Egész jól elviseli az ember Az Arthur-átok című francia horrort, amíg azzal a tudással ül a moziban, hogy egy nem különösebben tehetséges vagy kreatív, kezdő filmes első szárnypróbálgatásait nézi, azt a filmet, amit az illető majd húsz év távlatából jól letagadhat. Aztán meglátja a stáblistán a producer-forgatókönyvíró Luc Besson nevét, és utána csak a fejét vakarhatja, hogy itt mégis mi a fene történt?

Most már jónéhány éve (nagyjából a Ház az erdő mélyén óta) bőven a meta-horrorok időszakában élünk: magyarán elképzelhetetlen, hogy egy átlagosnak mondható felépítésű, „klasszikus” típusú ijesztgetős mozi ne tartalmazzon néhány kikacsintást, jelenetet vagy megjegyzést, ami mutatja, hogy a készítők tisztában vannak a horror-klisékkel, láttak már három hasonló műfajú filmet, és egyúttal hajlandóak kicsit nevetni is magukon. A pár hónapja új résszel (ami természetesen egyúttal soft reboot is volt) jelentkezett Sikoly-sorozat már azelőtt ezzel a megoldással élt, hogy az kifejezett divat lett volna, de az efféle meta-horroroknál általában legalább érzed, hogy tudatosan készítették ilyenre őket. Az Arthur-átok esetében viszont csak a film legeslegvégén, egyetlen mondat elhangzásakor jöhet rá a néző, hogy itt egy meta-horrort nézett éppen, nem pedig csak egy nevetségesen klisés és nevetséges, haveri alapon összetákolt amatőr filmet, amin talán az azt készítő baráti társaság jól szórakozik, de senki más nem, és ők is elsősorban azért, mert jó buli volt a forgatás.

Alex (Mathieu Berger) és barátai 10 éves koruk óta rajonganak az Arthur és villangók című (amúgy valóban létező, Luc Besson rendezte) mesefilmért, annyira, hogy a srác a 18 éves születésnapjára azt kapja ajándékba barátaitól, hogy elviszik őt abba a mesebelinek látszó házikóba, ahol a mesefilmet forgatták. Az odavezető úton természetesen az összes horrorklisével összefutnak: a rejtélyes kisvárossal, ahol mindenki roppant barátságtalanul, csendben méregeti őket, az ablakból bámuló öreg nénivel, és persze a csúnya fogú bácsival, aki figyelmezteti őket, hogy ne menjenek a házhoz, mert abból bizony baj lesz. A látszólag modellkatalógusból, na és a producer családtagjaiból összeverbuvált (a főhős szerelmét, Samanthát Besson lánya, Thalia alakítja) fiatal társaság természetesen nem hallgat a jó szóra, és inkább felverik a sátraikat a lakatlan ház előtt. Ezért természetesen alapos és fokozatos legyilkoltatás lesz a jutalmuk.

Egyáltalán nem olyan könnyű műfaj a meta-horroré, hiszen nem egyszerű dolog úgy egyensúlyozni a hangulatok között, hogy a néző érezze, hogy itt a film tudja magáról, hogy micsoda, másrészt viszont azért mégis megmaradjon a történetben némi feszültség. Ha ezt a kényes egyensúlyt egy film nem találja el, akkor pont az lesz a végeredmény, ami Az Arthur-átok esetében is: a játékidő első felénél azt érezzük, hogy egy hosszúra nyúlt mobiltelefon-reklámot nézünk éppen, jellegtelen, kellemes zenével és hasonlóan szép, jellegtelen szereplőkkel; a második felében pedig fröcsög a vér, ami viszont – pontosan a szereplők teljes semlegessége miatt – teljesen hidegen hagyna mindenkit, ha az alájuk vágott nagyon hangos és nagyon hirtelen hangok nem váltanának ki zsigeri reakciót a gyomrunkban.

Mindeközben akár szólhatott is volna valamiről Az Arthur-átok, hiszen alapsztori tematizálhatta volna a fanatikus filmes rajongás toxikusságát, a fikció világába való problémakerülő elmerülést, amitől nem látja az ember a valóságot, de akár a vidéki és városi közeg egymástól való eltávolodását is, sőt, még az is remek kiindulópont, hogy Besson a saját alkotását emelte be a metafikciós világba – ehhez képest a film nem szól igazán semmiről. A szereplők egymás után, tökéletesen értelmetlenül, és nem különösebben kreatívan hullanak el (az egyik szereplő például saját magát zárja be a csűrbe magát, ahol aztán a fejére egyik egy méhkas, többen is pedig meghatározatlanul, képernyőn kívül halnak meg), a filmvégi csavar pedig – aminek elvileg magyarázatot kellene adnia a történet során előfordult furcsaságokra és halálesetekre – annyira kaotikus, semmiből jövő és kacagságos baromság (és ráadásul egészen konkrétan két mondatban van összefoglalva), hogy sokkal több kérdéssel maradunk, mintha ezek a mondatok el sem hangzottak volna.

Sajnos mindeközben még az annyira-rossz-hogy-már-jó-szinttől is elképesztően messze áll ez a film, a kegyesen rövid, másfél órás játékidő nagy része merő unalommal telik (egészen konkrétan az ötvenedik percig semmi horrorisztikus nem történik, csak vagy hat jumpscare borzolja az idegeinket), lévén, hogy szereplőink még kliséknek is kevesek, és sem a helyszín, sem a történet nem hordoz magában semmiféle feszültséget.

Ebben az egészben tényleg csak Besson személye érthetetlen. Ugyan tévedhetetlenséggel sosem lehetett vádolni a francia filmes fenomént (a bugyután blőd, de legalább szórakoztató Lucy-t megjelenése óta meglepően sokan utálják, a Valerian és az ezer bolygó városa is méreteset bukott pár éve), de azt azért nem lehetett ráfogni az alkotásaira, még a kevésbé sikerültekre sem, hogy unalmasak lennének. Hát most valahogy ez is sikerült neki.