Az a fajta horrorfilm ez, amelynek az előzetesétől jobban rezegni kezd rajtunk a gatya, mint a moziban eltöltött másfél óra alatt, bár vannak kiemelkedő pillanatai. A skizofréniából merített alapötlet a műfaj ínyencségei közé tartozhatna, ha a kifejtés kevésbé lenne klisétől áztatott, és nem maradt volna hézagok tömege megválaszolatlanul a film végére.
Az in medias res kezdőkockák kellemes reménnyel kecsegtetnek: a hatvanas évek amerikai kertvárosában, napsütötte délután egy középkorú férfi retró sörétessel irtja szorgalmasan a szomszédságot, mert csakis így vethet véget valami szörnyűségnek. „Ne mondd ki, ne gondolj rá, ne mondd ki, ne gondolj rá” – ismételgeti magában, miközben mindenkit lelő, aki valamilyen szerencsétlen folytán meghallotta a rettegett nevet. A Bye Bye Man ezúttal ugyanis egy olyan démoni alak, akit nem kell falra festeni, elég csak rágondolni vagy kimondani a nevét, máris megjelenik. A sötét rém végre nem maga falja fel áldozatait, nem is sikolt vagy hörög vért, hanem kellemes meglepetésünkre néma csendben behálózza megidézői elméjét, és ráveszi őket a gyilkosságra – ettől csak tovább nő bennünk a feszültség és ezzel együtt az optimizmus a film további kibontakozását tekintve. Sajnos nem sokáig.
A felkiáltójeles kezdés után már a jelenkort írjuk: két legjobb barát és egyikük mennyasszonyának furcsa triója költözik egy poros, régi, bájosan lelakott, első látásra rögtön kísértetjártának tűnő házba. A gond Stacy Title-lel is az, hogy sok más horror/thrillerrendezőhöz hasonlóan túl végesnek ítéli meg a műfaj eszköztárát, így természetesen egy fenyőerdő közé eldugott, magányosan pirosló, kétemeletes elhagyatott házban éleszti fel a démoni konfliktust. Az egyetemisták találnak két régi aranyozott érmét, amelyeket bárhová dugnak, tesznek, zárnak, mindig kiesnek ideiglenes tárolóhelyükről és előgurulnak, a főhősnek látszó Elliot pedig időnként úgy hallja, mintha ezekkel az érmékkel valaki a ház körül karcolgatna. A házavató bulin igénybe is veszik egyik, magát médiumnak tartó barátnőjük képességeit, hogy megtisztítsák a házat az ártó szellemektől, a tisztulás helyett azonban tudattalanul is megidézik a csuklyás mumust, mivel megtalálják a nevét egy, a házzal járó éjjeliszekrény összefirkált fiókjában.
Meg-megjelenik egy sötét csuklyás alak (valóban borzongatóra sikeredett a hosszú, bogos, hófehér ujjakkal), aki lassan beszövi mind a négy fiatal elméjét, és legsötétebb félelmeikre rájátszva azt láttatja velük, amitől teljesen elborul az agyuk, így a valóságot figyelmen kívül hagyva van, aki önmagát, van, aki másvalakit segít a túlvilágra. Bár a fiatalok rájönnek, hogy nem mindig reális, amit éppen látnak, egy idő után nem tudják eldönteni, mikor hihetnek a szemüknek és mikor nem. Ebben a skizofréniaszerű őrületre alapozott konfliktusban nagyjából ki is merül a film cselekményének szellemes egyedisége. Egyszerre könyvelhető el pozitívumként és hátulütőként a kísértő karakter ördögiessége, hiszen a Bye Bye Man nem maga pusztítja el áldozatait, a nevét ismerőket behálózva mindössze eszközökként használja az embereket a préda megszerzésére – de egyáltalán nem tudjuk meg, hogy honnan ered ez a sátáni figura és miért szántja végig az emberi elméket időről időre. Miután pedig elő is bukkan egy szétvagdalt, közhelyes ábrázatú fazon a dementorhálóing alól, végleg elvész a rejtélyes csuklya gerjesztette adrenalin varázsa. Mindezen csak ront a rettegés nevének olcsó CGI-jal összetákolt, nyúzott pitbullszerű ölebe, aki felzabálja a halálig őrjített áldozatokat. Közben jön a vonat. Többször is beékelt, néhány másodperces vágóképeken suhan át a gőzős vészes mozdonykürt-hanggal, ezt látják-hallják az áldozatok is, ha közeledik a mumus, de semmilyen magyarázatot nem kapunk erre sem, ahogy elfelejtik megemlíteni az aranyérmék funkcióját is. A közhelyes megoldások sorát bővíti, hogy a fiatalok persze csak azután dobálják ki a gyanús éjjeliszekrényt az érmékkel együtt, miután már félig megtébolyodnak.
Az operatőri munka semmi különlegeset nem nyújt a műfajhoz hű félhomályos és sötét plánokkal, a színészi játékot tekintve egyedül Douglas Smith alakít kellően szenvedélyes pánikot. Cressida Bonas inkább jó Harry herceg (ex)barátnőjének, mint színésznőnek, a rendőrkapitány kicsinyes kellékszerepére pedig érthetetlen, hogy miért Carrie-Anne Mosst választották, az egymimikájú sztár ezúttal sem erőltette meg magát. A Bye Bye Man legnagyobb problémája azonban valahogy mégsem az eddig ecsetelt listában keresendő: egyszerűen hiányzik a másfél óra egészén végigvonuló, lassan adagolt feszültség. A film csak néha-néha löki fel a néző pulzusát, nem úgy, mint mondjuk A fekete ruhás nő (The Woman in Black), amelynek mind a 95 percében reszket az ember nadrágszára. Már rögtön a moziba való beülés előtt lelövik a poént, hiszen a rettegett nevet napokkal a film előtt és után is ismeri a néző, a termet elhagyva mégsem érzi úgy, hogy tartania kellene a sötét utcasaroktól – ellentétben A körrel (The Ring) vagy a Démonok közöttel (The Conjuring), amely után az ember kényszerűen is lemásolja a filmet, vagy leellenőrzi a szekrény tetejét.
