A 2018-as év nagy bestselleréből, a Nő az ablakban-ból készült filmadaptációról teljes joggal elmondható, hogy nyomokban Hitchcockot tartalmaz. Kár, hogy ez a thriller nagymestere előtti főhajtás mindössze annyiban merül ki, hogy a film szerepeltet egy részletet az Elbűvölvéből.
Ugyanez már szerencsére nem igaz az irodalmi alapanyagra, jóllehet a The New Yorker (a The Suspense Novelist’s Trail of Deceptions című cikkében) és a The New York Times (a Similarities in 2 Novels Raise Questions About the Limits of Literary Influence című értekezésében) nemrég alaposan szétszedte az A. J. Finn művésznéven futó szerzőjét, a brit származású Daniel Mallory-t. Egészen pontosan azt állították róla (korrekt mennyiségű tanúvallomással és bizonyítékkal alátámasztva), hogy életét és karrierjét beteges hazugságokra alapozta, valamint első igazi sikere, azaz a Nő az ablakban is csupán egy másik kortárs regénynek, egy Saving April című Sarah A. Denzil-könyvnek az alattomos és gátlástalan lenyúlása. Ennek fényében talán az alábbi dicséretnek sem A. J. Finnt kellene illetnie, ám az elvitathatatlan tény, hogy a Nő az ablakban című regény hűen és alázatosan követi a Hitchcock-féle iskolát. A noiros színezetű pszichothriller ennek köszönhetően egy intelligensen felépített, váratlan fordulatokkal és feszültséggel jócskán megpakolt sztori, amelyben ugyan a Hátsó ablaktól kezdve a Szédülésen át a Psychóig találhatunk a suspense mesterétől is konkrétan kölcsönvett paneleket, ezeket már tényleg túlzás lenne egyszerű lopásnak nevezni. Sokkal inkább ügyes tisztelgésként alkalmazza őket a szerző, nem ritkán csavarva rajtuk egyet-kettőt, miközben – Finn által bevallottan – olyan kortárs női thrillerekből is inspirációt merít, mint a Holtodiglan vagy A lány a vonaton.
Míg azonban a regénynek pont az az egyik nagy erénye, hogy mesterien hasznosítja újra az elmúlt évtizedek thrillertermése által már rongyosra koptatott toposzokat és kliséket, a filmverzió elsősorban abba bukik bele, hogy nem képes többé válni egy tucatthrillernél. Ennek fényében már az is értelmet nyer, hogy – a koronavírus-járvány senki által nem betervezett viszontagságait leszámítva – miért kellett 2019-ről 2020-ra, majd 2020-ról 2021-re, a moziból pedig egyenesen a Netflixre tologatni a Nő az ablakban premierjét annak ellenére is, hogy egy viszonylag nézőcsalogató alapsztorival szolgál. Főhőse, Anna Fox, a családi tragédiája óta agorafóbiával küszködő, az otthonát elhagyni képtelen gyermekpszichológus, aki azzal próbálja kitölteni üres mindennapjait, hogy régi film noirokat, krimiket néz, valamint – a Hátsó ablak törött lába miatt tolószékbe kényszerült fotósához hasonlóan – a szomszédait tanulmányozza az ablakából. Szorongásának leküzdése egyre távolibbnak tűnik – már csak azért is, mert a pszichiátere által felírt gyógyszereit rendre alkohollal veszi be, emiatt pedig a félrészegség állapota gyakorlatilag állandó nála. Nem is csoda hát, ha nemigen akar neki hinni senki, amikor azt állítja, hogy látta, amint a szomszédba frissen beköltözött családban olyannyira elszabadultak az indulatok, hogy a családfő hidegvérrel legyilkolta a feleségét.
Ezután a cselekménynek arról kellene szólnia, hogy vajon megtörtént-e a gyilkosság, és ha igen, tényleg a családfő tette-e, vagy ha nem ő, akkor ki és miért, ám a könyvben nagyszerűen tálalt, hősnőnk életét is megváltoztató, lelki betegségéből pedig kiutat jelentő whodunit helyett innentől csupán a totális unalom uralkodik el a film sztoriján. Mindez persze alapvetően abból eredeztethető, hogy a Tracy Letts által írt forgatókönyv már az alaphelyzetből is kispórolja azokat az elemeket, amelyektől a regény sztorija színesebbnek, élőbbnek és érdekfeszítőbbnek nevezhető, és amelyek nélkül nem is igazán érdekes, hogy ki lehet a gyilkos (már ha van, ugye).
Akárcsak Alfred Hitchcock, A. J. Finn is jó érzékkel észrevette, hogy egy ilyen, négy fal közül az ablakon kikémlelgetős thrillersztori akkor működhet jól, ha a megfigyelt világot, azaz a szomszédok életét külön kis színes közösségként mutatja be, ezernyi apró epizóddal – Finn ehhez még hozzáteszi, hogy főhősnője az online térben is aktív, pszichológusként más agorafóbiás betegeknek ad tanácsot egy erre a témára specializált csetfórumon, ahol ugyancsak különálló kis sztorikra bukkanhatunk. Mindebből pedig a filmben nem marad semmi. A csetszoba úgy, ahogy van, kikerül, a szomszédokból pedig csupán a gyilkossági gyanút szolgáltató család van hellyel-közzel bemutatva, a többieken alig pár másodperc alatt át is siklik kémlelgető hősnőnk figyelme. Gondolhatnánk persze, hogy azért kellett kivágni a kevésbé fontos mellékszereplőket, mert így több játékidő jut a főbb szálak elmélyítésére, ám ha így teszünk, csalódnunk kell, ugyanis az Anna és a gyanús szomszéd házaspár kamaszfia között épülő barátság is szinte teljes mértékben a vágóolló áldozatául esik.
Hiába próbálja tehát a Nő az ablakban szereplőről szereplőre terelgetni a gyanú árnyékát, normálisan kidolgozott karakterek nélkül mindez csupán izzadtságszagú erőlködésnek hat. Ez a tény pedig legfőképpen azért fájdalmas, mert amúgy a főszerepet játszó Amy Adams mellett még más jól csengő nevű színészek is leszerződtek a projekthez. Julianne Moore, Jennifer Jason Leigh vagy Gary Oldman jelenlétével azonban se a forgatókönyvíró, se a rendező nem kezd az égvilágon semmit, alakításukat így értékelni sem nagyon lehet – pláne, hogy képernyőidejük is igencsak kurtára sikeredett. Azt azonban, hogy miért lett igazán hitvány filmes adaptáció a Joe Wright rendezésében készült Nő az ablakban, a finálé mutatja meg. A regényben főszereplőnk először a foglalkozása révén, azaz pszichológiai fegyverviseléssel veszi fel a harcot a nyomozgatása miatt rátámadó antagonista ellen. De nem is az fáj igazán, hogy ez a mozzanat tökéletesen kimarad a filmbéli leszámolásból. Sokkal inkább az, hogy a mozgókép készítői komolyan úgy gondolták, hogy elég lesz ide jóformán annyi is, hogy a fizikai összecsapássá fajuló konfliktushelyzetben átszúrnak a főszereplő arcán egy gereblyét…
