A nagy számok törvényéből is következik, hogy az eddig sikert sikerre halmozó Taylor Sheridannek egyszer el kell veszítenie a mojóját. Nyerő szériáját ráadásul egy olyan, a nevéhez minden tekintetben méltatlan tucatthriller akasztja meg, mely már-már jellegtelenebb, mint a légkondicionált multiplexek egynyári hamburgerfilmjei.
Akár forgatókönyvíróként (Sicario, A préri urai), akár rendezőként (Wind River – Gyilkos nyomon) működött, Taylor Sheridan eddig mindent arannyá változtatott, amihez csak hozzáért. Szinte észrevétlenül, mégis példás következetességgel szabott új irányt a tengerentúli bűnügyi zsánereknek, pedig végső soron nem is találta fel a spanyolviaszt. Filmjeinek nóvuma főként abban rejlik, hogy ismét feltérképezik az amerikai Nyugat elfeledett, kies régióit, legyen szó akár Texas napszítta, tikkadt kisvárosairól (A préri urai), a kátrányfekete mexikói határvidékről (Sicario) vagy Wyoming nyirkos-ködös jégvilágáról (Wind River – Gyilkos nyomon). Sheridant a belterjes, gyakran teljességgel elszigetelt kisközösségek értékrendje érdekli. Azt kutatja, hogy a „hétköznapi”, mégis súlyos bűntettek miként szennyezik be a helyiek egyszerű, s épp ezért hótiszta világképét, továbbá hogyan relativizálódnak bizonyos alapeszmék (törvényesség, jog, hűség) és klasszikus karaktertípusok (a hivatásos fegyverviselőtől az önbíráskodón át a véreskezű pszichopatáig).
Amellett, hogy a bűnügyi zsánerek avatott mestere (és a nyomozóthrillertől a gengszterfilmen át egészen a noirig valamennyit kifogástalanul alkalmazza, nem egyszer egyetlen művön belül kombinálva őket), filmjeire a western is jelentékeny hatást gyakorolt, hiszen a műfaj értékszerkezetét meghatározó alapelemek (vadon és civilizáció, káosz és rend, vidék és város) a Sicario, A préri urai és a Wind River konfliktus-, közeg- és hősábrázolásában is visszaköszönnek. Ugyanakkor a Sheridan-mozik üdvös erénye az is, hogy – minden látszat ellenére – nem pusztán lokális érvényűek. A nyugati peremvidék sajátos bűnproblematikáján és társadalmi atmoszféráján túl olyan egyetemleges témákat is érintenek, mint a mély szülői gyász (Wind River), a gazdasági világválság egyéneket nyomorító hatása (A préri urai) vagy a mindent elemésztő, szívet-lelket facsaró bosszúvágy (Sicario).
Hiába keresnénk, Sheridan friss rendezésében nyomát sem leljük e fantasztikus rétegzettségnek. Az Akik az életemre törnek Michael Koryta azonos című, hét évvel ezelőtti regénye nyomán készült, s Sheridan úgy került a direktori székbe, ahogy Pilátus a krédóba. Először csupán a forgatókönyv átdolgozására szerződtették, ám amikor az eredetileg kiszemelt rendező távozott a projektből, végül ő örökölte meg a posztját. Hogy mindez micsoda baklövésnek bizonyult, azt már az alapszituáció is sejteti. Montana lágy ölén, végeláthatatlan erdőségeiben járunk, itt tengeti tökéletesen kiüresedett mindennapjait Hannah (Angelina Jolie), az egykori tűzoltó. Életét súlyos trauma törte ketté: egyik bevetése során kénytelen-kelletlen végignézte, ahogy néhány ártatlan srácot felfalnak a megfékezhetetlen lángok. A remeteként élő nő most váratlan esélyt kap a sorstól, hogy mégiscsak bizonyíthassa rátermettségét: az erdő mélyén talál rá Connorra (Finn Little), a halálra rémült kisfiúra, aki apja, a becsületes könyvelő révén egy titkos szervezet célkeresztjébe került. Mivel túl sokat tud, bérgyilkosok erednek a nyomába, hősnőnk azonban elhatározza: mindent megtesz, hogy a Connor által birtokolt információk eljuthassanak a sajtóhoz, így leplezve le a háttérben húzódó összeesküvést.
Egyhangú, a megfakult kilencvenes évek stilisztikáját és ritmusát idéző akcióthrillerrel van dolgunk, mely legfeljebb annyiban kapcsolható Sheridan korábbi dolgozataihoz, hogy szintúgy rurális közegben játszódik. (Megmosolyogtató, hogy egyesek nem átallják westernként címkézni, mégpedig épp a miliőrajz okán, ám teljesen téves megfontolásból.) A színészből lett író-rendező ezúttal semmiféle különleges virtust nem csillogtat az anyagkezelés terén: szüzsé- és feszültségszervezése, karakterépítkezése szorosan követi a hollywoodi sztenderdeket, dialógusai papírízűek, fordulatain pedig minimális műfajismeret birtokában bárki keresztülláthat. Különösen fájó a hősábrázolás frontján tanúsított hanyagság, ugyanis Sheridan szinte valamennyi eddigi munkája erősen karaktervezérelt volt, történetei organikusan nőttek ki az egyéni sorsok szövedékéből.
Hősnőnk, a múltjával viaskodó Hannah a lejárt szavatosságú klisék vaskos kézikönyve alapján íródott. Önmarcangolása, halálvágya vagy épp dacos keménysége csak annyira valódi, mint az erdei viharjelenetek számítógép generálta villámnyalábjai. A fő probléma, hogy Sheridan szinte kizárólag dikcióval, s nem képekkel meséli el Hannah drámáját – ennek legjellemzőbb példája, amikor a főszereplő és az ifjú Connor a tábortűz mellett „fájdalomversenyt” rendez: egymásra licitálva sorolják saját életük veszteségeit. Szintén kifogásolható, hogy Hannah végeredményben nem sok vizet zavar: mind fajsúlyát, mind képernyőidejét tekintve közel egyenrangú a papírmasészerű toldalékfigurákkal.
A rendezőt ráadásul más vonatkozásban is megcsalja az arányérzéke. A film dramaturgiai ritmusa akadozó: a lendületes nyitányt követően mérhetetlenül lelassulnak-megfogyatkoznak az események, és bár Sheridan középtájt ismét felpörgeti a tempót, a hosszasan érlelt feszültség csupán egy gyermeteg erdei kergetőzést és pár álmosító akciójelenetet szül. Az Akik az életemre törnek emellett seregnyi logikai ellentmondást is tartalmaz. (Hogyan lehetséges, hogy egy várandós nő több borsot tör a bérgyilkosok orra alá, mint a hivatásos fegyverforgatók? De ha már az antagonistákról is szót ejtettünk: roppant kínos, hogy míg Connor apját hidegvérrel szitává lövik, egy elbitangolt kissrác felkutatása már meghaladja a képességeiket.) Ennél is lehangolóbb, hogy Sheridan harmadik rendezése éppoly jellegtelen, mint a légkondicionált multiplexek egynyári hamburgerfilmjei. A modern amerikai frontier ihletett krónikása eltévelyedett. Reméljük, nem végzetesen. Valaki adjon neki egy iránytűt, hogy kijusson ebből az árnyas, sűrű erdőből!
