljebb őket képes megszólítani, és így az egész nem több egy nekik szánt ,,kellemes’’ meglepetésnél, hogy a regény kedvelői most már a nagyképernyőn is üdvözölhessék kedvenc karaktereiket.
A film mondvacsinált konfliktusai és nevetséges fordulatai se könnyítenek a nézői helyzeten. A romantikus beteljesülés küszöbén állva, a szüzsé lekerekítésének pillanataiban szinte a semmiből tör elő Abby múltja, ami egyrészt érthető, hisz valamit kezdeni kellett a lány pókersztár múltjával, másrészt viszonyt annyira rosszul időzített, hogy csak a legharcedzettebb mozinézők tudják majd megemészteni. A film ütemtelenül csordogáló dramaturgiájában túl sok a megkomponálatlan tempóváltás, de a kezdeti meghökkenések után az ember ezeket egy idő után már nem is számolja. A The Walking Dead sorozat követői legalább örülhetnek, Travis apját ugyanis az a Michael Cudlitz játssza, akit a világ leginkább a zombiapokalipszis Abrahamjeként ismerhet. Az már kevésbé örömteli, hogy az írónő zsebében van még jónéhány történet ebből az univerzumból, mindegyik Maddox testvérnek jut egy (összesen öten vannak), a megfilmesítés veszélye így tehát fenyegetően lebeg majd felettünk.
A Gyönyörű sorscsapás végső soron hű marad eredeti címéhez, és tényleg csak katasztrófaként értelmezhető. Roger Kumble adaptációja közveszélyes a szerelem intézményére nézve, akit a férfi-női dinamizmusok komikus, ám mégis őszinte ábrázolása érdekel, az inkább vegye újra elő Michael Gondry-tól az Egy makulátlan elme örök ragyogását vagy Paul Thomas Anderson Kótyagos szerelmét, és megígérem, hogy nem fogja megbánni.
