Az új Sikoly már sajnos nem Wes Craven értő kezei közül került ki, ám a horror mestereként is aposztrofált rendező szelleme szerencsére még nem költözött el a nagyvászonról.
Amikor 1960-ban a mozikba került Michael Powell Kamerales (Peeping Tom) című pszichothrillere, nem sokkal később pedig a Psycho is, alighanem senki nem sejtette, hogy húsz év múlva a horror nagykategóriáján belül saját szubzsánerré növik majd ki magukat a szúró-vágó eszközökkel mészároló, kínzó gyermekkori traumáktól kísértett sorozatgyilkosokat középpontba állító filmek, amelyeket ikonikus alakjaik eszköztára kapcsán a slasher elnevezéssel címkézett fel a mozgóképes szakirodalom. A 70-es években a Fekete karácsonnyal, A texasi láncfűrészes mészárlással, de leginkább John Carpenter Halloween című rémtörténetével éledezni kezdő, a 80-as évekre pedig a Péntek 13-mal szárnyra kapó alműfaj az évtized közepétől ráadásul természetfeletti elemek beemelésével is gazdagodott, hogy aztán a 90-es években pont annak a rendezőnek a sikerfilmje szedje ízekre az addigra már jócskán kikristályosodott toposzait, akinek a paradigmaújító Rémálom az Elm utcában című klasszikust is köszönhettük.
Wes Craven 1996-os Sikolya persze a műfaj szabályait betéve tudó forgatókönyvírónak, Kevin Williamsonnak is nagyban köszönheti az érdemeit, aki mesteri szinten vitte tovább a Freddy Krueger-féle tinigyilkosságok hetedik felvonásában előcitált ötletet, miszerint a rajongók számára külön izgalmat okozhat egy olyan slasher, amelyben a néző beláthat a filmes kulisszák mögé, mert a mozi látványosan reflektál a saját működésmódjára. A sikolyálarcos rém története aztán hamar trilógiává duzzadt, a klasszikus slasherek szétcincálása után a folytatásokat és a zárórészeket is felboncolva, 2011-ben pedig egy negyedik résszel jelentkezett, amely az előző évtized remake-hullámának vitt be egy jókora késszúrást.
Tizenegy évnek kellett eltelnie az ötödik mészárlásig, ám a címéből az ötös számot szándékosan elhagyó 2022-es Sikolyról teljes mértékben elmondható, hogy megérte a várakozást. A történet a szokásos: az álmos kaliforniai kisváros, Woodsboro csendjét ismét bulis kedvű tinédzserek halálsikolyai törik meg, ugyanis egy horrorfilmmániás megszállott már megint magára öltötte a jól ismert maszkot és az éjfekete leplet, hogy felelevenítse a lakosokban a 96-ban elszenvedett traumát. A főhős azonban ezúttal korántsem egy tipikus jókislány, sokkal inkább egy keményszívű, lázadó csaj, a beszélő nevű Sam Carpenter (Melissa Barrera), aki a történet kezdete előtt már hátat fordított a szülővárosának, ám amikor egyik éjjel megtámadja a húgát a telefonos zaklatója, kénytelen visszatérni, hogy szembenézzen az elvetemült kaszabolóval, vele együtt pedig saját démonaival is. A fan service kedvéért azért persze a régi arcokat sem kell nélkülöznünk a mozivászonról, így visszatér az eredeti final girl, Sidney Prescott (Neve Campbell), a még mindig törtető és ambiciózus riporternő, Gale Weathers (Courteney Cox), és az azóta már kényszernyugdíjba vonult lelkiismeretes rendőr, Dewey Riley (David Arquette) is, akik ráadásul korántsem bizonyulnak olyan sérthetetlennek, mint az előző fejezetekben.
A fenti történetismertetőből már kihámozható, hogy az idei Sikolyban ezúttal a requelek, azaz a rebootként is funkcionáló folytatások vannak terítéken, amelyek újra összehozzák a franchise-nak kasszasikert biztosító rémalakot az eredeti karakter- és színészgárda magjával (lásd például a 2018-as Halloween-újrázást). A film azonban nem hagyhatta figyelmen kívül a 2010-es évekkel induló poszthorror-irányzatot sem, amely a főhősök mélyen gyökerező pszichológiai traumáiból eredezteti a borzalmakat, és olyan alkotások fémjelzik, mint a Fehér éjszakák, az Örökség, a Valami követ, A boszorkány vagy éppen a Mi, előfutárukként pedig nyugodt szívvel megemlíthető az eredeti Sikoly is. A 96-os alkotás egyik ütőkártyája ugyanis épp az volt, hogy a slasher-filmek archetipikus figuráiból valódi, háromdimenziós karaktereket kreált.
Mivel a széria sztárrendezője, Wes Craven időközben sajnos elhunyt, a kissé középszerű Aki bújttal (Ready or Not) befutó rendezőpáros, Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett lépett a helyére, akik szerencsére most egy kicsit magasabbra tették a mércét, mint a menyasszonyra vadászgatós horrorfilmjükben, és kellő alázattal nyúltak az alapanyaghoz, így az ötödik felvonás sem hoz szégyent a műfajkritikus franchise-ra. A rendezés mellett a forgatókönyv is kiváló, James Vanderbilt és Guy Busick tökéletesen idézik meg a Kevin Williamson-féle hatást az ügyesen időzített, véletlenül sem kiszámítható, sőt a kőkemény rajongókat is egyenesen pofonvágó fordulataikkal és a széria védjegyévé vált horrorba oltott vígjátéki elemek megfelelő arányával és adagolásával. Szó szerint nem lehet egy perc nyugtunk sem a nézőtéren, mert hol hangosan nevetünk a filmes referenciákban is dúskáló poénokon és a Michael Myers- és Jason Voorhees-féle monstrumalkatú slasher-gonoszokat kifigurázó, eső-kelő, megdobált és lépcsőn lelökött maszkos gyilkos slapstick-pillanatain, hol pedig a karfát szoríthatjuk a feszültségtől, miközben néhány haláleset brutalitásánál még az edzettebb lelkületűeknek is nehezére eshet nem elfordítani a fejüket.
Az új Sikoly a szokásos whodunnit-vonalat is remekül működteti, rendesen vetül minden szereplőre a gyanú árnyékából, így egyáltalán nem könnyű előre megtippelni, hogy kit is rejt a rettegett álarc. Az a rejtély is nagyszerű húzásnak mondható, hogy a legújabb borzalmak indítéka valahol az eredeti gyilkosok, Billy és Stu személye körül keresendők, ezzel kapcsolatban pedig külön örömöt okozhat, hogy néhány pillanat erejéig – némi CGI segítségével jócskán megfiatalítva – még a Billy-t alakító Skeet Ulrich-ot is visszacsempészték a sztoriba az alkotók. Ha igaz is tehát a Sikoly 2-ben Randy állítása, miszerint a horror műfaját a folytatások nyírták ki, az biztos, hogy a Sikoly-szériára vonatkoztatva még mindig nem állja meg a helyét. Ritka példája ez a franchise annak a jelenségnek, amikor egy folytatás nem csupán azért készül el, hogy egy újabb bőrt nyúzzon le az eredetiről, hanem hogy méltóképpen továbbvigye annak szellemi örökségét és hagyományait. Ha Wes Craven még láthatta volna a 2022-es Sikolyt – amelyet az alkotók egyébként a végefőcím elején kifejezetten az ő emlékének ajánlanak –, biztosan elégedett lenne az eredménnyel.
