Az És mi van Tomival? egy alkoholizmussal küzdő országról próbál társadalmi látleletet nyújtani, Till Attila rendezésének lokális kisrealizmusa a helyi viszonyok kiemelése helyett javarészt mégis egyetemes perspektívából vizsgálja a szenvedélybetegséggel járó kollektív népállapotot.
A készítők rögtön mélyvízbe vetik a nézőket és már a nyitójelenetben szembesítenek a függőség legsötétebb következményeivel. A bábszínészként dolgozó Sanyi (Thuróczy Szabolcs) egy jól sikerült előadás, majd az azt követő bormámoros ünneplés után még mindig részegen megy haza, késő hajnalban felriasztott felesége és tinédzser lánya ugyanakkor egyre kevésbé képes tolerálni a mindennapivá váló kellemetlenséget. Éles szóváltások és meggondolatlan pofonok követik egymást, míg a nagy törés-zúzással járó perpatvar végül tragédiához vezet. Az agresszió mégsem hat őszintének, hiszen családja sokkal inkább szánalommal, semmint félelemmel tekint a még ilyenkor is önfeláldozó férfira, akit a zűrzavar közepette is bátran szembesítenek hibáival. A központi konfliktus ábrázolását körüllengő könnyedség és oldott hangulat ráadásul a teljes történetet meghatározó tétnélküliséget eredményez.
Sanyi a cselekmény további részében kizárólag egy-egy visszaemlékezés során nyúl alkoholhoz, mostanra viszont leginkább ártatlan mackóként törődik már felnőtt lányával, új, terhes feleségével és az AA gyűlésen megismert sorstársaival. Önvizsgálat és belső számvetés helyett a barátság és a megbocsátás témái kerülnek előtérbe, a szociodráma pedig rövidúton havermozivá, már-már családi vígjátékká alakul. Sanyi kissé pipogya, de jószándékú haverjával, Palikával (Polgár Tamás) közös függőtársuk, Tomi (Patkós Márton) keresésére indul, akiről már napok óta senki sem hallott. A cselekmény elsősorban az olasz neorealizmus mintájára épül, a várost járó hétköznapi hősök különböző karakterekkel találkoznak bolyongásaik során, akik mind az alkoholizmussal szembeni eltérő álláspontokat és gyakori meggyőződéseket testesítenek meg.
Tilla alkotása ugyanakkor hiába merítkezik a forgatókönyvíró-rendező saját tapasztalataiból, az És mi van Tomival? kifejezetten személytelennek hat az egymást követő mesterkélt szituációk és közhelyek halmozásának tükrében. Hiába találkozunk részegeket nem szállító taxisofőrrel, a rosszullétet is alkoholizmusnak betudó, előítéletes nénivel, tagadásban élő, elvakult anyukával, aki nem hisz fia függőségének létezésében, iszákos férjüknek ultimátumot adó, kiábrándult feleségekkel, valamint aktív szeszkazánokkal és összetartó szubkultúrájukkal, a sokoldalú megközelítés kizárólag a probléma felszínét kapargatja. A film mindössze ismerős példákat sorol, de nem vizsgálja ezek társadalmi hátterét vagy következményeit, ahogy ítéletet sem alkot.
A történet beszűkült perspektíváját továbbá az is jól mutatja, hogy a narratíva szinte kizárólag a II. kerületen belül zajlik, mintha a gazdag budai környéken túl nem létezne a világ. Az És mi van Tomival? olyan, mintha – az időközben Széll Kálmánra átkeresztelt – Moszkva tér generációs nemtörődömségének alkoholizmusba fulladó kortárs látlelete lenne. A rendszerváltás fiataljai időközben felnőttek, de továbbra is ugyanazon a közterületen bolyongva keresik önmagukat, mit sem törődve az őket körülvevő változásokkal. Az újabb korosztályt képviselő Tomi teljes eltűnése pedig csak fokozza a jövő fiataljainak kilátástalanságát. A fiú bár jólétben nőtt fel, a szabadság számára is csak egy illúzió, amit a pénz sem tesz elviselhetőbbé. Sanyi szintén vagyonos, hiszen jelentős birtokot örökölt híres apjától, Palika pedig egyszerű munkás, lakása ennek ellenére átlag feletti életszínvonalról tanúskodik. A film ezáltal azt sugallja, hogy az országot sújtó népbetegség gyökerei nem anyagi természetűek.
De akkor Sanyi mégis miért találkozik mindenhol otthagyott üres felesüvegekkel, útszélén iszogató fiatalokkal és virágzó kocsmakultúrával, amerre csak jár? Miért sugallják a film hosszú beállításokra épülő, folyamatosan keringő kézikamerás felvételei és hirtelen svenkjei az állandó ittasság bódult állapotát? Az És mi van Tomival? önfeledt kedélyessége és fesztelen humora a probléma mélyvizsgálata helyett a gyógyulásra és a jövőre koncentrál. Mintha a film maga is egy önsegítő eszköz kívánna lenni a nemzeti függőség gyógyítására, ami miatt nem igazán lehet haragudni a független forrásokból, állami támogatás nélkül készült produkció mesterkélt megoldásaira, technikai – különösen a hangminőséget érintő – gyengeségeire, az időnként látványosan rontott snittek bekerülésére a végső változatba és a téma avíttasan felszínes megközelítésére sem.
