Aki szeretné tudni, mik a bestseller-adaptációk és a kortárs hollywoodi műfajfilmek leggyakoribb buktatói, mindenképpen nézze meg A lány a vonaton című thrillert.
Rachel (Emily Blunt) a New Yorkba való ingázás során gyakran lát bele a sínek mentén lakók életébe, és fantáziálgat róluk. Kedvence egy fiatal álompár, azonban egy nap egy másik pasival pillantja meg a nőt. A látvány összetöri a magányos, férje által megcsalt és elhagyott, alkoholista nő szívét, és jól elázva leszáll a vonatról, hogy kérdőre vonja a házasságtörőt, azonban ettől a ponttól filmszakadása van. A másnapi hírekből megtudja, hogy a nő eltűnt. Elmegy a férjhez, hogy beszámoljon neki arról, amit látott, és együtt rájönnek, ki volt a másik férfi: a nő pszichiátere.
Azonban a két férfi mellett Rachel is gyanús a hatóságok számára: akár ő is lehet a tettes, mivel részegen gyakran tesz olyasmit, ami nem vall rá, és később semmire nem emlékszik. Más miatt is gyanús, és ezzel el is érkeztünk A lány a vonaton egyik első gyenge pontjához. Rachel régen a környéken lakott, és exe azóta is itt lakik új feleségével és kicsi gyerekükkel. Rachel azért lett alkoholista, mert nem tudott gyereket szülni férjének, és miután élete összeomlott, részegen zaklatni kezdte exét és annak családját. Mivel az új feleség és a vonatról látott nő nagyon hasonlítanak, seggrészegen akár össze is téveszthette őket, ami újabb lehetséges gyilkossági motiváció számára.
Egyértelmű, mire megy ki a játék: az alkotók (Tate Taylor direktor, Paula Hawkins író, Erin Cressida Wilson forgatókönyvíró) úgy próbálják személyessé tenni a bűnügyet a szemtanú főhős számára, hogy őt is felírják a gyanúsítottak listájára, sokáig nyitva hagyva a kérdést, ő tette-e. Filmjük bővelkedik váratlan és ironikus fordulatokban, azonban ezért nagy árat kellett fizetniük. A cselekmény tele van magyarázkodással és még így is hiteltelen. Arra még talán van is némi esély, hogy három nő és három férfi, akik ugyanazon a környéken laknak, gyilkossági ügybe keveredjenek, de túl sok minden vág egybe, túl sok a – főleg a mesélők számára üdvös – véletlen egybeesés. A világ ennyire nem kicsi. A cselekményt igencsak túlspilázták. Ez a gond a nyaktörő fordulatokra építő bűnügyi történetekkel: mire nagy nehezen sikerül minden csavart logikusnak beállítani, szárazzá válik a cselekmény. Ez egy tipikus high concept-film, annak minden előnyével és hátrányával: pofonegyszerű és meghökkentő műfaji képletre épül, azonban nem a trailer van a filmért, hanem fordítva.
Persze nem csoda, hogy a regény sikeres lett: a történet koncepciója papíron még épphogy működik, de filmen már pont nem. Bár nem karaktervezérelt, hanem fordulat-orientált történetről van szó (és hibái is főleg ebből fakadnak), erőssége a cselekménynek, hogy a bűnügyi nyomozás és a főhős személyisége találóan össze vannak kapcsolva az alkoholizmus mint jellemhiba által. Jó ötlet az is, hogy a vonatból látott lány csak eltűnik, nem a hulláját találják meg, mert így nyitva marad annak a lehetősége is, hogy magától lépett le, nem nyomoz a rendőrség, Rachel tehát kezébe veheti az ügyet, amatőr nyomozónak csapva fel. Találó koncepció az is, hogy az alkotók ötvözik a Holtodiglan / Gone Girl feminizmusát a Hátsó ablak thrillerével: így vagy úgy, de a hősnő életét macsó férje tette tönkre.
A hősnő a regényíró alteregójaként is jellemezhető: bevallása szerint élénk a fantáziája, ezért is ragadják meg képzeletét az életek, amikbe a vonat ablakából pillant bele. Megkockáztatom, a jó írókat is épp az ilyen hiperaktív agy teszi. A hősnő hobbija a rajzolás, azonban történetét nem igazán sikerült prózáról vizuális médiumra, azaz filmre átadaptálni. E film a létező legolcsóbb nagyregényes fogással, azaz hangalámondásos narrációval nyit a hősnő részéről, és ha ez még nem lenne elég, a karakter kimondja a gondolatait (pl. „Ki az a férfi ott?” – e sor nélkül is értettük volna, mi játszódik le a nő fejében). Minden, amit szubtextus formájában illik közölni, expliciten ki van mondva ebben a filmben. A hősnő olyan önismerettel elemzi magát, ahogy arra a legjobb pszichiáterek sem képesek. Ha nem is ezekkel a szavakkal, de még azt is kimondja, hogy jellemfejlődése van.
A nyitány képes még ennél is rosszabb lenni: még mielőtt megtörténne a bonyodalom, Rachel után sorban bemutatják nekünk a másik két nőt is. Nem a hősnővel megy a néző, az alkotók mindentudó narrációt választanak, amire megint csak azért kényszerülnek, hogy megértessék a nézővel ezt a túltekert történetet. És ne higgyük, hogy ennyire primkó koncepcióra épülő sztorit lehetetlen úgy elmesélni, hogy ne értse a néző. A két, egymásra a történet szerint is megszólalásig hasonlító nőt például könnyű összekeverni, ráadásul a film sok flashbacket használ, amiknek sosem tudni, hol van vége, azaz mi történik a jelenben és mi a múltban.
A sztori kimeríti a ponyvaregény fogalmát, és egy papírfedelű könyv lapjain biztosan jobban mutatott, mint filmen. A rendezés televíziós színvonalú, amin nem segít, hogy a történetben alig vannak cselekvéses jelenetek, főleg monologizálás és párbeszédek dominálják. A lány a vonaton a sokadik bizonyíték arra, hogy vigyázni kell a regény-adaptációkkal. Meg lehet lovagolni egy bestseller sikerét, bevétel lesz belőle, csak jó film nem. A regény olcsó és magányos médium, ami nagy szabadságot ad a szerzőnek, gyakran túlságosan is nagyot. A film viszont olyan drága ágazat, olyan sok szakember munkájából áll össze, hogy igazán rossz történetekkel ritkábban találkozni moziban, mint a könyvesboltban – kivéve, ha adaptációval hoz minket össze a balsors.
